Uj Kelet, 1920. július (3. évfolyam, 26-26. szám)

1920-07-01 / 26. szám

2. oldal nem fogjuk rá, hogy gazember. Vannak igen erős tiszteletreméltó okok, melyek miatt egy zsidó a népmozgalomban nem tud vagy nem akar résztvenni, de azért nem muszáj nyom­ban gyanúsítani és háborút üzenni. Egy zsidó magatartása, aki nem akar együtt menni a Cionista mozgalommal, önönmagában megol­dódik és félreáll. — Más vallású környeze­tében annyira asszimilálódott, hogy semmi köze már a zsidó dolgokhoz. Talán csak tisz­­tességérzésből, büszkeségből nem szakította még el a külső köteléket. Nem törődik haj­dani néptársaival, egész biz­os, hogy azok sem törődnek többet vale. De minél inkább eltá­volodott, annál inkább tisztelettel teljesen kell néznie e neki idegen néptudat gerjedelmét. Talán meg is érti, hogy helyzete e mozgalom következtében nem lesz rosszabb, sőt jobb. Megkönnyíti számára az istenhozzádot a régi néphez és a csatlakozást egy másikhoz, mely­hez inkább rokonnak érzi magát, minden meg­­szégyenítő koncesszió nélkül. Egyszerűen nem cionista, de nem is an­cionista. Hűvösen és idegen marad, semleges. És ha bensőleg kö­zömbös is, mint idegen, a cionisták ember­ba­ráti terveit értékeli, támogatja, amint azt keresz­tény barátaink teszik, bármely néphez tartozzanak. Manschel ellenben anticianista és pedig a maga lármás, terhelő módján. Manschel gúnyo­lódik, káromkodik, rágalmaz, denunciál. Mert érzi Manschel, hogy most az egyszer galléron ragadták. Még mielőtt a cionizmus összes hát­­térláit leálcázta, Mauschel, mondhatni, zseniá­lis trükkre bukkant. Mauschel sebtében kiadott egy rosz jelszót a cionisták ellen, hogy ezek zsidó antiszemiták. Mi ? Mi, akik tekintet nél­kül állásunkra és előmenetelünkre szemitáknak valljuk magunkat, az ősi népiség ápolását tart­juk szemünk előtt és szegény testvéreink olda­lára állunk. De ő gyorsan elintézett bennünket. Antiszemiták vagyunk. Mauschel, úgy ahogy, kiegyezett az antisze­mitizmussal. Kudurországokban csak a zsidók­nak a becsületére jár rá a rúd. Mauschel vállát vonongatja: mi az, hogy becsület ? Mire jó a becsület? Ha jól megy a bolt és egészséges az ember, a többit ki lehet bírni. Legrosszabb esetben Mauschel a távolba szögzi tekintetét, de nem Chinra, hanem más országba, ahol más nációnál menedéket talál­hat. Oda megérkezve, rövid idő alatt megjátsza magát sovinisztának, katedrát nyit az új pat­riotizmusból és mindenkit, aki nem olyan, mint ő, meggyanúsít. Amellett elköveti azt a csodálatos következetlenséget, hogy otthagyja a zsidókat és mégis az ő nevükben szól. Így fordul elő, hogy néha komoly barátainktól halljuk ügyünkről a megjegyzést: a zsidók maguk sem akarnak tudni a cionizmusról. A zsidók ? Dehogy is. Csak Mauschel! Igazi zsidó nem lehet antiszemita. Csak Mauschel az. Bizony így helyes. Ez szabadít meg minket tőle. Ez a mi mozgalmunknak egyik legelső, legjótékonyabb következménye. Megkönnyeb­bülve lélegzünk fel, ha ezek az emberek, akikkel titkos szégyenérzéssel, mint fiainkkal kell bánnunk, kiröppennek a kalickából. Nem hozzánk tartoznak — de mi sem hozzájuk! Las­sanként csak észre fogják venni, hogy milyen egészséges a mi cionizmusunk. El a lusta tü­­relmességgel ! Nincs rá szükségünk, hogy a Mauschelek civódásaira szót pazaroljunk, nem kell elhallgatni, érzékenyen megvédeni őket . Ó, talán bolondok volnánk ? Nos, annyira még­sem vagyunk őrültek, hogy Mauschelért