Uj Kelet, 1920. július (3. évfolyam, 26-26. szám)

1920-07-01 / 26. szám

ül. évfolyam. 26. szám. Cluj (Kolozsvár), 5680 Thamusz 15. (1920 julius 1.) SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: CLUJ (KOLOZSVÁR), SZENTLÉLEK­ U. 1. A cionizmus: Visszatérés a zsidósághoz még a Zsidó­országba való hazatérés előtt. (Herzl.) ELŐFIZETÉSI ÁRAK*. EGÉSZ ÉVRE 150 K, FÉLÉVRE 75 K, EGYES SZÁM 3 K. Mauschel írta: Herzl Tivadar. Mauschel anticionista. Régóta ismerjük, mindig elfogott az undor, ha ránéztünk, ha az élet a közelébe, vagy pláne érintkezésbe is ho­zott vele. De az undor, melyet éreztünk vele szemben, mindig a részvét érzésével párosult. Megpróbáltuk, hogy történeti magyarázattal enyhítsük ezt a nyomorult, alátiprott, megté­pázott fickót. És aztán: mégis csak a mi társunk a népből , ha mindjárt vajmi kevés okunk is van adni valamit e társas­­viszonyra. Azt mondottuk, nekünk el kell tűrnünk őt, és a mi magasztos feladatunk, hogy megnemesít­­sük, és hogy valamennyien erre vagyunk hi­vatottak és a romantikus gyöngédség egy ne­mével vagy gyengeségével magunkhoz kell ölelni, mert toportyán rezeg. Ha Mauschel alá­­valóságra vetemedett, hozzáláttunk hogy eltus­soljuk. Ha Mauschel pimaszul kicsinyesen vi­selkedett, a világot népünknek nagyjaira emlé­keztettük. Ha Mauschel kompromittált bennün­ket, szégyenkeztünk, vagy titokban tajtékzot­­tunk —de hallgattunk. És most végre csinált valamit Mauschel, ami dicséretre érdemes, ami tiszteletünkre van, amivel kárpótolt bennünket eddigi türelmünkért. Búcsút mondott nekünk. Mauschel ez már döfi! De mi Mauschelről beszélünk, anélkül, hogy tisztelettel teljesen bemutattuk volna. Ki hát ez a Mauschel? Egy típus, kedves felebarátaim, egy figura, mely időnként mindég visszatér ! félelmetes kísérője a zsidónak és oly elválaszt­hatatlan a zsidótól, hogy gyakran összetévesz-­­­tik a kettőt. A zsidó : ember, nem jobb és­­ nem rosszabb, mint a többi, legfeljebb józa­nabb és kesernyésebb az üldözések miján és szívesen állhatatos a fájdalmakban. Mauschel ellenben az emberi jellem egy fintora, valami kimondhatatlanul alacsony és utálatos. Hol a zsidó fájdalmat vagy büszkeséget érez, Mau­­schelnak csak nyomorult aggodalom egy gu­­nyoros rángatódzás van az arcán. Kemény időkben a zsidó mindig kiegyenesedik, de Mauschel még alázatosabban összetöpörödik. Ha javulnak az idők, ez csak figyelmeztetés a zsidónak, hogy legyen szelíd, másokkal szem­ben türelmes és hasson az általános jólétre ; ám Mauschel szemtelen lesz , és nagyképű. A zsidó a kultúra magasabb fokának kiolthatat­­lan vágyát hordozza sokat marcangolt szívé­ben. Mauschel úgy a haladás, mirrt a reakció mögött csak a maga szennyes kis üzleteit bonyolítja le. A zsidó a szegénységet méltó­sággal és bizalommal hordozza, a jólétben megnyitja szivét a sújtottaknak és szenvedők­nek és gazdagságát önként adóztatja meg nagylelkű adományaival. Mauschel a szegény­ségben egy szánalomraméltó snorrer, a gaz­dagságban még szánalomraméltóbb procc. A zsidó kedveli a művészetet és a szellemi gya­korlatokat ; az elzárkózottságban, melybe egy ellenséges társadalom kényszerítette, ezek voltak egyetlen vigasztalásai. ’ Mauschel magát a tudomány és a művészetet is a nemtelen BM előnyökért űz. Meg lehetett találni minden időben a mi népünk között mély, szemérme­­tesen halk műveltségű kereskedőket és iparo­sokat — ilyen alakzatban jelent meg a zsidó. Egyszer Spinoza