Uj Kelet, 1920. július (3. évfolyam, 26-26. szám)
1920-07-01 / 26. szám
2. oldal nem fogjuk rá, hogy gazember. Vannak igen erős tiszteletreméltó okok, melyek miatt egy zsidó a népmozgalomban nem tud vagy nem akar résztvenni, de azért nem muszáj nyomban gyanúsítani és háborút üzenni. Egy zsidó magatartása, aki nem akar együtt menni a Cionista mozgalommal, önönmagában megoldódik és félreáll. — Más vallású környezetében annyira asszimilálódott, hogy semmi köze már a zsidó dolgokhoz. Talán csak tisztességérzésből, büszkeségből nem szakította még el a külső köteléket. Nem törődik hajdani néptársaival, egész bizos, hogy azok sem törődnek többet vale. De minél inkább eltávolodott, annál inkább tisztelettel teljesen kell néznie e neki idegen néptudat gerjedelmét. Talán meg is érti, hogy helyzete e mozgalom következtében nem lesz rosszabb, sőt jobb. Megkönnyíti számára az istenhozzádot a régi néphez és a csatlakozást egy másikhoz, melyhez inkább rokonnak érzi magát, minden megszégyenítő koncesszió nélkül. Egyszerűen nem cionista, de nem is ancionista. Hűvösen és idegen marad, semleges. És ha bensőleg közömbös is, mint idegen, a cionisták emberbaráti terveit értékeli, támogatja, amint azt keresztény barátaink teszik, bármely néphez tartozzanak. Manschel ellenben anticianista és pedig a maga lármás, terhelő módján. Manschel gúnyolódik, káromkodik, rágalmaz, denunciál. Mert érzi Manschel, hogy most az egyszer galléron ragadták. Még mielőtt a cionizmus összes háttérláit leálcázta, Mauschel, mondhatni, zseniális trükkre bukkant. Mauschel sebtében kiadott egy rosz jelszót a cionisták ellen, hogy ezek zsidó antiszemiták. Mi ? Mi, akik tekintet nélkül állásunkra és előmenetelünkre szemitáknak valljuk magunkat, az ősi népiség ápolását tartjuk szemünk előtt és szegény testvéreink oldalára állunk. De ő gyorsan elintézett bennünket. Antiszemiták vagyunk. Mauschel, úgy ahogy, kiegyezett az antiszemitizmussal. Kudurországokban csak a zsidóknak a becsületére jár rá a rúd. Mauschel vállát vonongatja: mi az, hogy becsület ? Mire jó a becsület? Ha jól megy a bolt és egészséges az ember, a többit ki lehet bírni. Legrosszabb esetben Mauschel a távolba szögzi tekintetét, de nem Chinra, hanem más országba, ahol más nációnál menedéket találhat. Oda megérkezve, rövid idő alatt megjátsza magát sovinisztának, katedrát nyit az új patriotizmusból és mindenkit, aki nem olyan, mint ő, meggyanúsít. Amellett elköveti azt a csodálatos következetlenséget, hogy otthagyja a zsidókat és mégis az ő nevükben szól. Így fordul elő, hogy néha komoly barátainktól halljuk ügyünkről a megjegyzést: a zsidók maguk sem akarnak tudni a cionizmusról. A zsidók ? Dehogy is. Csak Mauschel! Igazi zsidó nem lehet antiszemita. Csak Mauschel az. Bizony így helyes. Ez szabadít meg minket tőle. Ez a mi mozgalmunknak egyik legelső, legjótékonyabb következménye. Megkönnyebbülve lélegzünk fel, ha ezek az emberek, akikkel titkos szégyenérzéssel, mint fiainkkal kell bánnunk, kiröppennek a kalickából. Nem hozzánk tartoznak — de mi sem hozzájuk! Lassanként csak észre fogják venni, hogy milyen egészséges a mi cionizmusunk. El a lusta türelmességgel ! Nincs rá szükségünk, hogy a Mauschelek civódásaira szót pazaroljunk, nem kell elhallgatni, érzékenyen megvédeni őket . Ó, talán bolondok volnánk ? Nos, annyira mégsem vagyunk őrültek, hogy Mauschelért