Uj Kelet, 1959. április (40. évfolyam, 3247-3270. szám)
1959-04-13 / 3257. szám
New York forgatagában Írta: Gidály Kálmán Kiszaladt a ״ Jeruzsálem" Haifa kikötőjéből, hogy majd New Yorkba érve boldeg kirándulókat vegyen a hátára, kikkel a karibiai tenger szigeteit fogjuk meglátogatni. Egy-egy út 8-12 napig fog tartani. Fél évig leszünk távol hazánktól, amely idő alatt bizonyítanunk kell elkényeztetett, pihenni és szórakozni vágyó amerikai utasoknak, hogy az izraeli hajózás, bármely nemzet hajózásával felveheti a versenyt. Nehéz feladatnak nézünk elébe ... A felelősséget mindegyikünk érzi, ha nem is beszélünk róla és emiatt türelmetlenek, idegesek vagyunk. Első utunkon Haifától New Yorkig egyszerű utasokat viszünk, azaz számunkra nem is olyan egyszerű utasokat Ugyanis, a hajó 400 és valahány vendége közül, több, mint háromszáz sovéd, közöttük, vagy ötven ártatlan gyermek. A kivándorlók legnagyobb része jómódú vátik, nem egynek volt lakása Tel Aviv Coronban. Kivándorlásuk okáról való érdeklődésemre zavaros és mondjuk csak ki bátran, elfogadhatatlan válaszokat adnak. Mi rövidebben és világosabban fejezzük ki magunkat: több pénzt akarnak keresni és emiatt viszik vágóhídra a legelemibb és legemberibb meggondolásokat is. A hűtlenek hűséges gyermekei a zenekarom közé ülnek a földre, közvetlen, szorosan lábaim elé-mellé, mi játszuk dalainkat hórákat, ők velünk énekelnek és amikor szoprán hangjaikon hallelujáznak, már nem látok a könnyeimtől és siratjuk a kegyetlen kezekkel kitépett palántákat és siratjuk tehetetlen magunkat. .. Vajon milyen anyagi meggondolás igazolhatja a jómódú vátik szülőket, hogy megfosztották gyermekeiket szabad és természetes hazájuktól? Milyen lelkiismerettel fognak majd gyermekeik kétségektől sápadt arcára tekinteni, kiket először ér majd el a felismerés, hogy vendégek csak egy számukra teljesen vadidegen országban?!... örök vendégek... Aztán a búcsúestén New York előtt, hogy a megszaladó emlékezzen majd a narancsosok közt futó utakra, a Kármelre aggatott fehér palotákra, a szőlőszüretre igyekvő jokneámi lovasra, egy keményöklű tengeri hul- lámra, amely földreteremtette a nahariai partokon és, hogy emlékezzenek a sok könnyre, vérre, durva zsidótlanságra és meleg emberséges zsidóságra és a kegyetlenül égető napsugárra és a meleg, éltető, símogató napsugárra, a sok barátra és millió, meg millió ellenségre... igen, hogy emlékezzenek még mielőtt a hajónk utolsó lépcsőfokáról lelépnek az Új Világra és számukra is új világra, zenekarom felemelkedett a helyéről és rázendítettünk a „Hátikvá”-ra. Az ajkak lebiggyedtek, a fogak összeszorultak és az utolsó taktusokat már elnyomta a zokogás ereje... Ez volt a nemes bosszúnk és viszahivogató búcsúnk... Lehitráot ,otthon, Izraelben! EGY NAP NEW YORKBAN Úgy kezdődött minden, mint egy kitűnő amerikai filmen, amelyet Kázán rendezett... Ködös novemberi reggel, fekete, szürke színek. Tagbaszakadt néger dokkmunkások ,rekedten kiáltanak egy-egy szót egymás felé. A hosszú, fedett dokk kijárata felé igyekszem, talpam alatt széndarabkák ropognak. Kilépek az utcára. Éles, sipító szél vág az orrom alá. Feltűröm a télikab három gallérját. Tölött alarcú, vörös téglás füst — piszkosan elhagyatott gyárak közt haladok. Emitt egy vendéglővé alakított vasúti kocsi megszólítok egy kék mackóruhás munkást: hogy jutok el a Broadwayra? — Megpöcköli a sapkája karimáját, felhúzza a szája szélét egész keveset és ezen a kis nyíláson keresztül felém recseg pár szót, amelyből persze egy megveszekedett szót sem értettem. Azt mondtam szépen, hogy thank you és tovább indultam befelé. Egyszerre elém roppant egy földbe ereszkedő lépcsősor, fölötte „Subway” (földalatti) felírás, a pénztárnál aztán szépen elmagyarázták, hogy jutok el a Broadwayra. Nem akarok hencegni, már sokféle