Uj Kelet, 1975. április (56. évfolyam, 8123-8146. szám)
1975-04-25 / 8142. szám
ÚJ KELET bírósági jegyzetek SZÁZEZER DOLLÁR BÉKEBELI ÁRFOLYAMON Irta: BENEDEK PÁL A cím félreérthető, mert nem tőzsdei történetről lesz szó az alábbiakban. Az árfolyam legfeljebb annyiból érdekes, hogy megjegyzendő, nem sokkal az első világháború után valamivel jobban állt a dollár, mint napjainkban, tehát százezer dollár több mint 50 évvel ezelőtt négylovas hintón járt, nem gyalog. Komoly, bizalmat keltő külsővel rendelkező úr ment fel a Zrínyi utcai főkapitányságra, ahol addig bokázott a titkárnők és fogalmazó, meg tanácsos urak előtt, amíg végül a rendőrség budapesti főkapitánya elé vezették. Egy pillanatig tartó nyelvi kitérő kedvéért lelassítom a történetet, mert utalni szeretnék arra, hogy a régi, Zrínyi utcai főkapitányság emléke fura módon került megőrzésre a magyar nyelvben. A razziázó rendőralakulatok mindig a Zrínyi utcából indultak munkára és a pesti alvilág kevés tisztelettel a történelmi név iránt — egyszerűen elharapta a második szótagot — ״ zri”-nek becézte a razziát. Később önállósult és tágabb értelmet nyert a szó. Ma minden zajos mulatságot zrinek mondhatunk, miközben annak eredeti értelmét érdekes módon inkább a ״ balhét szóval fejezi ki az alvilág. Egyszóval a Zrínyi utcai főkapitányságon vagyunk. A komoly, bizalmat keltő külsővel rendelkező úr a nagyhatalmú rendőrparancsnok elé kerül és közli, hogy mi járatban van. Információt tud szolgáltatni egy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, veszedelmes valutasiker társaságról, sőt a tagjai hurokra kerítésére is vállalkozik. A pesti főkapitány hegyezte a füleit, mert azokban a háború utáni zavaros időkben a valutasiker bandák súlyos károkat okozzak az államkasszának, s szerették volna az illetékesek megtanítani őket kesztyűbe trombitálni. — Ön mit kér azért, hogy a kezünkre játszik ebben az ügyben — kérdezte a főkapitány. — Kérem, meg kell mondanom, én szerény ember vagyok. Szinte olcsó János. — Rendben van! — szólt közbe a főkapitány. — Halljuk az igényeit. — Kérem, itt milliós, esetleg többmilliós fogásra nyílik lehetőség. Jómagam mindöszsze tízezer dollárt kérek. Azt hiszem, szerény voltam, mint az ibolya. — Meg kell beszélnem ezt az ügyet a rendőrség főhatóságának vezetőivel. Kérem önt, jöjjön vissza holnap délután 5-kor. Remélem, megcsináljuk az üzletet — Ajánom magamat... A budapesti főkapitány jelentést tett az országos főkapitánynak és együtt keresték fel a belügyminisztert, aki a Magyar Nemzeti Bank valutaforgalmi osztályának vezetőjét is bevonta a tárgyalásokba. A kupaktanács felmérte a helyzetet Arra a megállapításra jutottak, hogy a valutasikerek tűrhetetlen helyzetet teremtenek, valójában ideje a körmükre nézni Ha sikerül ez az ügy, talán messzemenő következményei lesznek, mert felgöngyölíthetik általa a sikerek nemzetközi kapcsolatait Másnap délután 5-kor így szólt a budapesti főkapitány a komoly, bizalmat keltő külsővel rendelkező úrhoz: *— Elfogadjuk az ajánlatát, ön kap egy állami csekket a Magyar Nemzeti Bank budapesti fiókintézetéhez tízezer dollárról. Parancsoljon. Amint látja már kitöltöttük, csak a dátumsor marad egyelőre üresen. Ezt akkor töltjük ki, ha ön valóban nyomra vezet benőnket, illetve a kezünkre játszsza a banda tagjait és a náluk lévő valutát. Rendben? Rendben. • Látom, ön valóban értelmes ember. Szeretem az ilyen üzleti partnereket. Kevés szó, sok hasznos cselekedet. Lássuk tehát hogyan képzeli el a dolgot? — A nemzetközi valutasiker társaság tagjaival holnap este 8-kor