to­vább viseljük a felelősséget. Még inkább: az ellenséget úgy kell kezelnünk mint ellenséget. Le a szószékről Mauschel, mellyel te mint protestrabbinus visszaélsz! A megtisztított zsi­nagógákba akarunk visszatérni, ahol a jó zsi­dók mint rabbinusok a szegényekért is imád­koznak. Ki, Mauschel, a zsidó nép képvisele­téből, melyet te nem akarsz elismerni. És ha igaz, hogy csak az elnyomottak, nem pedig a hatalmasak csüngnek a cionizmuson, akkor a szerencsétlenek ereje gyűttessek össze Látni akarjuk, hogy mivé fejlődnek a dolgok, ha a bojkottot mindenütt felvesszük Mauschel ellen. Ha mi formálisan mindenkit eltávolítunk ma­gunktól, akik a mi népközösségünk ellen dol­goznak, különös kevert társaság képét nyújta­nák e kiváltak. Ott a finánckapacitás, akinek annyi vaj van a fején, hogy egy épen olyan gyanús Mauscheltól, zsurnalisztikai zsarolótól fél és tömi pénzzel Ott az ügyvéd, olyan ,kundschaft­-tal, mely folytonosan a paragra­fusok határain tartózkodik. Ott a vörösre smin­kelt poli­ikus, aki most a szocializmust mű­veli, kihasználja és elértékteleníti. És ott van­nak a kétes hírű kereskedők, a besúgó atya­fiak, a találékony kizsákmányolók, Mauschel, vigyázz! Itt a mozgalom, melyről még a zsidóság ellenségei is elismerik, hogy nem megvetendő. A szerencsétlen, gazdasági­lag és politikailag igen súlyosan fenyegetett embereknek levezető csatorna kell egy tartós lakóhely felé, jogvédő körülmények között. Ez ellen berzenkedel Mauschel? Perfidiákkal aka­rod megakadályozni, mert semmi hasznod nincs belőle ? Mit tettél te valaha is ,testvé­reidéért? Kitagadtad, megkárosítottad és ha ők maguk akarnának segíteni magukon, úgy útban állsz? Mauschel, vigyázz! A cionizmus azt teszi, amit Teli a mondában. Ha Teli neki­készül, hogy a fia fejéről lelőjje az almát, ké­szenlétben tart egy második nyílvesszőt is. Ha nem sikerül az első nyíl, álljon bosszút a má­sodik. Felebarátaim, a cionizmus második nyíl­vesszője a Mauschelek mellének van szánva. Fordította: l­igeti Ernő. UJJ kelet DOH­­BYÍSZBESZÉDE HERZE FÖLÖTT (Basel, 1905 julius 27.) Tisztelt Nagygyűlés ! A cionista kon­gresszus először ül össze megteremtője nélkül. Alkotója a hetedik kongresszust, a szombatkongresszust nem érthette meg. Ez az emelvény már nem nyújtja Önök­nek a megszokott képet. Hiányzik a központunkat jelentő kimagasló alak, melynek feketeszakállas asszíriai feje magához vonzott minden pillantást. Nekem, ki az első perctől kezdve en­gedelmes munkatársa voltam, nekem jutott a fájdalmas feladat, hogy halott vezérünket, Herzl Tivadar doktort el­­búcsúztassam attól a tribüntől, mely­nek felállítása az ő halhatatlan érde­meinek egyike. Az elvesztése fölött érzett személyes érzelmeimet nem kell közszemlére tegyem. Arra akarom most magam kényszeríteni, hogy úgy be­széljek róla, amint azt ő szerette volna, túlzás és dagályosság nélkül, mert ezeket ő, a finom stiliszta, a nemesen mérsékelt szellem, a tompított felszínek nagy művésze bizonyára nem szívelte volna. Meg fogom kísérelni, hogy olyannak lássam, olyannak láttassam őt, amilyennek őt egykoron a történetbre fogja látni, kit nem befolyásol egyéni­ségének sugárzó melege, hanem ki­zárólag tettei alapján ítéli meg őt. Múlt év t­amusz 20-án örökre lehunyta szemét Herzl Tivadar. Halá­lának napján csak két hónappal volt több, mint 44 éves. A rémület hangos sikolya, a hosszas rajongás, mely ha­lálának hírére ezerszeres