járművel utaztam, repülőn, hajón, frákkeren, emberházta riksán, parasztszekéren, de még így nem rázott egyik sem, mint ez az aranyos földalatti. Amint kiléptem a Subway-ból és a 42-ik utca tárult elém, pár lépés után egy, az ugyancsak New Yorkban időző Clon hajó zongoristájába ütköztem, aki már évek óta járja a New York- Haifa utat, mint régi amerikai mulat körül széles mozdulattal. ,Látod, ez a Broadway — a világ közepe”. Mindjárt le is szögeztem, hogy a világ közepe, az olajban sült burgonyától (magyarul csípsz) illatozik. Aztán elindultam szokásom szerint egyes-egyedül, egy irtózatosan nagy váras, félelmetesen magas házainak tövében, új világot látni. Megyek pár lépést, azután hirtelen megállok és azt mondom csöndesen ״ New York” ... Mint, ahogy egy délafrikai zulu faluban egy festői szalmakunyhó előtt mondom ״ zulu-falu”, mert nem is tudom a nevét, lehet, hogy ״ Csau-gungu”, vagy ״ Gau-csuncsu”? és csodálkozom és hálálkodom a jó Istennek, hogy mindezt láthatom, hogy érezhetem az exotikus virágok illatát, de érzem az emberi nyomorúság mindenütt egyformán orrfacsaró bűzét is. Most itt vagyok az 5-ik utca szép és drága kirakatai előtt. Emitt egy szép csendes utca, az emberek lassabban járnak. Amott meg a másik utcában, rohannak ,mint a megveszekedettek. Megéheztem. Betértem egy kedves kis büffébe, felültem a hosszúpult mellé egy magas bárszékre, már, ahogy ez itt dívik. Levágattam magamnak egy szép darab húst... édes volt, a kávé meg... hát igen, oh drága, jó izraeli esspressó. Még csak fél kettő volt délután, de már gyúltak a lámpák a szürkülő utcákon, amikor ismét a Broadwayon találtam magam, egy hatalmas, a háztetőre szerelt vizesés alatt, amely a Pepsi- Cola üdítő hatását hirdette. Egy másik palotán öt méter nagyságú cowboy Camel cigarettát szív, szájából valódi füstfelhő száll a magasba. Fényreklámok táncolnak elől-hátul. Tizenegyéves lehettem ,öcsén meg három, amikor Istenben boldogult szüleim elvittek Budapesten a Vurstliba, öcsém, aki akkoriban kegyetlenül rácscsőit (most is, a jó Isten tartsa meg sokáig) félórai csatangolás után megállt, felnézett apánkra, gyomrára tette a két kezét és savanyú ábrázattal mondta: „hosszul lettem a nagy dínom-dánomtól”. Valahogy én is így vagyok a Broadway-el. Elegáns, ízléses üzletek közé ékelt panoptikum, előtte két méter magas férfi sétál földig érő, aranyszínű, arab köntösben, fején malomkőnagyságú turbán. Hangos szóval invitálja be a járókelöket. Rámutat a kirakatba tett viaszfigurákra. Két marcona alak, egy meztelen leánykát tör éppen kerékbe. Egy másik figurának épp most vágták le a fejét, minden csupa vér... Mindez csak ízelítő, biztat a kikiáltó, gyerünk csak, gyerünk beljebb, még különb dolgok vannak. Emitt egy játék üzlet. Mellőzöm az elmés játékok egész sorozatának leírását, de egy egészen kedves játékra felhívom olvasóink figyelmét. Plasztikból készült, kékes, zöldes, sárgás színű kézfej ... Igen jó vicceket lehet vele csinálni. Teszem azt, gyanútlan látogatóknak észrevétlenül a vállára helyezzük. A hideg futna végig a hátán... Még Európában hallottam réges-régen, hogy az amerikai patikában nem csak gyógyszert, hanem fagylaltot és hűsítő italokat is lehet kapni. Annak idején hittem is, meg nem is, most aztán alkalmam volt meggyőződni az állítás igazáról. Sőt!!!... Hatalmas helység baloldalán a fal tövében végig gyógyszerrel teli fiókok, előtte két párhuzamosan szaladó, kiszolgáló pult, a helyiség közepén, körbevonuló bárpult, rajta itt-ott gyümölcs, sütemény, pudding, köröskörül bárszékek. Vettem egy doboz aszpirint, aztán felültem egy magas székre és rendeltem egy kávét. Mellettem balra virstlit ettek savanyúkáposztával, jobbra meg fasírozottat tört krumplival... Képzeljük el, hogy a kolozsvári dr. Kohn gyógyszertárba, ahol a huszas évek végén