Baracknak hívták, gyémántot köszörült és sub specie aetemi nézte a világot, lehetett és lehet találkozni rabbikkal, írókkal, ügyvédekkel és orvosokkal, akik csak agyafúrt énzkufárok — ilyen alakzatban lép fel a auschel A zsidónak módjában van országá­nak kormányával szemben meggyőződésből mereven és becsületesen ellenállani, vagy nyíltan beismerni, hogy együtt tart vele. Mau­­schel elbukik az államellenes ellenzék mögött és titokban hecceli, ha nincs ínyére az uralko­dó tekintély és rendőrkard után kapkod, vagy kezétcsókolomot rebeg, ha drukkol a forra­dalomtól. Ezért gyűlölte a Mauschert mindenig a zsidó — az meg úgy banzsalizott ene, mint a bolondra. És ezt a kettőt, kik lényegük mély ellenségeskedése folytán mindig szétvál­tak állandóan összetévesztették egymással. Hát nem-e borzasztó félreértés ? Mintha történetünknek egy homályos pilla­natában egy alacsonyszintű népréteg csúszott volna be szerencsétlen nemzetünkbe, s elkeve­redett volna vele — olybá kell vennünk ezt a meg nem magyarázható ellentétet. És mert mi, amióta eszmélni tudju­ik a népek, mindig a leggyöngébbek voltunk a gyengék között, nép­jellemünk képviselőinek nem a zsidót, hanem a Mauschelt vették Az erős népeket legjobb fiaik után ítélik meg, a gyenge népeket leg­­rosszabjaik után. A németek a költők és gon­dolkodók nemzete, mert egy Goethet, Schillert, Kantot produkáltak, a franciák szellemesek és vitézek, mert felszínre hoztak egy Bayardot, Dugueslint, Monteignet, Voltairét és Rousseaut. Mi a handlék és a gaunerek népe vagyunk, mert burjánzik a Mauschel és rozsdecsinye­­ken töri a fejét. Mauschel mi­dig ürügyeket oferált, melyek mögül reánk támadtak. Mau­­schel a zsidónak átka. Ezt ösztönszerűen érezte a zsidó és gyakran előfordult, hogy jó zsidók eltávolodtak a néptől, és atyáik hitétől mivel e közösséget nem tudták tovább bírni, így a Mauschel kívülről és belülről is mggyön­­gítette a zsidóságot. De jött az idő, a mi időnk, amikor a val­lásból való menekülés sem tudta megadni a zsidóknak a Ma­uschellel való szolidaritás fel­szabadulását. Ó jaj ! Mintha a zsidó és a Mauschel egy fajta lenne ! Nehéz volt termé­szetesen az ellenbizonyítás és az antiszemi­tizmus előtt zsidó és Mauschel mindörökre meg nem másíthatóan, könyörtelenül egybe­forrottnak látszanak. Ilyen időben néhány Mauschel ki szokott vetkőzni a zsidóságból, de egy zsidó biztosan nem. És akkor megjelent a Cionizmus — a zsidónak és a Mauschelnek állást kellett foglalni. És most, most először szerzett a Mauschel a zsidónak egy nem re­mélt nagy erkölcsi szolgálatot. Mauschel kilép a közösségből, Mauschel anticionista ! Nem szeretném, ha félreértenének bennünket ! Nem vagyunk olyan kótyagosak és örültek, ahogy minket szívesen feltüntetnek. Nézete­inknek és mozgalmunknak minden ellenzőjére LAPUNK MAI SZÁMA 12 OLDAL.­ ­ HERZL TIVADAR A san-reraói határozat örömhang­jaiba, mint fájdalmas sikoltás hasit bele a dátum: t­amusz 20. Herzl Tivadar halálának évfordulója. A beteljesülés nagy boldogsága köze­pette egyszerre árváknak érezzük magunkat és halk zokogás zsongja be lelkünket. Az örömnek ezen nap­jaiban valaki hiányzik közülünk a királyi férfiú, ki nagyságának cso­dálatos erejével uj életre támasztotta a halálos álomba ájult népet s a céltalanul bolyongók elé odaállította meleg szivének tűzoszlopát, mely úgy világított a sötétben tévelygő nép előtt, mint az Úr tűzoszlopa a pusztát járó ősöknek. Csak