találkozom. Ők engem vevőként ismernek. Ennek megfelelően kell viselkednem. Felkeresem őket és svájci frankot veszek. Dollárért. Az önök dollárjaiért. — Hogy érti ezt? *— ön átad nekem százezer dollárt. Én felmegyek a pénzzel a társaság titkos szálláshelyére. ön a rendőreivel körülveszi a házat, annak valamennyi kijáratát. Van egy pincekijárat. Arra is vigyázzanak. Egy ilyen üzleti tárgyalás általában 25 — 30 percig szokott tartati, önök a tizenötödik percben rajtaütnek a lakáson. Figyelmeztetem a főkapitány urat, hogy ezek elvetemült emberek, fegyver is van náluk. Könnyen lehet, hogy tűzharc fejlődik majd ki. Ebben az esetben engedje remélnem, hogy engem kimérni fognak az emberei. — Ez természetes. Hol az a ház? Valami kültelki címről van szó? — Dehogy, főkapitány úr. Múzeum-körút 28. A lakás a második emeleten van. Második emelet 14. Meg kell jegyeznem, hogy a társaság egyes tagjai esetleg menekülni próbálnak, tehát ön a ház elülső és hátsó kijáratát, valamint a pince kijáratát is tartsa szemmel az emberei által. — Rendben van. Holnap 7-kor várom. Innen indul, a Zrínyi utcai főkapitányságról. Megkapja a százezer dollárt, de mivel ez nem gyerekjáték, egy detektív kíséri majd innen a Múzem körút 28-ig. A ház addigra körül lesz véve az embereim által, maga legyen egész nyugodt. Ebben maradunk. Holnap várom. Sok sikert. Az akció másnap pontosan megkezdődött. A komoly, bizalmat keltő külsővel rendelkező ember átvette azt a bőrből való aktatáskát, amelyben százezer dollár volt, s gyalog indult a Zrínyi utcából a Múzeum körútra. A rendőrök — természetesen civilben — körülvették a házat és látták, amint befordul a kapun és felbaktat az emeletre. Tizenöt perc múlva rajtaütöttek az általa megjelölt lakáson. Második emelet 14. A lakásban egy jóravaló idős asszony élt. Egy fúvószenekar néhai trombonosának reménytelen özvegye. Valutasiker társaságról nem hallott, jószerivel nem is tudta, mi az, hogy valuta. A rendőrség átkutatta a házat, s különös figyelemmel voltak annak kijárataira. Hamar kiderült, hogy nem egy de két pincekijárata van a háznak. Az egyiket biztosította a rendőrség, a másikat nem, hiszen fogalmuk sem volt a létezéséről. Azon át szökött meg a komoly, bizalomkeltő külsővel rendelkező úr. Országszerte megindult a nyomozás. Két nap múlva bizalmas információt kapott a rendőrség, hogy a szélhámos — aki egy mindenre elszánt társaság élén áll —, bűntársaival Románia felé orientálódik. Ez kézenfekvő volt, mert abban az időben paradicsomi körülmények között tevékenykedtek Bukarestben a különböző rendű és rangú fezőrök, szélhámosok, valutasikerek. — Le kell zárni a román határt! — adta ki a parancsot az országos főkapitány. Ez meg is történt. Másnap ő maga is lement a határra, mert azt ambicionálta, hogy személyesen legyen jelen a lópipa letartóztatásánál. Egy határmenti kis falu kocsmájának magyaros csataképekkel díszített különtermében szerveztek számára főhadiszállást. Néhány órával a megérkezése után a segédtisztje jelentette, hogy négy úr keresi. Beküldték hozzá a névjegyeiket. A vezető budapesti lapok munkatársai voltak. Másodpercek múlva a főkapitány elé kerültek. A legtekintélyesebb előadta, hogy tudnak az ügyről és képes riportban akarnak beszámolni olvasóiknak a szélhámos letartóztatásáról, valamint a főkapitány ezzel kapcsolatos érdemeiről. — Isten hozta a szerkesztő urakat! — mondta a főkapitány és intézkedett, hogy a barackpálinka álljon elő. Az egyik újságíró, illetve fotóriporter magnéziumot kevert és annak fényénél lekapta a főkapitányt. — Ha megengedi, inkább