három évig gyakornokoskodni volt szerencsém, betoppant volna a szomszédságunkban levő rófős üzlet székely mindenes legénye és emigyen fordulna a pult mögött foglalkozásé-Inait teljes méltóságával, patyolat fehér köppenyben áll le Kohn doktorhoz: tessen már adni egy zónapürköltöt, jan sok tejföllel, barna ke■nyeret hozzá és egy korsó sört, de nehogy elfelejtsem kérek egy kis gilisztacukrot is az anyósomnak, csikarik a hasa szegénynek..." Aztán kijövet a patikából betértem az első utcába, csak úgy találomra... És most hagyjuk a viccelődést és illedelmesen köszöntsük a keskeny utca mindkét oldalát, mert ott színházak sorakoznak szépen egymás mellett. És micsoda színészek? Charles Boyer, Claudette Colberttel egy vígjátékban, mellette egy másikban Dana Andrews, amott Lena Horn, Judy Hollyday, Walter Slezak, a nagyorrú, brilliáns osztrák zsidó komikus Siegfried Arno és megannyi hőse a világ minden zugába elkerült filmeknek, most húsból-vérből a semmiféle technikás machinációval nem pótolható színpadon, a személyes kontaktus varázsának teljes hévével... Megpróbálok bejutni valamelyikbe gondolom, mikor megállok a plakát előtt. Itt a „My fair Lady”-t játszák, nem kevesebb, mint négy éve egyfolytában, még heti két előadással megtoldva. A darab B. Shaw Pygmalionjának zenés változata. Megkérdem a portástól, mikor kezdődik a délutáni elődás? ״ Tíz perc múlva, pontosan félháromkor” — fele- 11. Hová szól a jegye? Még nincs jegyem most akarok váltani. — Úgy néz végig rajtam, mint aki nem tudja, hogy a csodabogarak, vagy az emlősök fajtájához sorozzon aztán oktató hangon mondja: ״ Jegyet, my dear Friend, 1959 májusára kaphat, ha most előjegyzi”. Órákig tartó csatangolás után a Timesquiren’ az égfelnyúló épületek között egy szerényebb, szürkésbarna inkább széltében, mint magasságában terjeszkedő építmény előtt találtam magam. Fontosságában fentebb székel, mint hiú büszkeségükben üresen ágáló fiatalabb felhőkarcoló testvérei. Falán kétméteres plakátok: Othello, Mario del Monaco, Tebaldi, Titto Gobbival, a földkerekség talán legnagyobb énekeseivel. Ma este Carmen. Igen, a Metropolitan kapujában állok. Színpada, minden kezdő és befutott énekes végcélja, legszebb álma... A pénztárnál jegyet váltanak. Kaptam én is. M és mikor egy nagy előadás élményével telítetten felszállok a Subwayra, a zaj már csak inkább a balett tamburáinak,ritmusa. Aztán a rohanó vasút falán a hirdetések között szerényen meghúzódó, de fénnyel világító sorok. „Ez a föld, minden itt élő ember fia, édes hazája, fajra, vallásra és színre való tekintet nélkül.” Roosevelt A földalatti, mint gumikerekű, kényes konflis üget tova, mintha szülővárosom Kolozsvár aszfaltján gördülne a korahajnali frissességben és magas bakján ülő, hajlott hátú, deres kocsisainak fényes, fekete cilinderén bujocskát játszik egy újraszülető napsugár... Találkozások dr. Marek Scherlag 80 éves íróval, aki Herxl Tivadar mellett lett cionista Az emberi társadalomban nem adják olcsón az elismerést, a megbecsülést. Azok a 80-90 évesek akiknek rövid, fényképes életrajzát legutóbb csokorba gyűjtötte az egyik nagy amerikai képeslap, gazdasági, politikai és kulturális téren jelentős tényezőivé váltak az amerikai életnek s ma is töretlen életkedvben töltik be hivatásukat. Dr. Marek Scherlag, az író és költő, ez idém töltötte be nyolcvanadik életévét; munkássága — szerénysége elleírére is — a nyilvánosság elé kívánkozik. Hét éve ismerem egy nyári üdülésből, barátságára büszke voltam, még mielőtt megtudtam volna, ki az voltaképpen, aki megajándékoz vele. Élénk tekintetével, mozgékony alakjával, lebilincselő előadásmódjával dr. Scherlag megvesztegető képviselője a múltbéli középeurópai zsidó értelmiségnek, e fogalomnak salaktól mentes legjobb értelmezésében. Ma, nyolcvan évesen is minduntalan