most, a san­remói határozat után érezzük megrendítő teljességé­ben, hogy ki volt nekünk Herzl Tivadar. Olyan az ő emlékezete, mint a Menóra, melyen minden évben egy-egy uj láng gyűl ki s az évek növekedtével a Menóra fénye is egyre nő, egyre több lángocska sorakozik egymás mellett, a pászma egyre világosabb és sugárzóbb lesz ,míg fénye elszáll a legszánalmasabb viskókba is, ah­ol embereink laknak ". És mint prófétai lelke előre látta: „felébrednek tompa kábultságukból, mert mindnyájunk életébe új tar­talom költözik". Uj tartalom, mit tőle és általa nyertünk. A san­remói határozattal a Menóra eddig szeré­nyen pislogó lángocskái egy vakító sugárral gazdagodtak. Mert neki, az ő munkáiénak köszönhetjük ezt a diadalt, ő állított talpra bennünket és indított el a Cion felé vezető úton. Herzl Tivadar élete egyike a leg­­csodásabb emberi pályafutásoknak, mi csak a nagyoknak, a kiválasz­tottaknak jut osztályrészül. Életé­ben kevesen értették meg s akik megértették, azok sem értették meg teljesen. Nagysága csak az idők táv­latán át bontakozik ki a maga óriási méreteiben s eszméi, miket hirdetett, csak későbbi idők megismerései után válnak mások részére is igaz­ságokká, vagy nyernek uj, eddig nem sejtett értelmet. Ha írásait és különösen egyes kijelentéseit olvas­suk, a maguk nemes egyszerűségé­ben, avagy elragadó páthoszában, önkéntelenül a Bibliára gondolunk, oly tisztán és áthatóan és mégis oly talányszerűen csendülnek fülünk­be ezek a hangok. Jesajas pró­féta reményteljes lelkesedése és Juda Halévi forró Cionszerelme élt és lüktetett szavaiban, melyek úgy hangzottak el a gólosz éjszakájában, mint a havasi pásztor hajnali kürt­jele. Még alszik mindenki, a nép a szenvedések kábultságában fekszik szerteszét, de ő már ébren van, ő már látja, hogy össze kell terelni a szétszórt nyájat, mert elérkezett a fiajnal, az ébredés ideje, mit nem szabad elmulasztani, mert ki tudja, virrad-e még hajnal a népnek. Herzl Tivadar legnagyobb jelen­tősége abban van, hogy összeterelte a szétszórt nyájat, egy irányba össz­pontosította a széthúzó erőket, fel­ismerte, hogy mi nép vagyunk és néppé tett bennünket. Néppé tett azáltal, hogy népi célokat tűzött elénk és megmutatta az uta*? tpritrga a célokhoz eljuthattttk. De nemcsak megmutatta az utat — hiszen ezt már előtte is megtették Hess és Prntker — hanem a részvétlenség, rosszakarat és gáncsoskodás irdat­lan rengetegjén keresztül ki is vágta az utat, melynek első állomásához most érkeztünk el San­ Remóba. Herzl felismerte, hogy a zsidókér­dés politikai és nemzeti kérdés, mely csak a népek tanácsában oldható meg. Ez az igazság akkor még hi­hetetlenül hangzott, a gólosz szol­gaságában elgyávult zsidó lelkek rémülten figyeltek fel a bátor és nyílt hangokra és előbb meg kellett vál­­tozniok a lelkükben, hogy megért­hessék a szárnyaló igazságokat, miket Herzl hirdetett. De Herzl tudta, hogy az igazság erősebb, mint az akadályok, miket ,a kicsinyes rövid­látás állít útjába. És megingathatat­lanul, egyenes vonalban haladt célja felé. Lehet, hogy a töprengés órái­ban kétségek szállták meg Herzlt, de ezt soha senki nem látta, ő maga tisztában volt vele, hogy megelőzte korát és tudta, hogy előbb „vilá­gosságnak kell lennie a koponyák­ban" s csak azután valósítható meg az eszme. Ha voltak Herzlnek tévedései, úgy ezek csak időrendi tévedések vol­tak, ellenfelei azonban — mert ilyenek is voltak — a lényegben