tovább viseljük a felelősséget. Még inkább: az ellenséget úgy kell kezelnünk mint ellenséget. Le a szószékről Mauschel, mellyel te mint protestrabbinus visszaélsz! A megtisztított zsinagógákba akarunk visszatérni, ahol a jó zsidók mint rabbinusok a szegényekért is imádkoznak. Ki, Mauschel, a zsidó nép képviseletéből, melyet te nem akarsz elismerni. És ha igaz, hogy csak az elnyomottak, nem pedig a hatalmasak csüngnek a cionizmuson, akkor a szerencsétlenek ereje gyűttessek össze Látni akarjuk, hogy mivé fejlődnek a dolgok, ha a bojkottot mindenütt felvesszük Mauschel ellen. Ha mi formálisan mindenkit eltávolítunk magunktól, akik a mi népközösségünk ellen dolgoznak, különös kevert társaság képét nyújtanák e kiváltak. Ott a finánckapacitás, akinek annyi vaj van a fején, hogy egy épen olyan gyanús Mauscheltól, zsurnalisztikai zsarolótól fél és tömi pénzzel Ott az ügyvéd, olyan ,kundschaft-tal, mely folytonosan a paragrafusok határain tartózkodik. Ott a vörösre sminkelt poliikus, aki most a szocializmust műveli, kihasználja és elértékteleníti. És ott vannak a kétes hírű kereskedők, a besúgó atyafiak, a találékony kizsákmányolók, Mauschel, vigyázz! Itt a mozgalom, melyről még a zsidóság ellenségei is elismerik, hogy nem megvetendő. A szerencsétlen, gazdaságilag és politikailag igen súlyosan fenyegetett embereknek levezető csatorna kell egy tartós lakóhely felé, jogvédő körülmények között. Ez ellen berzenkedel Mauschel? Perfidiákkal akarod megakadályozni, mert semmi hasznod nincs belőle ? Mit tettél te valaha is ,testvéreidéért? Kitagadtad, megkárosítottad és ha ők maguk akarnának segíteni magukon, úgy útban állsz? Mauschel, vigyázz! A cionizmus azt teszi, amit Teli a mondában. Ha Teli nekikészül, hogy a fia fejéről lelőjje az almát, készenlétben tart egy második nyílvesszőt is. Ha nem sikerül az első nyíl, álljon bosszút a második. Felebarátaim, a cionizmus második nyílvesszője a Mauschelek mellének van szánva. Fordította: ligeti Ernő. UJJ kelet DOHBYÍSZBESZÉDE HERZE FÖLÖTT (Basel, 1905 julius 27.) Tisztelt Nagygyűlés ! A cionista kongresszus először ül össze megteremtője nélkül. Alkotója a hetedik kongresszust, a szombatkongresszust nem érthette meg. Ez az emelvény már nem nyújtja Önöknek a megszokott képet. Hiányzik a központunkat jelentő kimagasló alak, melynek feketeszakállas asszíriai feje magához vonzott minden pillantást. Nekem, ki az első perctől kezdve engedelmes munkatársa voltam, nekem jutott a fájdalmas feladat, hogy halott vezérünket, Herzl Tivadar doktort elbúcsúztassam attól a tribüntől, melynek felállítása az ő halhatatlan érdemeinek egyike. Az elvesztése fölött érzett személyes érzelmeimet nem kell közszemlére tegyem. Arra akarom most magam kényszeríteni, hogy úgy beszéljek róla, amint azt ő szerette volna, túlzás és dagályosság nélkül, mert ezeket ő, a finom stiliszta, a nemesen mérsékelt szellem, a tompított felszínek nagy művésze bizonyára nem szívelte volna. Meg fogom kísérelni, hogy olyannak lássam, olyannak láttassam őt, amilyennek őt egykoron a történetbre fogja látni, kit nem befolyásol egyéniségének sugárzó melege, hanem kizárólag tettei alapján ítéli meg őt. Múlt év tamusz 20-án örökre lehunyta szemét Herzl Tivadar. Halálának napján csak két hónappal volt több, mint 44 éves. A rémület hangos sikolya, a hosszas rajongás, mely halálának hírére ezerszeres