Új írás, 1967. július-december (7. évfolyam, 7-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám - VÁLOGATÁS A TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS IRODALOMBÓL. Összeállította Kuczka Péter - Michel Butor: A science-fiction válsága (pamflet)
A beavatkozás gondolatával a science-fiction egyesítheti a fantasztikum különböző oldalait, melyek első megközelítésre vele a legellentétesebbnek látszanak, és amiket egyetlen címszó alá sorolhatunk: „Babonák”. Az Isteni színjátékban Beatrice égitestről égitestre viszi Dantét, Kirchner Atya Iter Extaticumában egy angyal teszi ezt; ez még nem science-fiction, hiszen ez utóbbi szerint ilyen utazás csak a fejlett emberi technika segítségével jöhet létre. De aztán ez a technika lehetővé teszi, hogy érintkezésbe kerüljünk más lényekkel, akikről olyan tudást tételezhetünk fel, amilyennel mi nem rendelkezünk, olyan technikát, amelyet nem ismerünk. Elképzelhetjük, hogy e lények valamelyike a Földre jön, elragad közülünk valakit, hogy egy távoli csillagra vigye valami olyan alkalmatosságon, melyet az írónak megmagyarázni már nem is szükséges. A különbség egy ilyen lény és Kirchner Atya angyala között minimális, csupán a nyelvi kifejezés változott. Igaz, ma ahhoz, hogy elegendő hitelt is adjunk a dolognak, úgy kell leírni ezt a lényt, mint olyan valakit, akit az ember valamelyik másik bolygón fedezett fel, így azután a science-fiction kebelében összegyűjthetünk minden kísértet- és szellemhistóriát, minden kivénhedt mesét, mely felsőbbrendű lényekről beszél, akik beavatkoznak az emberek életébe. H. P. Lovecraft egyes elbeszélései jól illusztrálják ennek a lehetőségét. C. S. Lewis furcsa trilógiáját egy olyan regénnyel kezdi, amely magán viseli a science-fiction minden jellegzetességét: az Out of the Silent Planet-tal. Két gonosz tudós egy ifjú filológust ragad el a Marsra egy legújabb típusú ,,spaceship”-pel. A második kötetben, a Pereiandra-ban, a szerző leveti az álarcot: a filológust egy angyal viszi át a Venusra; ami a tudósokat illeti, ők a Sátán cimborái. Ili Mint láthatjuk, a science-fiction címkéjével mindenféle árun túl lehet adni, és e sokféle árunak szüksége is van erre a címkére. Úgy látszik, hogy a science-fiction korunk mitológiájának megszokott formája: olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom avult témáinak összességét. Néhány valóban nagysikerű könyv ellenére mégis arra kell gondolnunk, hogy a science-fiction nem váltja be ígéretét. Miközben a science-fiction elterjed, el is fajzik, lassan-lassan elveszíti sajátosságát. A hitelességnek egy egészen sajátságos elemét hordozza magában, de ez mindjobban gyengül, ha megkülönböztetés nélkül alkalmazzuk. A sciencefiction érzékeny valami, s mértéktelen elterjedése, mely az utóbbi években bekövetkezett, még csak érzékenyebbé tette. Láttuk már, hogy az ultra-messzi bolygókra és korszakokba való menekülés, amely első pillantásra hódításnak tűnik fel, valójában az írók tehetetlenségét rejti, képtelenségüket, hogy összefüggően, a „tudomány” követelményeinek megfelelően képzeljék el a közelebbi bolygókat és korokat. Ugyanakkor a jövő tudományának isteni hatalommal való felruházása minden bizonnyal nagy szabadságot is nyújt nekik, de az is hamar kiderül, hogy ez elsősorban kárpótlás tehetetlenségükért, amiért nem képesek átfogni a kortársi tudomány összességét. Az az idő bizonyára lezárult, amikor egy Arisztotelész úttörő kutatója lehetett korának minden tudományos területén, és egy Pic kitarthatott a De omni rescibili tézise mellett, de elmúlt az az idő is, amikor egy Verne manipulálhatott azokkal a fogalmakkal, melyek a korabeli technika módszereiben rejlettek, alkalmazásuk új lehetőségeit tárta fel, és mindvégig érthető maradt a középiskolások számára, akik olvasótáborát képezték.