Új írás, 1981. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1981-05-01 / 5. szám - KÖRKÉP - Lőrinczy Huba: A tézisek vallomása (Ambrus Zoltán Solus eris című regényéről)
Művész, erősen középszerű és akaratgyenge festő a központi alakja a vizsgált regénynek, s korántsem meglepő nóvum az efféle figura Ambrus gyakorlatában. „Képíró" volt szintúgy Biró Jenő, alanyi költő és drámaszerző Hódy Balázs, színésznő a Giroflé és Giroffa Haller Mirája, hogy A tóparti gyilkosság komédiását, Lóránt Agenort s számos novella szereplőit már ne is említsük. S nem volt újdonság ez a hőstípus az egykorú magyar és európai irodalomban sem. Művészek és alkotásra meddő, szenzibilis széplelkek tűntek föl sorra-rendre a regények lapjain, a drámákban és a versekben. Ez a hőstípus hódított Justh Zsigmondtól Thury Zoltánig, Bródy Sándortól Szomory Dezsőig, Baudelaire-től Ibsenig, Thomas Manntól Oscar Wilde-ig. A kifinomultság, a szépség és a lelki emigráció vágya, a tiltakozás és a gőgös individualizmus öltött többnyire testet benne. Nincs ez másként -mutatis mutandis-Ambrus Zoltánnál sem, ámde látnunk kell a csupán az ő művészeit minősítő sajátosságokat is. Finom és érvényes a Faludi István megfigyelése: .......legjobban és legszívesebben az egészen gyöngéd, a dekadenciáig érzékeny lelkeket rajzolja, ezért teszi hőseit szívesen művésszé, vagy ha nők (. . .), arisztokratává". S tegyük hozzá: nem a zseni avagy a mutatványos életű, burzsoát hökkentő bohém, a könnyelmű tékozló, nők, ital és züllés rabja ihleti általában Ambrus Zoltánt, hanem a gyér sikerekért keményen megdolgozó, munka, kötelesség gúzsát, a méltatlanul szürke körülményeket sztoikus fegyelemmel vállaló tehetség, kit nem hagy nyugton az „örök kétely" és a tépelődés. Túlérzékeny, „fájvirág" lélek és szigorú fegyelem gyakorta társul írónk művészhőseiben. Fogékonyságuk, szenzibilitásuk, „evolvált" (Justh Zsigmond) lényük avatja alkalmassá őket a lét metafizikai talányának, minden emberi törekvés relatív és hívságos voltának fölismerésére, sztoikus moráljuk pedig a tűrésre, a hasztalanságok átszenvedésére. S innen nézvést fejthető meg autentikusan a Solus eris históriája, a játékos, önironikus hangvétel és a csüggesztő tanulságok, a főhős személyiségének és az időszerkezetnek különös és leleményes dualizmusa. Két idősík szembesül és interferál folyvást a regényben, a jóváthetetlenül lezárult múlté és a jelené, s két Asztalos Gyula néz farkasszemet egymással: egy, ki hajdan ifjú volt és cselekedett s egy, ki rezignáltan nézi és megítéli régi önmagát: egy, ki keservesen megtapasztalta a lét, a világ, a küzdelem hiábavalóságát s egy, ki remény nélkül is teszi a kötelességét—ki tudja, meddig? Ez a furcsa, nyugtalanító (s még senkitől sem regisztrált) kettősség teremt meg a mű belső feszültségét, őrzi meg, dacolva a cselekmény banalitásával, a tézisek hitelét, intellektuális igazságát, s ez a fogás tanúsítja egyszersmind Ambrus regényírói talentumát. Sejthetően több a véletlennél, hogy Asztalos középszerű festőként lép elénk, s tudatában is van önnön korlátainak. Benne fészkel így eleve a szkepszis fájdalma, hogy végső döntését már heroikus pesszimizmus színezze át. Kudarcokra, csüggedésre oly fogékony személyiségét e fölismert középszerűség is motiválja. Akaratgyengesége—tudatában van ennek is — egyszerre kor- és kórtünet. Ez az enerváltság és passzivitás rokonítja Asztalost Asbóth János Darvady Zoltánjával, Gozsdu Elek Tar Ivánjával, Reviczky Fejérházy Tiborjával csakúgy, mint Török Gyula Kender Páljával, s ezért fedezheti föl benne Rónay György a századvég jellemző hőstípusát. Ambrus azonban alig-alig figyelmez e tétovaság okaira, annál inkább a következéseire. Nem foglalkoztatják a származás, az „apai örökség" kérdései, nem törődik hőse előéletével és környezetének szociológiájával: hiányzik a Sous erisből a naturalizmus inspirációja. Asztalos akaratgyengesége, örökös lehorgadása alkati adottság, s kiegészíti, fölerősíti közepes tehetségének, imponderábiliákra fogékony személyiségének konzekvenciáit. Ez a gyötrődésre, sikertelenségre rendelt lélek, ki „Nagyot, dicsőt" akarna, „de hiában", mert erénye „tett helyett a vágy" (Reviczky), kiben „az elszántság természetes színét / A gondolat halványra betegíti" élheti meg méltán és autentikusan minden emberi törekvés 69