visszhangtól kisérve kitört, sejtetni engedik, hogy mi volt ő az ő népének. Még 35 éves korában is egészen ismeretlen volt a zsidó nép előtt és kilenc évvel később már annak büszkesége minden reménye volt. S hogy a zsidó nép gondolko­zásában és érzésében ezt a helyet ki tudta vívni magának, az is egyike az ő csudálatos élete csudáinak. Jó darab után gázolt benne az asz­­szimiláció vizében, belekerült annak mély sodrába is, úgy, hogy ez a víz csaknem egészen elbontotta őt; létének legnapsugarasabb éveit oly érdekek töltötték be, melyekben a zsidó jelleg leghalványabb árnyalata sem található; egészen átadta magát a művészi fel­adatoknak, írói munkálkodásban tom­bolta ki magát, minden ambíciója a színpad meghódítása és az a törekvés volt, hogy az így kiküzdött területen helyt is állhasson. Semmi sem irányí­totta őt tulajdonképeni élethivatása felé, semmi sem indította arra szellemét, hogy zsidó kérdésekkel foglalkozzon, míg egyszer eljött a nap, melyen a zsidó nép helyzete harsogva juttatta eszébe önön zsidó voltát. A kilencvenes évek közepe táján Párisban élt. Ez volt az a tragikus pillanat, mikor a francia népszervezet a Dreyfus betegségbe esett. Uccahosszat visszhangzott ez a kiáltás: „Halál a zsidókra !“ Ekkor Herzl fölfigyelt. Durva ütés csapott le lényének leg­érzékenyebb részére, büszkeségére. Mert Herzl büszke férfi volt; nem gőgös, nem hiú, büszke! Azaz meg volt benne erkölcsi értékének határo­zottan kialakult tudata és a nemes tulajdonságokkal bíró emberek ama önbecsülése, mely az atyákra való szives visszaemlékezést is magában foglalja. Vérét kincset érő örökségnek, származását kitüntetésnek tartotta. Ez a tetőtől-talpig előkelő zsidó, ki mint a „Neue Freie Presse“ párisi képvi­selője hivatalból volt köteles jelen lenni minden népgyűlésen, kinek naponta el kellett mennie a kamarába és el kellett olvasnia az antiszemita újságokat és írásokat,­­borzadva pillantott bele az antiszemita vadállatiasság előtte fel­táruló örvénylő szakadékába. Nem bírta elviselni, hogy benne őseit­­ szi­dalmazzák, utódait meggyalázzák. Erős természetének minden szenvedélyével lázadozott azon elvetemült hazugok ellen, kik őt, a többi zsidókkal egye­temben a kollektív rágalom hálójába kerítették és igy akarták az erkölcsi megsemmisítésig vonszolni őt, ki — egy addig hajlam és fejlődés szerint teljesen szabad, sajátos egyéniség — bátor daccal rögtön közös felelősséget vállalt övéivel azon ellenséggel szemben, mely a zsidóságot a faja miatt ki akarta tagadni az emberi közösségből. Gondolkodni kezdett a saját népéhez való viszonya és népének a többi né­pekkel szemben fennálló viszonya felett és belátta, hogy ez a viszony elviselhetetlen és mert erős és elszánt jellem volt, azonnal elhatározta, hogy miután annak sorsában osztoznia kellett és most már önként osztozni is akart, gyökerestül megváltoztatja népének lelkiállapotát és helyzetét. Senki, még ő maga sem sejtette benne azokat a tulajdonságokat, a­melyeket új célja számára magával hozott. Herzl tényleg hozzáfejlődött nagy céljaihoz; oly hatalmasra nőtt, hogy ismerősei és kartársai a szokott mértékkel már el sem érhették őt s mert túlnőtte az ő rövid rérjüket, bárgyú gúnnyal, vagy csúfos rágalmakkal agyazkodtak ellene. A bájos csevegő, a kedélyes elbe­szélő, a szellemes és könnyed vígjáték­­író egy csapásra széleslátókörű állam­férfiúvá változott, ki bátran és kitar­tással törtetett