Új írás, 1990. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
1990-11-01 / 11. szám - Somogyi TóthSándor: Morituri te salutant (regényrészlet)
Mintha egymást kérdezgetnék kétségbeesetten: vajon harcba vetnek-e még bennünket? Mert titkon mind reméli, hogy ez itt még nem az a bizonyos szemétdomb. Na igen, többségük negyven-ötvenéves. Szoronganak. Az alkohol szelíd ködéből durván, élesen rajzolódik ki a bizonyosság, hogy az ő daluk az öregek dala, az egymásra csillanó tekintet, a kivonült harcosok nosztalgiája. Igaz ez? Jobb lesz, ha megállsz itt, te léleklátó. Hallgasd csak, hogyan hullámzik itt az igazságmentő szenvedély. íme. Erdei Péter csöppet se szorong, sőt: támad. A hatalomról csak példázatokban, meg parabolákban szólhatsz. Beszélj például a huszitákról, vagy a szegénylegényekről - azt lehet. Na figyelj csak! Az ötvenes években megesett, hogy egy börtönben ült a kanonok, a funkcionárius, meg a kupec - rajta, írd meg ezt. Gálfi, az ideológiai őrtálló fölérez, nevetni próbál. - Minek? Te megírtad. - Meg. - Erdei szeme megvillan. - Ugye tudsz róla? - Persze. De nem én vagyok a színigazgató. - Csak az instruktora. - Mámoros a fejed, Péter, bűnbakot keresel. Mire jó ez? - Semmire az égvilágon - válaszol Gáspár, a szociológus és békebíró - Gálfi is velünk indult. Én még emlékszem, akkor, októberben, az egyetem kapujában láttam. És mi volt a kezében? Egy gitár. Gálfi igyekszik nyugodtan, hűvösen válaszolni, de vonaglik az arca. Tikkel. - Jól emlékszel. Október huszonhatodikén láttál. Gitárral, stimmel, utoljára. Másnak látszott akkor az, ami történt, én meg gyerek voltam... - csodálnivaló, milyen ravaszul illeszti egymáshoz a szavakat, gyönyörűen kigyomlálta a kellemetlent, a bizonytalant, az agresszívet a szégyenletest. Nem bírja a fejét, biccent, és folyik a szájából a diplomácia. Ami történt, az nem az volt, ami történt, hanem valami más - világos. Erdei, a rettenthetetlen, rögtön vallatóra fogja a Központ munkatársát. - Minek látszott... akkor? - kérdi. - Forradalomnak látszott... akkor... még. Brávó, Gálfi, csak azt mondhatom, brávó, így kell félbevágni az igazságot, barátaim, pontosan a mértani közepén. Akkor... még... abban a történelmi pillanatban, átmenetileg, csakis átmenetileg, akkor még szabadon mászkálhattál a barikád egyik oldaláról a másikra, anélkül hogy történelmi parazsat gyűjtöttél volna a fejedre. Mindig csodáltam a diplomatákat. Még Erdei is elismerően mozgatja a füleit - ez sem utolsó mutatvány -, aztán egy pillanatnyi izgatott csönd támad. Lecövekelt az idő - hogy miért pontosan október huszonhatodikén-a Kossuthtéri vérfürdő után egy nappal -, ki tudja? Hallgat a részeg illendőség. Feleim, feleim, hát nincs több keresztkérdés? Vajda Zoltán fátyolos hangja kanyarodik föl, Gálfi szorongva tekint a csillogó tigrisszemekbe. - Én fölhagytam a politizálással. Csakis filológiai érdekességeket kutatok. Most például kiderítettem, honnan származik Napóleon egyik kedvelt axiómája... A hatásszünetben - amit még az előbbi vita provokált - Gyurovits hirtelen énekelni kezd, kezeivel az asztalon ütve a ritmust. Bornemissza, Gálfi odafordulnak, Napóleon axiómája elúszik. - Almát eszem, ropog a fogam alatt, nem jöttél el, csak a csutka maradt, mással voltál, kiürült a kosár- ez, barátom egyszerű, és emberi és vidám és dallamos. Ha fáziskésésben vagyunk, rögtön jön az anglománia. Beatlesek. Miért? Mondjuk a Szörényiék. Máté Berci összegyűrődve, görnyedten hallgatja Gyurovits danáját, rosszallóan és dühösen rászól.