visszhangtól kisérve kitört, sejtetni engedik, hogy mi volt ő az ő népének. Még 35 éves korában is egészen ismeretlen volt a zsidó nép előtt és kilenc évvel később már annak büszkesége minden reménye volt. S hogy a zsidó nép gondolkozásában és érzésében ezt a helyet ki tudta vívni magának, az is egyike az ő csudálatos élete csudáinak. Jó darab után gázolt benne az aszszimiláció vizében, belekerült annak mély sodrába is, úgy, hogy ez a víz csaknem egészen elbontotta őt; létének legnapsugarasabb éveit oly érdekek töltötték be, melyekben a zsidó jelleg leghalványabb árnyalata sem található; egészen átadta magát a művészi feladatoknak, írói munkálkodásban tombolta ki magát, minden ambíciója a színpad meghódítása és az a törekvés volt, hogy az így kiküzdött területen helyt is állhasson. Semmi sem irányította őt tulajdonképeni élethivatása felé, semmi sem indította arra szellemét, hogy zsidó kérdésekkel foglalkozzon, míg egyszer eljött a nap, melyen a zsidó nép helyzete harsogva juttatta eszébe önön zsidó voltát. A kilencvenes évek közepe táján Párisban élt. Ez volt az a tragikus pillanat, mikor a francia népszervezet a Dreyfus betegségbe esett. Uccahosszat visszhangzott ez a kiáltás: „Halál a zsidókra !“ Ekkor Herzl fölfigyelt. Durva ütés csapott le lényének legérzékenyebb részére, büszkeségére. Mert Herzl büszke férfi volt; nem gőgös, nem hiú, büszke! Azaz meg volt benne erkölcsi értékének határozottan kialakult tudata és a nemes tulajdonságokkal bíró emberek ama önbecsülése, mely az atyákra való szives visszaemlékezést is magában foglalja. Vérét kincset érő örökségnek, származását kitüntetésnek tartotta. Ez a tetőtől-talpig előkelő zsidó, ki mint a „Neue Freie Presse“ párisi képviselője hivatalból volt köteles jelen lenni minden népgyűlésen, kinek naponta el kellett mennie a kamarába és el kellett olvasnia az antiszemita újságokat és írásokat,borzadva pillantott bele az antiszemita vadállatiasság előtte feltáruló örvénylő szakadékába. Nem bírta elviselni, hogy benne őseit szidalmazzák, utódait meggyalázzák. Erős természetének minden szenvedélyével lázadozott azon elvetemült hazugok ellen, kik őt, a többi zsidókkal egyetemben a kollektív rágalom hálójába kerítették és igy akarták az erkölcsi megsemmisítésig vonszolni őt, ki — egy addig hajlam és fejlődés szerint teljesen szabad, sajátos egyéniség — bátor daccal rögtön közös felelősséget vállalt övéivel azon ellenséggel szemben, mely a zsidóságot a faja miatt ki akarta tagadni az emberi közösségből. Gondolkodni kezdett a saját népéhez való viszonya és népének a többi népekkel szemben fennálló viszonya felett és belátta, hogy ez a viszony elviselhetetlen és mert erős és elszánt jellem volt, azonnal elhatározta, hogy miután annak sorsában osztoznia kellett és most már önként osztozni is akart, gyökerestül megváltoztatja népének lelkiállapotát és helyzetét. Senki, még ő maga sem sejtette benne azokat a tulajdonságokat, amelyeket új célja számára magával hozott. Herzl tényleg hozzáfejlődött nagy céljaihoz; oly hatalmasra nőtt, hogy ismerősei és kartársai a szokott mértékkel már el sem érhették őt s mert túlnőtte az ő rövid rérjüket, bárgyú gúnnyal, vagy csúfos rágalmakkal agyazkodtak ellene. A bájos csevegő, a kedélyes elbeszélő, a szellemes és könnyed vígjátékíró egy csapásra széleslátókörű államférfiúvá változott, ki bátran és kitartással