a szinte járatlan ösvé­nyeken magas célja felé. A gáncsoskodók orrfinforgatva azt beszélték, hogy nem Herzl teremtette meg a cionizmust, hanem azt már készen találta és elődeinek megneve­zése n­élkül eltulajdonította azok mun­káját Én azonban, mint a tények ala­pos ismerője, megállapítom, hogy Herzl ezen időkről mit sem tudott. Ő a szi­vében találta meg a cionizmust. És aztán fokozatosan felépítette azt ma­gában. Csak évek múltán, mikor belső munkáját már régen befejezte, ismerke­dett meg Pinskerrel és Hess Mózessel. Ezen találkozások megörvendeztették. De azzal, hogy valamire még tanít­hatták volna őt, már elkéstek. Valaki egyszer tréfásan azt kérdezte, hogy vaj­on mi lett volna Lisztből és Paganiniből, ha speciális tehetségeikkel a zongora és hegedű létezése előtt jöttek volna a világra E kérdésre Herzl feltűnése ad választ. Ő tényleg az a Liszt, vagy Paganini volt, ki a tehet­sége megnyilatkozására feltétlen szük­séges hangszer feltalálása előtt született. Herzl született kiváló államférfiú volt állam nélkül, szervezett nép nélkül, a praktikus politika űzéséhez feltétlenül szükséges összes hatalmi tényezők nélkül. Esete azonban nem egyedülálló. A régi zsidó nép még mindig termel időről-időre oly államférfiú tehetsé­geket, melyeket nem tud felhasználni. Némelyek ugyan így is teremtenek maguknak működési tért, de ez népü­kön kívül áll. Gondoljanak csak D’israelire és arra, hogy mily szűknek bizonyult volna számára egy zsidó közösség, mikor még a brit világállam is alig volt elég nagy neki. Herzlben, nyugodtan mondhatom ezt, abban a tudatban, hogy nem ragadtatom ma­gam túlzásokba, Herzlben meg volt a képesség ahhoz, hogy egy másik D’Israellé váljon. És az is lehetett volna, ha lord Beaconsfield példáját követi. De ezt nem akarta tenni és így inkább arra a mártíromságra kárhoz­tatta magát, hogy üres kézzel csináljon nagy politikát, nagy politikát a zsidó nemzetért, melynek hivatalos képviselői és szóvivői tagadták azt, hogy a zsi­dóság nemzet. Herzl hidegvérrel hozzálátott ahhoz, hogy egy egységes akarat és egységes cél nélküli emberhomokot néppé ko­vácsoljon össze, hogy ezen népnek országot szerezzen és ehhez hadsereg, hajóhad és pénz nélkül elnyerje azon kormányok jóváhagyását, melyek csak a meglévő tényezőkkel vetnek számot. Oly vállalkozás volt ez, mely elől még a leggvakmerőbb is visszarettent volna. A cionizmus ellenségeinek véleménye szerint teljesen kilátástalan vállalkozás volt. Herzl azonban meg volt győződve arról, hogy végrehajtható és hajthatatlan maradt akkor is, ha mások utópiának nevezték azt, ami mint szükséges és keresztülvihető munka lebegett szemei előtt. Nagy igazságtalanság volna, ha el­­vitatnák Herzl­től az ítélőképességet. Ellenkezőleg, igen éles kritikai képe­­séggel rendelkezett és tervének összes gyöngéit előbb látta meg, mint mások. Hogy mégis habozás nélkül vállalkozott arra, amit mások az őrültséggel határos lehetetlenségnek tartottak, az küldeté­sének történetében hordja magyarázatát. Midőn elhatározta, hogy megmutatja a zsidóságnak az ezeréves gyalázatból kivezető utat, akkor szülein kívül egyetlenegy zsidót ismert csupán — önmagát. Az igazi, eleven zsidósággal mindaddig nem volt kapcsolata. A zsi­dóság az ő képzeletében csak Makka­­beus Juda, Bar Kochba, Juda Halévy, Spinoza és Heine alakjai által meg­testesülve áll. És minden további nélkül feltételezte, hogy ezen férfiak