feltör belőle élete legmaradandóbb élményének heve, a Herzl Tivadarhoz fűződő barátságáé. Még fiatal diák volt Galiciában, amikor kezébe került a Judenstaat s ez egycsapásra lángra lobbantotta képzeletét. Bécsi egyetemi diák korában ellátogatott a cionista gyűlésekre s hallotta Herzlt beszélni. Ma is misztikusnak, mágnesesnek írja le az eszményien szép szónoklatra gyakorolt hatását. Hosszú levélben tett erről Herzlnek vallomást s ajánlotta fel szolgálatait az eszmei hadjárat érdekében. Nemsokára, az első cionista kongresszus után, 1898-ban, Herzl megához kérette az ifjú Scherlagot a Neue Freie Presse szerkesztőségébe, amelynek tudvalevőleg tárcaszerkesztője volt. Atyai jósággal érdeklődött a kezdő író iránt, bevonta őt a cionista sajtómunkába, biztosította magának Scherlag közreműködését az akkoriban alapított Die Welt című központi lapnál, hivatásában, írói munkájában is tanácsokkal látta el. A rövid évek folyamán, melyek még Herzl haláláig elteltek, ismételten összejöttek s Herzl nem szűnit meg mentorként állni mellette. Scherlag 1901- ben egy novellát jelentetett meg, amely Herzlt cselekvő hősként ábrázolja és személyében az európai és palesztinai művészet szintézisét mutatja be. Szoros barátságot tartott fenn Herzl egyik barátjával, a kiváló cionis■ ta vezérrel és kongresszusi szónokkal, Adolf Standdal is, összegyűjtött leveleit, írássalt kihozta magával Erecbe a itt héber fordításban könyvalakban kiadta. Scherlag bécsi életét — cionista és irodalmi tevékenysége velejárójaként — írótársaival folytatott termékeny viták gazdagították; ezekről az őszijövetelekről, melyek többnyire kávéházakban kaptak helyet, Stefan Zweig ad felületes képet önéletrajzában. Zweig is nagy szerepet vitt Scherlag írói egyéniségének kibontakozásában, az ő rábeszélésére s válogatásával adta ki Scherlag zsidó dalait három kötetben s a méltatást is Zweig eszközölte. A kötetek címe: Einsamkeit, In der Fremde; a harmadikról, a Heimaterde-ről Zweig úgy nyilatkozott, hogy az felér egy nemzeti cselekedettel. E versek erősen szociális és zsidó jellegükben sokban hozzájárultak akkoriban a zsidó ifjúság lelkesedésének a felkeltéséhez a cionista gondolat és Herzl heriozmusa irányában. Sokat tud mesélni Scherlag Zweig vonzó egyéniségéről, elhivatottságának már fiatalon megnyilvánuló öntudatáról. Nordau, Salten, Schnitzler s mások, kikkel Scherlag a műkritikus, kapcsolatban állott, ott lebegnek e férfiúi élet emlékezetének a mélyén; gyűjteményéhez tartozik az Einsteinhez írt költeményére kapott köszönő válasza a nagy tudósnak. Ritka értékű levelezését Scherlag részint a Szochnutnak, részint a jeruzsálemi könyvtárnak ajándékozta, ez ma a nemzet kulturális kincse. Saját verseit, amelyek a harmincas évek folyamán a közelgő náciveszélyt , a zsidóságot fenyegető katasztrófát proféciálták, a Jád Vásém kapta Scherlag később ügyvédi gyakorlatot folytatott s az Anschluss után még másfél évig vonakodott cserbenhagyni ügyfeleit; első certofikátját egy Dachauban sínylődő barátja kimentésére használta fel, a másodikkal maga és felesége jött ki; egyetlen fiát korán elveszítette s ezt a csapást sohasem heverte ki. Úgy mondja, ez megtörte munkaerejét s íme, nem lehet neki hitelt adni Halomba tornyosulnak nála a füzetek, albumok, folyóiratok, melyek Leherlag hoszabb-rövidebb írásait tartalmazzák, költemények, bírálatok, esszék, novellák sora, de mindezekből, a három verskötet kivételével, nem lett könyv soha. Ez a mulasztás, írásainak ez a szétszórtsága szemlátomást fáj neki, élete alkonyán nem tud elszámolni e hiánnyal Holott kezdettől fogva úgy üdvözölték őt itt, mint az országépítő gondolat egyik korai, önzetlen harcosát, a Szochnát ma is a külföldnek szánt felvilágosító írásokkal bízza meg; ez évi 80-adik születésnapján Haifa városa kétizben is