Új Látóhatár, 1980 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 1. szám - Román J. István: Márai Sándor - nyolcvanadik születésnapja alkalmából
Román J. István Márai Sándor — nyolcvanadik születésnapja alkalmából — I. 1948-ban, 48 éves korában hagyta el Márai Sándor Magyarországot. Azóta a hazai nyilvános életben — jól kiszámított manőverként — csend takarja személyét és munkásságát, önáltatás nélkül be kell látnunk, a három évtizede tartó elhallgatás-hadjárat napjainkra szomorú sikert könyvelhet el: a negyvenöt éven aluliak egy része már nem olvasott Márai-művet, a huszonévesek többsége pedig a jelenkori magyar próza egyik legnagyobb mesterének még a nevét sem ismeri. Nem tudom, ki lehet büszke erre az állapotra. A múló idő azonban dialektikusan dolgozik: az elfelejtés mértéke nem növekszik egyenes arányban az évek tovaszállásával, sőt úgy tűnik fel, hogy az elhallgatás visszahatásaként egyre inkább újra felébred az érdeklődés odahaza is, és végül a hivatalos irodalompolitikára egyre terhesebben fog ránehezedni a kérdés: miért akarják kirekeszteni Márai összes műveit a magyar kultúrából. Kertelésnek nincs értelme: az emigrációt tudatosan választó író szerint a kommunisták veszélyeztetik a szabadságot, sőt jelenleg a kommunistákkal való párbeszédtől sem vár eredményeket. Ha a marxisták — ahogyan ezt sokszor leírták — a royalista Balzacot irodalmi művei alapján, királypártisága ellenére, becsülni tudják, úgy analóg módon e nézőpontból tekinthetnék Márait is. Utalhatok pl. az amerikai Steinbeckre is, akit a vietnami háború idején tett nyilatkozataiért a kommunisták ugyan megróttak, de hála Istennek, azért még nem akarták az „Érik a gyümölcs" példányait kihajigálni közkönyvtáraikból. A személyhez fűződő politikai vélemény és az irodalmi mű szétválasztását a hazai marxistáknak következetesebben kellene megvalósítaniuk. „Egy polgár vallomásai" éppúgy hozzátartozik a 20. századi magyar irodalomhoz, mint Illyés Gyula „Puszták népe" c. könyve, és művészi értékben is egyenrangú vele — ez a hivatalos marxista irodalomtörténet-írás véleménye (lásd „A magyar irodalom története" [szerk.: Szabolcsi Miklós], 6. kötet, 720. 1.). Ha pedig így van, akkor nem volna szabad ezt a könyvet távol tartani a hazai olvasóktól, és az előbb idézett megállapítást a diákoknak szánt tankönyvekbe is bele kellene foglalni. Szerző engedélye nélkül könyvet kiadni nem lehet. De ha a kormányzat nem azon mesterkednék, hogy politikai engedményeket csikarjon ki Máraitól, akkor sokkal inkább várhatná, hogy az író