egyenruhát öltök és csináljunk egy másik képet! «— rendelkezett. — Ahogy parancsolja főkapitány úr! A kép elkészült. Utána interjút adott a főkapitány, majd a szerkesztő urak engedelmet kértek, hogy a riport élénkítése érdekében jelen lehessenek a magyar — román határon annál a pillanatnál, amikor a főkapitány személyesen tartóztatja le a hírhedt szélhámost. — Legyen szerencsém, uraim! — nyájaskodott a főkapitány és azonnal megparancsolta, hogy az egyik rendőrfogalmazó kisérje az urakat a határra. Késő délután volt. Hat óra lehetett. Másfél órával később már sötétedett A négy úr szépen átsétált a határon. Nyolckor már taxival robogtak Bukarest felé. Vitték a százezer dollárt Mert azt talán mondani is felesleges, hogy ők voltak a szélhámosok. Vezérük a komoly, bizalmat keltő külsővel rendelkező úr. Hatalmas botrány kerekedett a rendőrségen. De a történet vége, hogy a komoly, bizalmat keltő külsővel rendelkező úr néhány hónappal később Bécsben egy más ügyben mégis rendőrkézre került. Bíróság elé állították, de a védelem bebizonyította, hogy imbecilis, — kiváló fellépése és logikusnak tűnő beszélőkéje ellenére nem normális—, tehát felelősségre nem vonható. Börtön helyett elmegyógyintézetbe került. Amiből —a sok egyéb mellett — az a tanulság, hogy a ״ diliflepni“-t nem a negyvenes években találták fel. Már évtizedek előtt is sor került az alkalmazására. " 8 UJ KELET 1375. IV. 25 SÁLOM ÁLÉCHEM ÉNEKEK ÉNEKE 6. Eszébe juttatom azt a napot, amikor erre jártunk. Régen volt. Sok évvel ezelőtt. Kettesben indultunk, lombot szedni az ünnepre, emlékszik-e? Akkor is ezen az utón mentünk, ugyanezek előtt a malmok előtt, ugyanezen a folyócskán át, ugyanezen a kis hídon. — Csakhogy akkor másként mentünk, Busja. Akkor futottunk, mint a fiatal gazella, szökelltünk, mint az ifjú szarvas a balzsamos hegyen. De most... — Most? — ismétli Busja, és lehajol, hogy egy virágot leszakítson. — Most nyugodtan lépegetünk, mint ahogy ilyen magunkfajta jól nevelt emberekhez illik... Emlékszel, Busja, amikor utoljára jártunk errefelé? — Sávuot ünnepének előestjén — válaszolja, s egy csokor illatos virágot ad nekem. — Nekem szedted, Busja? — Neked, Simek — feleli Busja, s rám veti nagy, kék szemét, az Énekek énekének gyönyörű szemét. S a pillantása a szívem mélyéig hatol... Messze mögöttünk már a város. Már a kis hídon vagyunk. Ott megfogom a kezét (először, amióta hazajöttem). Kéz a kézben megyünk a kis hídon át. A deszkák hajladoznak a lábunk alatt. A habok csillogva iramlanak alattunk, halkan csobognak, olyan halkan, hogy szinte hallom Busja szívének dobogását, olyan közel van hozzám (először, amióta itthon vagyok). Úgy rémlik, mintha Busja egyre közelebb és közelebb hajolna hozzám, beszívom hajának ismerős, jó illatát, érzem gyönyörű kezének gyengéd, meleg fogását, a teste melegét. És mintha az Énekek éneke szavait hallanám: ״ A jegyesemé vagyok és az én jegyesem enyém...“ S a nap, az ég, a folyó, az erdő s a rét uj gyönyörűségben jelenik meg előttem, uj fényben ragyog. Kár, nagyon kár, hogy ilyen rövid a híd! Egy perc — és már túljutottunk rajta, már a pagonyban vagunk. Egy perc — és Busja puha kezecskéje kisiklik a kezemből —, s a nap, az ég, a folyó, az erdő s a rét minden előbbi ragyogása, szépsége oda... — Különös — mondja Busja, s gyönyörűl kék szeme az Énekek énekéből, ebben a pillanatban mélységes kék,mint az ég, és merengő, mint az éj—, különös: valahányszor egy folyón átmegyek vagy átkocsizok, akármilyen folyó legyen is, az apámát látom... és mindannyiszor... A szavába vágok: — Butaságot