ünneplésben részesítette. Egyiken, amelyen jelen voltam, néhányan méltatták, mások felolvastak verseiből, dít hol maradt mindez az ünnepelt közreműködésétől! Negyedórás beszédében Herzlről emlékezett, a felmagasztosult־ hoz méltó pátosszal, gyönyörű stílusban, magával ragadó előadói készséggel. Nemcsak mint ünnepelt, de mint aktív szereplő is ő emelkedett az ünnepség hősévé. Két regényének kéziratát őrzi fiókjában. Egyikből részleteket olvasott fel nekem, a galíciai kisváros ,dó életének pezsgő, érzékletes hangulata ma is bennnem él. Megajándékozott a „Biblia a világtörténelemben” című brossurájával; azt a kiapadhatatlan ihletforrást analizálja benne, amelyet a Biblia gyakorolt minden idők íróinak képzeletére s ismerteti a bibliai tárgyú és hangulatú regények és drámák keletkezését, valamint öszefüggésüket a Bibliával. Az egymásra rétegződő évgyűrűk nem keményítették meg Scherlag szívét, amely hálával fogadja a Gondviselés ajándékát, a termékeny, hosszú életet. Lóránt Klári Havas László ufiegyfetű Kolonializmus Párizs, április Henry Dumas nem rókana ugyan az izófamikának, de felvilágosodott ember. Indokínában született, ott élt egy-két évtizedig, azután Afrikában, főként az Elefántcsontparton, meg Guineában, így elég jól ismeri a bennszülötteket ném hive az úgynevezett gyarmati elnyomásnak. Afrikában sem, Párizsban sem. Azt mondja ugyanis, hogy Párizsban egyre elviselhe■ tétlenebbé válik a színek szerinti megkülönböztetés. Vannak helyek, ahová fehér ember már be se teheti a lábát. Valóban, egyes városnegyedekben a négerek teljesen átvették a hatalmat. Egyre jobban elözönlik a fővárost. Annak idején, amikor a londoni atrocitások ról olvastam, fel voltak háborodva. Most sem értek persze egyet azokkal a suhancokkal, akik a négerveréseket rendezték, de egy kicsit másként látom a előjogokat. Próbálj meg bemenni egy kávéházba, ahol a feketék vannak többségben, öt perc múlva belédkötnek és nagyon kevés esélyed van, hogy meg ne verjenek. Kém beszélve a fehér nőkről. Kém mondom, a legtöbb fehér nő titokban lelkesedik a négerekért, mert jó a ritmusérzékük, de ezért ezt mégsem szeretik, ők inkább maguk választják meg a négerüket. Miért kell mindjárt pofozkodni, ha nem akar elmenni vée ? Azt mondja tehát ez a Dumas, hogy ő szereti a bennszülötteket és ő nagy demokrata, legutóbb is a szocialistákra szavazott. De azért vannak furcsa dolgok. Például, Afrikában, ahol ő élt, amikor a francia parllamenti választások voltak, a feketék ugyanúgy szavaztak, mint a párizsi polgárok. Ez nagyon szép, ugye ! Jó, jó, de azok a feketék véletlenül emberevök voltak. Illetve, dehogyis voltak, még most is azok. Kém éhségből esznek embert, hanem tradícióból. Tudják ezt a francia hatóságok, néha szemet hánynak felette, néha igyekeznek erélyesen fellépni, de nem sok eredménnyel. Két éve történt például, meséli Henry, hogy a Cote d’Ivoire-on új bennszülött királyt iktattak be. A buktatás ünnepi ceremóniájánál hatvan szüzet áldoztak fel. És nem mese és nem rémregény, minden francia gyarmati hivatalnok tud róla. Szóval, ugyanezek me emberevők, akik még ma is vígan falják fel egymást, még egy évvel ezelőtt is megjelentek minden alkalommal az urnáknál, amikor a francia parlamentet újraválasztották és elküldték a maguk képviselőit az országgyűlésbe, hogy határozzanak Franciaország jövőjéről Egy évvel ezelőttig! — kérdem. — Szóval, most már nem szavaznak a francia választásoknál ! Kém — mondja Dumas. — Egy évvel ezelőtt a francia kormány úgy látta, hogy már elég érettek az önállóságra. Azóta a saját parllamentjüket választják. Jean Schlumberger, fran eia irodalomtörténész és aforizma-író: „A műépítész jellegű írók regényeket építenek, a dekoratőr jellegű írók novellákat készítenek, a fusser-írók pedig aforizmakat írnak”. 1959 IV 13 Új Kelet 5