Új írás, 1990. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)

1990-11-01 / 11. szám - Somogyi TóthSándor: Morituri te salutant (regényrészlet)

Winkler lehord, és hidegen figyelmeztet: lopakodásom értelmetlen és infantilis játék - egy-két fehérköpenyes okvetlenül beárul - ki bánja? - de rühellem, hogy hazudozni fogok, mert Kun Szabótól émelyeg a gyomrom. Maradni szeretnék. Viszont hazug fecsegésem miatt már órákkal előre borzongok, és imádkozom. Oltalmad alá futunk Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szüksé­günk idején... Miért is ne? Az ima itt maradt valahol a koponyámban, másfél évtizedig én rendíthetetlen hívő voltam. Hatéves koromban a káplán egy szentké­pet adott. Glóriás Jézus hosszú kék palástban - üveg mellkasán át piros, meztelen szívét lehet látni - és én megilletődve és kétely nélkül nézegettem a szentképet, mert ugye hatéves szememben természetesnek tűnt, hogy Isten szíve látható. Mi volt ez a kép, könnyű volna profán minősítést akasztani rá, de hát mi is voltakép­pen a gyerek hite? Csoda, vagy mi? Hogy teljen az idő, a csöndes utcán szembe­fordulok magammal és hevesen bizonygatom, hogy nem hitről van itt szó, egysze­rűen hiszékenységről, úgy biszony. El vagyok ragadtatva - micsoda remek érvelés! - és fölbátorodva fűzöm tovább a szentkép-sztorit. Hajnalig ráérek. A meztelen szívű Jézus-képen fölirat olvasható, és már ki is tudom betűzni. Ego sum panis vitae, a káplán lefordította: én vagyok az élet kenyere. Hajtom az emlékezetemet, az aztán a mélymítosz, ő tehát az élet kenyere, kék palástban, meztelen szívvel... És még mennyi hitpróba, ahogyan száguldanak az évek. Veszi a kenyeret és mondá: ez az én testem. És hosszú-hosszú évekig semmi kétely, egyetlen logikus keresztkérdés se bukkan elő. Miért nem? Igaz, később minden ködössé válik, sorozatosan összekoccanok Istennel, és az értelem azután is folytonosan kiakad. Mért nő a fű, hogyha majd kiszárad. Miért szárad ki, hogyha újra nő. Mindenesetre elszavalom az ismerős sorokat egy hatalmas vadgesztenyefának, aztán lopva az órámra nézek. Fél kettő. Hirtelen az az érzésem támad, hogy valaki figyel. Lassan, menetközben hátrafordulok. Egy pasas közeledik árnyékból árnyék­ba. Fölvágja a fejét, megáll. Épp egy lámpa alatt. Föltűrt gallér, hosszú kabát, valamit megcsillant a lámpafény. Kés vagy szemüveg? Viszketni kezd a fejbőröm, követ engem valaki. Hol vagyunk? Aha, a Házmán utca. A pasas nem mozdul. Egy faárnyékba húzódom. Figyeljük egymást. Na most indul. Határozottan lép, fején svájcisapka, újra megvillan a szemüveg. Még néhány lépés - és fölismerem: a Főtitkár. Gyorsan kilépek az árnyékból. Látom a feszültséget az arcán - Ki vagy? - kérdi, és kinéz a szemüvege fölött, a hangja remeg. - Én... Hát Szabados... meg se ismersz? - Eh, jól rám ijesztettél, fene a dolgodat. Messziről csak egy görbe árnyékot láttam... Mi a francot huzigálsz a földön? - Ja? Ez a kabátom - ő nevet, én meg félszegen ácsorgok előtte. Minden a régi. A Főtitkár a mesterem mindmáig, és talán örökre. Sétálunk a fasoron, ő vallat, én meg engedelmesen válaszolgatok. Később nyugtalanul érzem, hogy szorongó alázatosságom olvad lassan. Ámulva hallga­tom valahonnan a fák magasából a beszélgetést, aminek a vége felé - már pirkad a hajnal - valamiképp újra embernek tartom magam. A műintézet előtt a Főtitkár kezet nyújt, búcsúzik, én meg fölkurjantok: - Hé! Firinc! Megérkeztem! - és megrugdosom a kaput. 38

Next