Új írás, 1978. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

1978-06-01 / 6. szám - SZEMLE

baljós pillanat hangulatát festi le és közvetíti az utókornak. Az antikváriumokban keresett ritkaságok közé tartozó könyvet most a Szépirodalmi Könyvkiadó bocsátotta közre új kiadásban, kiegészítve a naplót Justh kiterjedt levelezésének gyűjteményével. A leveleket Kozocsa Sándor válogatta és látta el magyarázó jegyzetekkel meg tartalmas utószóval. A kötet régen várt olvasmány és méltán megörvendezteti mindazokat, akik kíváncsian fordulnak a híres és hírhedt századvég társadalmi és szellemi eseményei felé. Akik azonban maradandó és mélyebb irodalmi élményt is várnak e csaknem nyolcszáz oldalas könyvtől, azok némi csalódással fogják tudo­másul venni, hogy a régmúlt korszakot fölidéző és sokmindenbe beavatott krónikás nem volt a magyar próza akkori átlagát meghaladó tehetség. A naplók és levelek csakugyan hitelesen visszaadnak valamit a századvég lebegő, állni látszó pillanatából, de a fölemelkedés merész íve és a lehullás tragikus kockázata sokkal csekélyebb írói erővel jelenik meg bennük, mint ahogy Halász Gábor érezte. A napló két egymástól elkülönülő, önálló részből áll. Az első Justh 1888. január 1-től május 31 -ig tartó párizsi tartózkodását öleli föl. Amikor a téli reggelen leszáll a vonatról és dideregve elindul a városba, már nem először jár Párizsban. Fölényesen tud franciául, a finomkodó társasági kifejezéseket argot-val keveri és a Faubourg St. Germain főúri palotáiban meg a szellemi arisztokrácia köreiben egyaránt sok ismerőse van és örömmel várják látogatását. De naplóvezetésre most először adja fejét s a krónika görcsösen kezdődik, nehezen, akadozva indul, az írásban nem talál föloldódást s a papiros bizalmas jóbarát helyett az utolsó lapig meg­­hódíthatatlan idegen anyag marad. Justh arisztokraták fényes fogadásain, irodalmi szalonokban, barátokkal elköltött ebédeken, délutáni látogatásokon, meghitt estélyek alkalmával szeretetre méltó és elbűvölő társalgónak bizonyul, szellemes, figyelmet lekötő egyéniségnek mutatkozik, de amikor egyedül marad szobájában és előveszi tollát, nem bánik könnyen a szavakkal. Megfigyel, de nem láttat, beszámol, de nem elevenít meg. Pedig a magyar irodalomban páratlan és egyedülálló tanú. Otthonos biztonsággal mozog a nagynevű előkelőségek, világhírű tudósok, írók, festők, szobrászok körében. Egyszer sem fogja el közép-európai kisebbrendűség, eszébe sem jut, hogy elszigetelt, magányos, kis nemzet fia, hanem egyenrangú európai kortársként viselkedik. És eszességével, széles körű, pontos tájé­kozottságával, nemes megjelenésével ki is vívja az egyenrangúságot. Anélkül, hogy tudatában volna missziójának, a magyar szellem utazó nagykövete és talán az utolsó olyan, aki még ter­mészetes, belső magabiztossággal érzi a szellem és kultúra nemzetközi jogegyenlőségét. Magyarságát nem hangoztatja, hanem sugározza. Naplójának a stílus fogyatékosságain is áttörő fájdalmas varázsa alighanem éppen ebben a magától értetődő, közvetlen viselkedésben rejlik, ahogy vállalt szerepek terhét még nem ismerve, elfogódottság nélkül lépi át történelmi neve­zetességű személyek küszöbét. Megérkezése után néhány nappal mindjárt Sarah Bernhardthoz hivatalos reggeli vizitre. A nagy színésznő arannyal hímzett fehér pongyolában fogadja, fején aranysállal, gyönyörű szempillái alól bársonyos tekintettel néz rá. Alig néhány szót váltanak, mert minduntalan megzavarják beszélgetésüket, az inas hódolók frissen érkezett ajándékait cipeli be, egy idősebb dáma autogramot kér, egy kolleganő tanácsért jön. A későbbi hetekben meghitt barátok lesznek, de Justh akkor sem adja föl kicsit gúnyos, ironikus megfigyelőállását. S ebből az analízisre törekvő megfigyelőállásból szemléli az európai társadalomtudományi gondolko­dásba fordulatot hozó Hippolyte Taine-t, az akkor világszerte ünnepelt prózaírókat, Huysmanst, Barbey D'Aurevillyt, Bourget, a parnasszista költőfejedelmet, Leconte de Lisle-t ugyanúgy, mint az akkor Párizsban élő Munkácsy Mihályt és az orosz csataképfestő Verescsagint. Egy évvel később, 1899-ben készített magyarországi naplójában szintén a francia analitikus prózát követi, és a hűvös, tárgyias, indulatmentes leírást és érzelemmentes elemzést tűzi ki célul. Ez a napló oldottabb és gördülékenyebb a párizsinál, de a hajlékonyabb formában kiüt­köznek Justh ábrázolásmódjának a stílusnál mélyebben rejlő hibái. A társasági és irodalmi élet naponta ismétlődő eseményeit beszéli el, a délelőtti, déli, délutáni és esti találkozásokat, összejöveteleket írja le, a fővárosi látogatásokat, viziteket, vidéki utazásokat, kirándulásokat rögzíti, és mivel ezeken általában nem történik semmi említésre érdemes, arra összpontosítja erejét, hogy mindazokról, akikkel találkozik, portrévázlatot készítsen. A napló zöme felsorolásszerűen egymást követő irodalmi grafikákból áll, mint egy képeket leíró kiállítási katalógus. Justh gondosan megkülönbözteti egymástól a felső-magyarországiakat és dél-magyarországiakat, a germánokat, szlávokat, örményeket és zsidókat. A modern szociál­pszichológiából kölcsönzött szóval azt mondhatnánk, hogy gondolkodásmódja alapvetően etnocentrikus. A származást, a hovávalóságot jellemet alakító, döntő tényezőnek tekinti. Ebben nincs nála még semmi rosszhiszemű előítélet, szemléletét még belemagyarázással sem lehet hozzákapcsolni a későbbi évtizedekben annyi tragédiához vezető elméletekhez. Nem

Next