tulajdon­ságai s az ő saját tulajdonságai meg vannak minden, vagy legalább is leg­több fajtestvérében. Azt hitte, hogy a zsidók mind, avagy legalább is na­gyobbrészt éppen úgy el vannak ha­tározva arra, hogy megalázatásukat nem tűrik tovább, mint ő, hogy bennök is annyi vasakarat, annyi erkölcsi ko­molyság, annyi ideális lelkesedés van, mint benne és úgy vélte, hogy ezek is elég hatalmi tényezők, ezekkel bol­dogulhat egy államférfiú akkor is, ha ország, hadsereg, hajóhad és pénz még nem áll rendelkezésére. S hogy ezen alapvető számításában csalódott, ez volt életének tragikuma. Herzl ezen tulajdonságai virtuálisan majdnem minden zsidó lelkében visz­­szatükröződtek, de azért mégis titokban­­ maradtak. A szívem összeszorul, ha követem öt kilenc esztendeig tartó kín­­szenvedéseinek útján és látom a zsidó­ság iránti meleg bizalom ködébe bur­kolt alakját, amint a valóság tövisein és csalánjain véresre sebzett kezekkel tapogatózik tova. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy népének gaz­dagjait és nemes érzelmű tagjait épp annyira felháborítja a zsidó nép hely­zete, mint őt, s hogy bennünk épp oly sóváran él egy új, büszke sors utáni vágy, mint benne. Megírta hat „Zsidó állam“-ot, melyben éleslátással és bölcs előrelátással taglalta a vagyonos zsidók*, nak az üldöztetés országaiból mindkét félre kártalan módon történő kivándor­lásának lehetőségét, ezt a könyvet aztán a saját költségén lefordittatta más nyel­vekre, ugyancsak önköltségén kinyo­matta, elküldte a legtekintélyesebb rab­biknak, hitközségi elöljáróknak és pénz­ügyi kapacitásoknak és várt. Hiszen most kellett kezdetét vegye a megváltás és újjászületés korszeknt A lázas remény­kedés és aggodalom néhány hete után azonban már tudta: az átvevők leg­többje fel sem vágták a könyvet, mások már az első pár oldal után a papír­kosárba dobták, míg egyesek, miután futólag elolvasták, támadni kezdték őt újságok, röpiratok és a szószék útján és egy új Sabbatás Devinek, vagy egy­szerűen gyáva eretneknek, vagy pláne antiszemitának nevezték őt. Mindenki más beérte volna ezzel­­a tapasztalattal. De nem úgy Herzl. Meg­torpant ugyan, de hamar összeszedte magát. Termékeny agyában csakhamar új terv csitázott ki. A zsidóság felső rétegének pénzügyi hatalmával, szel­­lemi erejével, sokoldalú befolyásával még egy középszerű szervező tehetség is minden különösebb nehézség nélkül megvalósíthatta volna a zsidók felsza­badításának tervét. S miután ennél a rétegnél Herzl felhívása süket fülekre talált, miután ez a réteg a pénzt meg­tagadta tőle, szellemét gúnyolására, befolyását pedig arra használta fel, hogy működésének gátat vessen, fára­dozásait megsemmisítse, ezért a kemény létharcot vívó középosztálytól, az ínsé­ges tömegtől akarta megszerezni a világ­történelmi vállalkozáshoz szükséges esz­közöket. Most egy zsidó gyarmatbank tervével állott elő és páncéllal vette körül, aranyat megvető, hermelintiszta lelkének érzékenységét galád rágalma­zóival szemben, kik mint alapítót szi­dalmazták őt és feltételezték róla, hogy az egész cionizmust csupán azért ál­í­totta meg, hogy egy zsidó bank utján meggazdagodjon. Herz a zsidó néptől 50 millió frankot kért, mint a török kormánnyal folytatandó komoly pénz­ügyi tárgyalásokhoz szükséges legkisebb összeget. De ezen összegnek még egy nyolcadrészét sem sikerült összehoznia és ezirányu változás hat éven keresztül 1920 26. 82.

Next