Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1978-01-01 / 1. szám - PÁLYÁM EMLÉKEZETE - Hubay Miklós: Fejezetek egy önéletrajzból
Hogy az apám bírónak milyen volt, még kevésbé tudhatom. Egyetlen főbenjáró ügyről hallottam, amelyben - mint esküdtszéki elnök - fölmentő ítéletet hozott. S úgy mondták: igazságtalan ítéletet. Annak a két fiatalembernek az ügyében, akik egy vasárnap délelőtt Békéscsabán megölték Áchim Andrást. Az elsárgult újság, apám fényképével ott volt a többi fénykép között a faládában, amelyet, mert egy kutya volt kifaragva rajta, kutyás doboznak neveztünk. - „Neve”? - „Zsilinszky Gábor”. - „Neve?” - „Zsilinszky Endre”. Ezt az újságlapot, a tárgyalás jegyzőkönyvével, Gyula nagybátyám nyomta anyám kezébe, Miskolcon, amikor először tudtunk Magyarországra jönni. Én hat éves lehettem. Az Achim gyilkosság ügyét mindenki ismerte, én akkor hallottam róla először, Gyula bátyám szakszerű jogászi kommentárjaival. Ő is kúriai bíró volt. Szigorú bíró lehetett. Elítélte apámat, hogy is menthette fel a két gyilkost. - Lehet, hogy felülről kapott erre valamiféle instrukciót - tette hozzá, mint aki családban bevallhatja, hogy meddig terjednek a bírói függetlenség határai. Tragédiák láttán, olvastán érzem azt a gyomorszorítást, amit először akkor éreztem. A tragédia mindig családi ügy. S a világ: kelepce. Én is benne voltam. Minden gyanús lett előttem. Számítgattam, hogy a táblabírói kinevezés nem volt-e kapcsolatban ezzel az üggyel... S ehhez az elfeledhetetlen tragikus sokkhoz az idő meghozta a katarzist. Bajcsy Zsilinszky Endre a történelem legtisztább hősei sorába vívta magát. István napja című drámámban - álneveken persze - megint összehoztam őt az apámmal. Mintha túlélték volna apám a spanyolt, Zsilinszky Endre Sopronkőhidát. „Mert nem ítéltél halálra, akkor?” Uray játszotta apám szerepét. Örültem, hogy olyan nagyszerű és imádnivaló volt. EGY FÉLNAP TÖRTÉNETE 1957. július. Reggel korán indult el. A színházba is be kell mennie, az iskolába is. Bár most mind a két helyen szünet van. De tegnap telefonáltak érte, innen is, onnan is. A színházban már ott ült egy íróbarátja. Ez is az igazgatóra várt. Közben a titkárnővel labdázott. Egy kis primőr dinnyécskét dobáltak egymásnak. Nyilván az igazgató íróasztalára fogja odatenni. Mindig van egy meglepő gesztusa. Ilyenkor még ki látott dinnyét? Az igazgató kinézett és nem a barátjának, hanem neki intett, hogy menjen be elsőnek. - Ne haragudj - szólt oda az írókollégájának - vele hamar végzek, így is volt. Két-három mondat, hogy jó volt együtt dolgozniok... A túlzott udvariasság, az elsőbbség, amit az ajtóban kapott, már egy kivégzendőnek szólt. A felmondó levél ki volt készítve. Nem számított rá. De a magyarázkodás már nem nagyon érdekelte. Az igazgató hajtogatta, hogy az elbocsátásnak semmi jelentősége nincs, hogy ezután is fognak azért együtt dolgozni. A piros bársonnyal bevont karosszéket - egész garnitúra volt belőlük - jól ismerte. Húsz évvel ezelőtt ült itt először, ebben az igazgatói szobában, mint elsőéves egyetemista, mint ennek a színháznak reménybeli szerzője. Hamarosan színre is került itt. Azóta otthon érezte magát az épületben. Otthon volt itt, a portától a legfelső emeleti fegyvertár- és fodrászatig. A polcon, tőle balra, régi kiadású francia Moliéresorozat. Az igazgató könyvei. - Milyen jó, hogy ez megmaradt - gondolta. Az ő könyvei, fent a harmadik emeleten, a belövés nyomán elpusztultak. Ott gyűjtötte a drámatörténeti könyveit, meg amiket visszakapott a könyvkötőtől. Baráti körében ekkoriban divat volt, hogy Kardos úrral köttessenek. „Nem kellett volna annyit köttetnem Kardos úrral". A Balatonon, Irkével. (Most várja Kati lányunkat.)