beszélsz, Busta... Egy pillanatig elgondolkozik, aztán azt mondja nekem: — Butaságot?...Hahahal igazad van. Butaságokat beszélek, mert butuska vagyok. Buta kislány, nem igaz, buta lány? Mondd meg az igazat, Simek!Mondd meg igazán, hahaha! Nevet, hátraveti fejét, és szép gyöngyszem fogait villogtatja. Arca ragyog a ragyogó napsütésben, s a rét minden színe a szemében tükröződik az Énekek énekéből rám tekintő gyönyörű kék szemében... — Hiába! Nem tudom meggyőzni róla, hogy korántsem olyan buta, egyáltalában nem buta. Tudja ő azt, mondja nekem, hogy vannak még butábbak is. Jól tudja_ De mégiscsak butuska hozzám képest. Képzeljem csak, hisz az álmokban. — Ugye, Simek, te nem hiszel bennük? Én hiszek. Ma éjjel is azt álmodtam, hogy apám eljött a másvilágról, vidáman, elevenen, felöltözve, sétapálcával a kezében.Olyan szeretettel, kedvesen szólt hozzám, és könnyedén forgatta a pálcáját: ״ A menynyegződre jöttem, lányom...“ No, mit szólsz hozzá Simek? — Ne higgy az álomnak, Busja! Badarság! — Badarság,azt mondod? Egy percig eltűnődve néz rám, majd futásnak ered a tarka réten... Fut egyet, s megáll. Mint egy kis sokszínű virágszál ,olyan itt ezen a tarka réten, amely messzire nyik körülöttünk, se vége, se hossza nincs. Sárga margarétával telehímzett, kis piros virágokkal pettyezett. Kék ég ragyog Busja feje felett. Lábánál ezüstös patak kanyarog. Mindenfelől édesen bódító, balzsamos illatok szállnak felénk. Elbüvölten állok. Részeg vagyok. Busja is elbüvölten áll a tarka rét közepén, és rám néz, merengőn, merengőn, mint az erdő. Mire gondolhat vajon? Mit mond a szeme, ez az Énekek énekéből rám tekintő, merengő, szép kék szeme? ״ Sáron rózsája vagyok, a völgy lilioma... Ezt mondja nekem a szeme. És úgy érzem, hogy soha soha nem volt még annyira az Énekek énekének Szulamitja, mint ebben a pillanatban. * Olyan, mint egy virágszál, Bussa, a völgy lilioma. Olyan, mint a nyíló rózsa. Sáron rózsája, ezen a nagy-nagy tarka réten, amelynek se vége, se hossza. Sárga margarétával telehímzett, kis piros virágokkal pettyezett. Kék égbolt ragyog Busja feje felett. Lábánál ezüstös kis patak kanyarog. Mindenfelől édesen bódító, balzsamos illatok áradnak felénk. Elbűvölten állok. Mámoros vagyok. Busja megindul. Én utána. Könnyű, gyors léptekkel megy. Könnyedén, mint a gazella, mint a pásti gímszarvas, szökell a tarka réten, amelynek se vége, se hossza nincs. És ragyog az arca a ragyogó napsütésben, a rét minden virága szemében tükröződik, két gyönyörű kék szemében, amelyekről az Énekek éneke szól. Soha, soha nem volt még Busta annyira az Énekek énekének Szulamitja, mint ezen a napon. — Ráismersz erre a rétre Busja? — Valamikor a tiéd volt.. — S a kis halom? — A te halmod. Valamikor mindez a tiéd volt. Minden, minden minden a tiéd — mondja Busja, s könnyű mosolygás játszadozik szép ajka körül Úgy érzem, kinevet, ahogy valamikor kinevetett, sok évvel ezelőtt. — Leülünk? — Üljünk! Leülök a kis dombon, és helyet csinálok neki. Szembe ül velem. — Emlékszel-e Busja, egyszer elmondtam neked, hogy én... — Busya a szvamba vág és folytatja. — Hogy felemelkedel a varázsige segítségével, és mint a sas, szárnyalsz a felhőkig, sőt, magasabbra is, erdőn, mezőn hegyeken, vizeken, tengereken és pusztaságokon át, s elérkezel oda, a Fekete-hegyeken túlra, a kristálypalotához. Ott a te elvarázsolt királykisasszonyok, hat éve már, s várja, hogy megkönyörülj rajta, és a „varázsieeg segítségével kiszabadíts, megtörd a varázslatot, hahaha! Hm... Olyan különösen jókedvű ma. Természetellenesen vidám. A nevetése kényszeredett. Elég volt. Mindennek megvan az ideje. Ideje, hogy végre néhány komoly, kifejező és világos szót mondjak neki. Ideje, hogy feltárjam a szívem, kiöntsem előtte a lelkemet... S az Énekek énekének szavaival fejezem be tűnődésemet: ״ Amíg a nap fáklyája ki nem alszik, s az árnyékok elhanyatlanak...