Új Látóhatár, 1961 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1961 / 1. szám - Magyar írók külföldön
MAGYAR ÍRÓK KÜLFÖLDÖN Az Új Látóhatár írói köre mindig is féltő aggodalommal és szorongó reménykedéssel kísérte figyelemmel a hazai irodalom sorsát és az írók életlehetőségeit, különös jelentőséget tulajdonítva ezen a területen minden, még a legszerényebb változásnak is. Minél inkább kisebbségi a helyzet, amelyben a nemzet él, íróinak munkái annál fontosabb szerepet kapnak a nép életében. S e munka lehetőségeit az határozza meg, hogy milyen mértékű egy nép íróinak személyes függetlensége és mozgási lehetősége, mekkora az író szólásszabadsága és ez a szólásszabadság mennyire terjed ki a nemzet létkérdéseibe írói eszközökkel történő beleszólásra. Ezzel a mértékkel mérve, a forradalmat követő három esztendő a magyar irodalomnak s ezzel a magyar népnek és nemzetnek is szűk esztendeje volt. Ezek az évek ama sorokat juttatták eszünkbe, amelyeket Emeric Magyar vetett papírra 1855-ben, Jókai karcolatainak Edinburghben megjelent angol kiadásához írt előszavában: „Amikor a harcok véget értek, a magyar írók javarésze saját hazájában lett bujdosóvá, mások idegen országokba vándoroltak el. Az a veszély fenyegetett, hogy a literatura termőföldjei hosszú ideig maradnak parlagon, elhanyagoltan — figyelmeztetőül a nemzeti fájdalomra s a pusztulás jele gyanánt. Azok a hazafi írók, akik tollukat az előző években a legnemesebb eszmények szolgálatába állították, úgy vélték, hogy akkor teljesítik legjobban kötelességüket, ha képességeiket nyugodni hagyják ... Magyarország nemesebben gondolkodó férfiai közül számosan húzódtak vissza ilyen vértanú-hallgatásba s a nép nagy tömegei, nem akarván a győzelmes ellenség diadalérzetét siralmas panaszaik állandó ismétlésével növelni, követték példájukat." 1956 forradalma után hasonló kép tárult az olyan külföldi magyar szeme elé, aki a magyarországi irodalmi hetilapokat és folyóiratokat várakozással forgatta. Ezekben a magyar irodalom legjobbjainak nevével és alkotásaival csak nagyritkán találkozhatott. Helyüket az irodalmárrá előléptetett újságíró magakelletése, a korábbi mellőztetésekért méltatlan lehetőségek fürge kiaknázásával bosszút álló másodrendű költő s idegen műszavak gazdag fegyvertárát leleményesen alkalmazó rugalmas erkölcsű esztéta foglalta el. Értékes művek helyett osztódva szaporodó, merőben tartalmatlan, még ideológiában is kudarcot valló vitákat olvashattunk irodalmi lapokban. A magyar könyv azonban ez alatt az idő alatt sem süllyedt vissza az ötvenes évek elejének szégyenletesen alacsony színvonalára. Külsejében európai ízlésű maradt. Az a műízlés, amely 1953 után újra megvethette lábát Magyarországon s a magyar nyomdásznak is büszkesége, tovább érvényesült, sőt fejlődött. A költő formai kísérletező kedve nem találkozott a korábbi állapotokhoz mérhető, néha üldöztetésig fajult gyanakvással s az író olyan témákról, amelyek nem nyúlnak át a nemzeti lét sorskérdéseibe, vagy a hazai haladás és szocialista berendezkedés alapkérdéseibe, aránylag szabadon szólhatott. A tudomány, élén az Aka