Új írás, 1976. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1976-02-01 / 2. szám - IRODALMUNK MÚLTJÁBÓL - Rónay László: Az álom változatai (Kosztolányi Dezsőről)
olyan csodálatos művésze, hogy ez valóban „eldugulással" (Németh László nagyon találó kifejezése) fenyegette ihletését. Annál is inkább, mert a korábbi nagy siker, A szegény kisgyermek panaszai azért sokkal nagyobb hatást tett megteremtésére is, semhogy ne járna vissza kísértetként újabb köteteiben is. A gyermeki hang, a gyermeki látásmód egyszerűsítése a Mágia verseiben is ott kísért (Mért nem beszéltek, én halottaim). S ebből ered a bánatnak és a magánynak az a fel-felfakadó forrása, amely e kötetben is igen erős. Hódol a halálnak, „és csak hever, szomorú-halovány, / az éjszaka fekete vánkosán". Magányérzése néha kozmikussá fokozódik, mint a Fohász csillagtalan éjjel nyitó soraiban; itt jellegzetesen a romantika alkotás- és szemléletmódját idézi fel: „Nézd, istenem, milyen magam vagyok, mily egyedül e roppant földgolyón. Úgy járok itt, mint az eltévedett, sorsom szemétdombján kiáltozom..." Más vonatkozásban is szorosan kapcsolódik költészetünk lírai előzményeihez, elsősorban a századvég költészetéhez, mely a Négy fal közönben is sokhelyütt színezte, alakította líráját. A Vers egy leányhoz nem egyszerűen azoknak a költeményeinek sorát szaporítja, melyekben az utcalányokról ír tétova együttérzésével, hanem a perditakultusznak is folytatója. Kosztolányiné nem is egyszer idézi férjéről szóló életrajzi művében, hogy Kosztolányi mily nagy részvéttel fordult az élete kiszolgáltatottjai felé. De kétségtelen, hogy megvoltak ilyen irányú érdeklődésének irodalmi előzményei is. Kosztolányi nyilván Vajda János Gina-verseiből és Reviczky perdita-ciklusából nyerte első ösztönzéseit. Ezt a század végén oly divatos témát — mint Rónay György írja Petőfi és Ady között című könyvében — „Ady tölti meg új tartalommal... 1900 márciusában jelent meg a nagyváradi Szabadságban Fantom című verse (később, az Új versekben, Az én menyasszonyom címmel), melyben a kor hazug erkölcseit megvető perdita már az ő társadalmi harcának hősnője, odaadó szerelmében magává az Életté magasztosul, és társa a költőnek a nietzschei kőtáblák szétzúzásában". Kosztolányi természetesen más aspektusból közelít a témához, nála a részvét és a csendes borzongás a legerősebb, mert ebben a vonatkozásban is szívesen hagyatkozik a gyermeki látás törvényszerűségeire. Ugyancsak a századvégi témát folytatja a haláltánc motívum feltámasztásával is, mellyel már a Négy fal közönben is kísérletet tett. A Cifra halottak mintha egyenesági leszármazottja lenne annak a tematikának, mely oly féktelen szenvedélyű mohósággal hajszolja halálos szerelmekbe Bródy hőseit, s annak a kíváncsi, már-már a halál anatómiáját is tárgyilagosan megfigyelő gesztusnak, melyet oly sok változatban őrizett meg Justh Zsigmond naplója. Künn a kalászos rónán áll a bál, még a csigás homok is várja-várja, fényt izzad a föld, táncol a halál. Ők is kendőzik magukat a bálra, a nyári bálra s mindenük ragyog, körmük szederjes, vézna ujjuk sárga, és szörnyű arcuk nézi a napot. Végelemzésben egyéni adottságai, hajlamai mellett bizonyára egyfajta költői hagyományt folytatott Kosztolányi túldimenzionált, exhibicionista szerepjátszásával is. A Mágia jó néhány ilyen szerepverset tartalmaz (Hetedhét ország felé, Pipacsos alföldi út, forró délután, Síppal, dobbal, nádi hegedűvel), némelyikben eljátszik a halál gondolatával, a másikban az orsgyilkosság képe tűnik fel (megint egy jellegzetesen századvégi téma), s ismét másutt a temetői haláltánc látomása. Ezek a különféle szerepek majdnem kivétel nélkül a halál álarcát próbálgatják az élőre, s mert javarészt irodalmi minták után készültek, megjelenítő erejük is eléggé halovány. Nem csoda, hogy hasonlóan ekkori elbeszéléseihez, a vers börtönéből - mert ekkor nemcsak vigasztalója, hanem tömlöce is a költészet - igyekszik kitörni. Egyik legizgalmasabb, töprengéseiről, kétségeiről, őszinteségvágyáról a legtöbbet eláruló verse a Gyűlölöm magamat: Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én ! Változva folyton s mégis változatlan. Tükörszobába járok. S száz alakban másolja halvány képemet a fény.80