törtetett a szinte járatlan ösvényeken magas célja felé. A gáncsoskodók orrfinforgatva azt beszélték, hogy nem Herzl teremtette meg a cionizmust, hanem azt már készen találta és elődeinek megnevezése nélkül eltulajdonította azok munkáját Én azonban, mint a tények alapos ismerője, megállapítom, hogy Herzl ezen időkről mit sem tudott. Ő a szivében találta meg a cionizmust. És aztán fokozatosan felépítette azt magában. Csak évek múltán, mikor belső munkáját már régen befejezte, ismerkedett meg Pinskerrel és Hess Mózessel. Ezen találkozások megörvendeztették. De azzal, hogy valamire még taníthatták volna őt, már elkéstek. Valaki egyszer tréfásan azt kérdezte, hogy vajon mi lett volna Lisztből és Paganiniből, ha speciális tehetségeikkel a zongora és hegedű létezése előtt jöttek volna a világra E kérdésre Herzl feltűnése ad választ. Ő tényleg az a Liszt, vagy Paganini volt, ki a tehetsége megnyilatkozására feltétlen szükséges hangszer feltalálása előtt született. Herzl született kiváló államférfiú volt állam nélkül, szervezett nép nélkül, a praktikus politika űzéséhez feltétlenül szükséges összes hatalmi tényezők nélkül. Esete azonban nem egyedülálló. A régi zsidó nép még mindig termel időről-időre oly államférfiú tehetségeket, melyeket nem tud felhasználni. Némelyek ugyan így is teremtenek maguknak működési tért, de ez népükön kívül áll. Gondoljanak csak D’israelire és arra, hogy mily szűknek bizonyult volna számára egy zsidó közösség, mikor még a brit világállam is alig volt elég nagy neki. Herzlben, nyugodtan mondhatom ezt, abban a tudatban, hogy nem ragadtatom magam túlzásokba, Herzlben meg volt a képesség ahhoz, hogy egy másik D’Israellé váljon. És az is lehetett volna, ha lord Beaconsfield példáját követi. De ezt nem akarta tenni és így inkább arra a mártíromságra kárhoztatta magát, hogy üres kézzel csináljon nagy politikát, nagy politikát a zsidó nemzetért, melynek hivatalos képviselői és szóvivői tagadták azt, hogy a zsidóság nemzet. Herzl hidegvérrel hozzálátott ahhoz, hogy egy egységes akarat és egységes cél nélküli emberhomokot néppé kovácsoljon össze, hogy ezen népnek országot szerezzen és ehhez hadsereg, hajóhad és pénz nélkül elnyerje azon kormányok jóváhagyását, melyek csak a meglévő tényezőkkel vetnek számot. Oly vállalkozás volt ez, mely elől még a leggvakmerőbb is visszarettent volna. A cionizmus ellenségeinek véleménye szerint teljesen kilátástalan vállalkozás volt. Herzl azonban meg volt győződve arról, hogy végrehajtható és hajthatatlan maradt akkor is, ha mások utópiának nevezték azt, ami mint szükséges és keresztülvihető munka lebegett szemei előtt. Nagy igazságtalanság volna, ha elvitatnák Herzltől az ítélőképességet. Ellenkezőleg, igen éles kritikai képeséggel rendelkezett és tervének összes gyöngéit előbb látta meg, mint mások. Hogy mégis habozás nélkül vállalkozott arra, amit mások az őrültséggel határos lehetetlenségnek tartottak, az küldetésének történetében hordja magyarázatát. Midőn elhatározta, hogy megmutatja a zsidóságnak az ezeréves gyalázatból kivezető utat, akkor szülein kívül egyetlenegy zsidót ismert csupán — önmagát. Az igazi, eleven zsidósággal mindaddig nem volt kapcsolata. A zsidóság az ő képzeletében csak Makkabeus Juda, Bar Kochba, Juda Halévy, Spinoza és Heine alakjai által megtestesülve áll. És minden további nélkül feltételezte, hogy