Új írás, 1985. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám - Jékely Zoltán: Hajnali zarándoklat (elbeszélés az író hagyatékából; Győri János jegyzetével)
halottvirrasztó világítási városban. De ha valami trappolást vagy kiabálást hallott - kivált, ha az nem magyarul hangzott - képzelődni kezdett: őt keresik, üldözik, megtudván - talán Dódi fecsegte el hogy nincsenek tökéletes rendben a papírjai... Hogy, hogy nem, egyszer csak a hegyoldali temető vasrácsos kapuja előtt találta magát. Odabent a sűrű, bozótos sírhelyek közt akad talán egy pad, s zavartalanul aludhatik reggelig - gondolta. De a hatalmas, csikorgó vaskéz kilincset hiába nyomogatta. Meg is borzongott a jajgatásszerű nyikorgástól - e némábbnál is néma városrész előtt... A hajnal első derengése az egykori Széchenyi téren érte. Amikor a piac bűzlő lacikonyha-bódéi közt vezető sikátorban baktatott, majdnem átesett egy keresztben fekvő sötét valamin; rémülten látta, hogy a mozdulatlan, fekete rongyokba bugyolált emberi test: valami koldusasszony hullája! Futni kezdett, lábujjhegyen, fejét jobbra-balra kapkodva. Ha most igazoltatnák, a holttest közelében, gyilkosság gyanújába keveredhetik! Már a Tűzoltó utcában suhant, amikor a zömök, négyszögletes torony réz szélkakasáról szemébe tükrözött a felkelő naptól aranyló égalja. Az éjszaka, emlékestül, kíséretestül, a lelkéből is oszladozni kezdett. Megkönnyebbült. Valamit megúszott - érezte-, valamiből ép bőrrel menekült, aminek mivoltáról azonban magának sem tudott számot adni. Már egy hatalmas, magasra nőtt gesztenyefa zöld lombos tetején is apró fényfoltok remegtek, s ringatóztak a hajnali szellőben, mint néhány hirtelen odaröppent aranymálinkó... Nagyon ismerős volt ez a kanyargós utcácska, alacsony, földszintes, 18. századból ittfeledt polgárház sorával, takaros kerítések mögül bólogató virágaival, bokraival. A Forduló utca! - állt meg a sarkán, s hirtelen felbizserdültek benne nem egy látogatásának emlékei. Az apró termetű, kezesbárány viselkedésű, pompás keblű. Az volt talán a legbecsesebb árucikk egy-két hónapra a városban. Kár, hogy közveszélyes betegséget kapott, s a hatósági orvos kórházba vitette szegény, jobb sorsra érdemes falusi lányt... És az a gránátostermetű Háromszék megyei Magda, egy-egy nő... mesterségük, hivatásuk valódi papnője, minden szerelmi csízió avatottja s beavatója! S a többiek, a szebbik nem ki-kiszemelhető és kipróbálható változatai, akiknek sohasem lehettek elég hálásak a jótéteményükre szorult, Ámor-szomjas, éhes, minden más kielégülést nélkülöző diákocskák, szalongavallérok. A ház felé közeledve szíve már olyan hevesen lüktetett, hogy húszéves korában se jobban. Ez a kapu mindig kinyílt, a nap vagy az éj bármely órájában húzták meg vaskéz-fogantyús dróton rángó csengettyűjét. Hátha most is szerencséje lesz, beengedik, s átkozódás nélkül fogadják a korai vendéget... De mit látott? A zöldre festett deszkakapu felső részén az ismert sárga-kék-piros üvegű ablakkal - félig nyitva. S mit hallott? Az udvar mélyéről vidám ricsaj, visítozás, kacarászás, vegyes nyelvű rikácsolás. Beljebb óvakodott, a szűk kapualjba. Onnan már láthatta a kis virágoskertszerű udvart - s vagy öt-hat lányt, egymás közelében, csuklós nyelű, húzós kút körül. Rendkívül lenge ruhadarabokban - némelyiken csak egy szál kombiné - javában tisztálkodtak. Vedrek, mosdótálak meg törölközők cserélgettek gazdát; az egyik lány román nyelven szappanért kiáltott türelmetlenül a társának, amint az éppen guggolva terpeszkedett a kis mosdótál felett... Hát ez az! Soha ilyen bőkezűen nem mért még hasonló helyen sem ilyen látványt az élet! Óraszámra el tudott volna álldogálni, szemlélgetve, válogatva a reménybeli