Új írás, 1991. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)
1991-05-01 / 5. szám - Legéndy Péter György: Telepi (novella)
Fölépült előbb a József Attila és az Üllői úti lakótelep, majd a Lakatos úti házak építése kezdődött. Ez már Lőrincen történt! Közel jött a világ megváltozása, az álmok felé vezető úton egy újabb állomás. Azt tudtuk, hogy messze van még a kommunizmus, azt mondták is: ne képzeljük naivan, hogy történelmi léptékű változás pár év alatt elérhető! A cél tehát még messze volt, de érezhető közelségbe jött egy állomása: a lakótelep építése a történelmet hozta el. Meglegyintett az absztrakt szele! „A Kaporszakállú mindig a lelkünk mélyére akar látni, akár Isten, akár Hatalom, arra kiváncsi, hogy mi motoszkál odabenn." Apám mondta, hogy szarok azok a lakások, csakhogy ő ezt még a polgári szemével látta, én meg sehogy. Kiderült, hogy jobbak voltak a telepi lakások, a régi barak-telep, mint amit az új hatalom építeni tudott. Maradtunk. A hatvanas évek vége felé Pauer Gyuláék költöztek Lőrincre, a Lakatos-telepre, egy garzonba. Gyümölcsfákkal és málnabokrokkal beültetett kertekben, családiházszerű bérlakásokból állt már a telep a 60-as években. Szerencsétlenségünk, az elzártság lett megmentőnk, és az a vélemény, hogy a telepen lakni sohasem volt irigylésre méltó dolog. Pedig a lakások rendben voltak, az utcák rendben voltak, minden közszolgáltatás működött, és az ott lakók jól ismerték egymást - és ez volt a jó dolog! Az ,,együtt élünk”, „összetartozunk", „sorstársak vagyunk" eszméje hatotta át a lelkeket, és ez olyan erős eszme volt, hogy még a később odaköltözött családokat is mélyen átitatta. (Vagy a környezetben, vagy az emberekben volt valami különös varázs, ami helyett ma már sokkal korszerűbb érzések vannak, de a régi, a szeretett, az ismerős varázs hiányzik.) Huszonnégy évig éltem ott. Ismertem olyanokat, akiknek először csak egy sufnijuk volt, azután fokozatosan kibővítették „lakásukat”. Bevezették a vizet, konyhát építettek, és nemsokára elkészültek az első saját tervezésű fürdőszobák is. Vaskályha, esetleg mosógép vagy villanytűzhely. Hohó, és az új konyhabútor! A burkolat legtöbbször beton volt. A szobákban kombinált bútor, esetleg olajkályha, és régebbi tusú televízió. Hengerelt falak, átlagos függönyök és szőnyegek. Sparhelt... Öntöttvas . ..sikút - egy szépnek mondható réz csappal. Azután jött a mettlachi-hullám! Az előszobánkból egyenesen nyílt a konyha. Jobbra a nagyszoba, amely 5x4 méteres volt, ablaka a kertre nézett, rózsabokor állt előtte. Hálószobánkban is padló volt és hengerelt falak, és a tükrön virág. Nem emlékszem pontosan, talán betegen feküdtem. Mumszom volt. - Nem kell annak más, csak a meleg - bizonygatta nagyanyám. Apám jól bedurrantott a kis vaskályhába. Pattogott a fa, mintha lőttek volna. Emlékszem, 1956-ban is hogy behallatszott konyhánkba a lövöldözés. Három tank ment el a másik utcában, emberek rohantak utánuk, üldözték, kergették a rét felé az oroszokat, akik nem ismerték a telepet, nem tudták, hogy homokdomb van az utca végén és mély üreg a buckák alatt. Dübörögtek a tankok. Anyám ijedten ölelt magához, és behúzódott velem a sarokba. Hallgattuk az egyre erősödő dübörgést, és amikor már a falak is remegtek, felsikoltott: - Repülőgépek! - és még szorosabban ölelt magához. - Jaj Istenem! Istenem, csak ne bombázzanak! Hol van apád? Jancsi! Hol vagy Jancsi! Mindjárt lebombáznak minket! Jancsi! Apám a kiabálásra előugrott a szobából és ijedten pislogott, hogy mi van. Látta, hogy semmi. Méltatlankodni kezdett: - Megbolondultatok?! így kiabálni. Hálószobánkban hatalmas dupla ágy állt az ajtóval szemközt, és két jókora ruhásszekrény a fal mellett. Szemben az ablaknál egy ormótlan tükrös toilette-asztal, az ágy fölött kereszt, és oldalt egy-egy rozoga éjjeliszekrény. Néhány régi cipót és sámfákat tartottunk azokban. Lakásunkban mindenkor ragyogó tisztaság és kínos rend uralkodott. Könyveimet a konyhaszekrénybe zsúfoltam. „Minden ember azért él a földön, hogy jelképe legyen valaminek, ami azonban előtte