ezen férfiak tulajdonságai s az ő saját tulajdonságai meg vannak minden, vagy legalább is legtöbb fajtestvérében. Azt hitte, hogy a zsidók mind, avagy legalább is nagyobbrészt éppen úgy el vannak határozva arra, hogy megalázatásukat nem tűrik tovább, mint ő, hogy bennök is annyi vasakarat, annyi erkölcsi komolyság, annyi ideális lelkesedés van, mint benne és úgy vélte, hogy ezek is elég hatalmi tényezők, ezekkel boldogulhat egy államférfiú akkor is, ha ország, hadsereg, hajóhad és pénz még nem áll rendelkezésére. S hogy ezen alapvető számításában csalódott, ez volt életének tragikuma. Herzl ezen tulajdonságai virtuálisan majdnem minden zsidó lelkében viszszatükröződtek, de azért mégis titokban maradtak. A szívem összeszorul, ha követem öt kilenc esztendeig tartó kínszenvedéseinek útján és látom a zsidóság iránti meleg bizalom ködébe burkolt alakját, amint a valóság tövisein és csalánjain véresre sebzett kezekkel tapogatózik tova. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy népének gazdagjait és nemes érzelmű tagjait épp annyira felháborítja a zsidó nép helyzete, mint őt, s hogy bennünk épp oly sóváran él egy új, büszke sors utáni vágy, mint benne. Megírta hat „Zsidó állam“-ot, melyben éleslátással és bölcs előrelátással taglalta a vagyonos zsidók*, nak az üldöztetés országaiból mindkét félre kártalan módon történő kivándorlásának lehetőségét, ezt a könyvet aztán a saját költségén lefordittatta más nyelvekre, ugyancsak önköltségén kinyomatta, elküldte a legtekintélyesebb rabbiknak, hitközségi elöljáróknak és pénzügyi kapacitásoknak és várt. Hiszen most kellett kezdetét vegye a megváltás és újjászületés korszeknt A lázas reménykedés és aggodalom néhány hete után azonban már tudta: az átvevők legtöbbje fel sem vágták a könyvet, mások már az első pár oldal után a papírkosárba dobták, míg egyesek, miután futólag elolvasták, támadni kezdték őt újságok, röpiratok és a szószék útján és egy új Sabbatás Devinek, vagy egyszerűen gyáva eretneknek, vagy pláne antiszemitának nevezték őt. Mindenki más beérte volna ezzela tapasztalattal. De nem úgy Herzl. Megtorpant ugyan, de hamar összeszedte magát. Termékeny agyában csakhamar új terv csitázott ki. A zsidóság felső rétegének pénzügyi hatalmával, szellemi erejével, sokoldalú befolyásával még egy középszerű szervező tehetség is minden különösebb nehézség nélkül megvalósíthatta volna a zsidók felszabadításának tervét. S miután ennél a rétegnél Herzl felhívása süket fülekre talált, miután ez a réteg a pénzt megtagadta tőle, szellemét gúnyolására, befolyását pedig arra használta fel, hogy működésének gátat vessen, fáradozásait megsemmisítse, ezért a kemény létharcot vívó középosztálytól, az ínséges tömegtől akarta megszerezni a világtörténelmi vállalkozáshoz szükséges eszközöket. Most egy zsidó gyarmatbank tervével állott elő és páncéllal vette körül, aranyat megvető, hermelintiszta lelkének érzékenységét galád rágalmazóival szemben, kik mint alapítót szidalmazták őt és feltételezték róla, hogy az egész cionizmust csupán azért álította meg, hogy egy zsidó bank utján meggazdagodjon. Herz a zsidó néptől 50 millió frankot kért, mint a török kormánnyal folytatandó komoly pénzügyi tárgyalásokhoz szükséges legkisebb összeget. De ezen összegnek még egy nyolcadrészét sem sikerült összehoznia és ezirányu változás hat éven keresztül 1920 26. 82.