Új Látóhatár, 1975 (26. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - Vándor Györgyi: Egy este Leslievel (elbeszélés)

Torkig lesz a mások önzésével, hiúságával, gyengeségeivel, a fekete gyűlölködéssel, másfelől meg a nem teljesítendő érzelmi igényekkel. — Te nem vagy önző, hiú és gyenge? — nézett rám gyermeki kék szemével. — Dehogynem. Miért éppen én ne volnék? De ez nem mentesít attól, hogy belefáradjak a mások rossz tulajdonságaiba. Ma este el kellett menekülnöm a világból. Ezért volt rád szükségem. Leslie nem szólt. A szempillája sem rebbent. Most kegyetlen volt, hiszen tudta ő is, hogy még nem vagyok túl a nehezén. És nem segített. Nekem meg, ha már benne voltam, beszélnem kellett. — Téged hívtalak — folytattam, szinte kapkodva, hadarva — mert egy kis szabadságra vágytam. Nyújtózni akartam egyet. Bele kellett fogódznom egy érzelembe, egy olyanba, amelyben nincs kétség és nincs kockázat. Ennyihez, egy este erejéig, jogom van tán, nem?... Te kellettél ehhez Leslie, mert te vagy az, akiben halálbiztos vagyok. Bocsáss meg ezért az alkalomhoz igazán nem illő, tulajdonképpen nem megbocsátható jelzőért, amely kicsúszott a számon. Te vagy az, aki nem okozhatsz nekem csalódást, mert az irántad való érzel­meim és gyengeségeim olyan biztosak és erősek, mint a korall megmeszesedett virága. Meg sem moccant. — És ha azt hiszed — s most már mérges voltam, nem válogattam a szavakat —, ha azt hiszed, hogy mindez csupán szeszély, vagy hangulat, nagyon tévedsz. Tizennégy éves koromban láttalak elő­ször a moziban. Minden filmedet megnéztem. Azután vagy húsz évig nem láttalak, és amikor, jó néhány évvel ezelőtt, a „Modern Pimpernel" egy szakmai vetítésére hívtak meg, féltem kicsit. De akkor bizonyosodtam meg róla, hogy nemcsak te nem változtál. Én sem. S azóta megint kergetem a filmjeidet. A legjobban az „Inter­mezzo­t szeretem, bár volt ennél nagyobb alakításod is ... Hidd el, Leslie, évtizedek után mondom, te nem voltál, és nem vagy intermezzo az életemben, s én sem kell, hogy az legyek, a tiédben. Engem nem kell elhagynod a családod miatt, mint az Ingrid Bergmannt, nyugodtan ittmaradhatsz nálam, hiszen nem egy életről, hanem csak egy estéről, legfeljebb fél óráról van szó, jajistenem, összevissza fecsegek, pedig már nem vagyok kamaszlány, miért nem mondasz egy jó szót?... Egy hosszú pillanat után megszólalt. — Ha jól értettem, kiszöktél az élők közül, és engem idéztél fel. Otthagytál csapot-papot, hogy velem lehess, így van? — Igen. — Tudod, mi ez? — Mondd — néztem rá, reménykedve. — Kurvaság — szólt tömören, szempillája rezzenése nélkül, s azt a legangolosabb angolos tekintetét szelíden fordította felém. — Mondhatta volna szebben, kis lovag... — hebegtem.

Next