tévedtek. Ahogy így az események csúcspont­járól visszatekintünk a cionizmus húsz éves külső és belső küzdel­meire, mintegy kényszerítő erővel tör reánk a gondolat, hogy mind­azok a viták, melyek Herzl tanításai körül felhullámzottak,, az ő nemis­meréséből fakadtak. És talán azok ismerték őt legkevésbbé, akik azt mondták magukról, hogy Herzl po­litikájának közvetlen követői. De nem értek fel az ő nagyságához azok sem, akik a „szellem" követelmé­­nyét"szegezték az ő tanításával szem­be. Sokan azt hitték, hogy már túl­haladták Herzlt és nem vették észre, hogy még fel sem emelkedtek hozzá. Mert ma már látjuk, hogy Herzl mélyen és igazán megértette a zsi­dóságot, ma már látjuk, hogy min­dez rymista i­indulat csírája értt élt Herzl írásaiban, csakhogy nála még egy testben nyugszik minden: a gon­dolat és a tett. A zsidó szellem nem volt idegen Herzl előtt s akik ezt tagadják nála, azok összetévesztik a formát a lényeggel. Herzl az ősi, prófétai zsidó szellem képviselője, amilyent még a zsidó történelem is keveset mutat fel, ki magában hor­dozta a zsidóság leglényegesebb tu­lajdonságait : a belső egység nagy gondolatát, a vágyat általános em­beri célok után, a jövőre irányított törhetetlen bizalmat és a cselekvés ellenállhatatlan kényszerét. Herzl a megalkuvás nélküli, kemény nyelű, de melegszívű zsidó férfi-ideál, az örökifjú, kit filiszterlelkek soha sem fognak megérteni. És amilyen volt Herzl egyénisége, olyanok voltak az ő alkotásai. Ma­­gasbaleedűlők, szárnyalók, melyek­nek útja a végtelenbe vezet. Herzl halála után egy ideig ha­nyatlás következett a mozgalomban. Az utódok nem bírták a mester szárnyalását és kishitűek lettek. A cionista mozgalom lassanként párttá sülyedt le, holott Herzl tisztán csengő hangon kiáltotta világgá: „A cionizmus nem párt... a cioniz­mus az egész zsidó nép útközben".­­ Megrettentek a feladat nagyságá­tól, mit Herzl hagyott rájuk örökség­képen. Kételkedés és ingadozás lett úrrá a lelkeken. Csak amikor eljöttek Herzl igazi tanítványai, szellemének örökösei, mikor eljöttek a fiatalok, akkor ka­­­pott új lendületet a mozgalom. A fiatalok, akik lelkesedni tudtak, mint Herzl, akik égtek a tettvágytól, akik megértették, hogy mi az az ideál, az a láthatatlan eszménykép, melyért küzdeni kell, de amelyet elérni nem lehet soha. Csak közeledni lehet hozzá. És ez az irány, melyet né­melyek a Herzl-i gondolattól való eltávolodásnak véltek, volt tulajdon­­képen az igazi Herzl-i munka foly­tatása. És ez kell, hogy legyen a jövő útja is. Ma, a san­remói határozat után, mikor a népek elismerték az önálló nemzeti létre vala­mikor" arTmzdMen­első szakaszánál mögöttünk van és új problémák raj­zanak előttünk, ma fokozott mér­tékben kell, hogy előttünk lebegjen Herzl szelleme, a magasba néző, jö­vőre irányított ideál. Ma, a charter elnyerése után, nem szabad megré­szegednünk az elért sikertől, nem szabad elmerülnünk a mámor élve­zetébe s a pillanatnyi, anyagias elő­nyök kiaknázásába. Most, a nagy indulás előtt, mikor a hallatlan erő­feszítések ideje következik, most kell, hogy magasra nőjjön bennünk a gondolat, mi Herzlt vezérré tette, a mi vezérünkké, az egész zsidó nép örök vezérévé. A gondolat: a zsidó egyén és a zsidó nép felemelése az emberi szabadság és emberi bol­dogság magasságába. Ez pedig csak egy után lehetséges, azon az után, mit Herzl mutatott meg nekünk: Visszatérés a zsidósághoz! EGYES SZÁM­ÁRA 3 KORONA.

Next