“ Amióta itthon vagyok, egész idő alatt a tized-, a századrészét sem mondtam el annak, amit most kiöntöttem előtte, ezen a reggelen. Feltártam előtte a szivem, kiöntöttem a lelkemet. Elmondtam a teljes igazságot, hogy mi hozott engem haza... Ha apám üdvözlő levele nem lett volna, s benne a három szó: ״ Sávuot utáni héten” — nem látna engemet a folyócska, amelyik ott folyik a de-lehajlás mögött,s ez a közelünkben zöldellő kiserdő sem látna most... Megesküszöm neki a kis folyóra, amelyik ott folydogál a dombhajlat megött, a közelünkben zöldellő kiserdőre, a kék égre a fejünk felett, s az aranyvörös napra, amely az ő szemében tükröződik, mindenre, ami tiszta, szép és szent ezen a világon, hogy csak miatta jöttem haza, őmiatta, azért mert... szeretem... végre kimondtam ezt a szót! — Mert szeretlek. Bussa azzal a lángoló, szent, pokoli szerelemmel, amelyről az Énekek éneke szól: Erős, mint a halál, a szerelem, kemény,mint a pokol, a féltés, parazsa tűzparázs, Isten lángja...“ Mi baj, Busja? Sirsz? Az Istenért!... * Busja sírt. Sirt, és az egész világ, körös-körül bánatosan beborult. A folyó nem folyt, a kiserdő nem zöldellt, a pillangók nem csapongtak, s a madárkák abbahagyták a dalolást. Busja sirt. Kezébe temette arcát, válla hevesen rázkódott. És egyre keservesebben sirt. így sir a gyermek, ha megérzi, hogy elvesztette szüleit. így sir az édesanya, ha leszakítják kebléről magzatát. így sir a fiatal lány hűtlen szerelmese után. így siratja a férfi kisiklott életét. Hiába volt minden vigasztalásom. Hiába az Énekek énekének szép szavai, a legszebb diszítő jelzők. Busja tudni sem akar vigasztalásról. Hall°ni sem akarja az epithetonokat. Késő, azt mondja nekem, túlságosan későn gondoltam rá... Későn vettem észre, hogy van egy Busja a világon, és hogy ennek a Buszának szíve van, amelyik sóvilág, s lelke amely más világba vágyik... — Emlékszel — azt mondja — a levelekre, amiket írtam neked? Dehogyis — szakítja félbe magát —, törődöl is te az ilyen badarságokkal?.. — Mintha ő maga nem is tudná.... régen látnia kellett már, hogy elváltak az utaink. Hogy nem illik hozzám. Hol van ő éntőlem?... A naiv kisvárosi lány, hol van ő tőlem?... Belátja már, hogy csacsiság volt a részéről, nagy csacsiság, gyerekes levelekkel háborgatni engem, ostoba célzásokat irogatni, hogy a szüleim bánkódnak utánam... Igen! Be kell látnia, hogy ha egyszer apámnak- anyámnak nem engedelmeskedtem, felllázadtam intelmeik ellen, nem akartam nyomdokukba lépni, hanem magam választottam meg az utamat, akkor biztos, hogy messze megyek, magasra jutok, olyan messzire és magasra, hogy onnét már senkit meg nem látok, tudni sem akarok senkiről. (Folytatás a jövő pénteki számunkban) PÉNTEKTŐL PÉNTEKIG Höf ? vej 1ד ! kifogástalan 57a hí דס el״ gáns 570km fIND?״ KONFEKCIÓ fel-Aviv N&dhlát Benjámira *1 tel 623081 m mértáfán vállalunk * VÁMOS •OK iüPEn• w m m v• ORVOSI MUSZKKESZ MODERN BtflEJBK, MINUtN CIPŐBEN HORDHA• 10K • BJJKL-NAEEAL ViSELHElO SftKVKOlOK • ÜKIORED FÜZO, HASKOIO • GUMiHARISN Y A • fel-A vív. Passaee .OIZENOOEE St .10 • צצL 121-2*4 j ELŐFIZETÉS cs : HIRDETÉSEK : UJ KELET | PETACH-TIKVA , SZIFRIM ALIJJA S Rech. Mo'iilever 11 י Tel. 912755 ELÖF'ZETÉS £S HIRDETÉSEK azij KELC -ben GROSZ F. NATANJA Rech Cilin iusielW H/W