Új Látóhatár, 1981 (32. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 3-4. szám - FIGYELŐ - Kabdebó Tamás: Két költő - Amerikában
nyelvének formája is, a Miatyánké, az Üdvözlégyé, a Könyörgéseké, de az átkoké is tegezés. Ez a legközvetlenebb, mint a fénysugár vagy a nyílvessző. A szimbolikus török-keresztény küzdelemben Zas Lóránt az elsősorban a Jézust kiáltókkal harcol. „Isten képére szeretkezünk, mert / feltámadtunk / és feltámadunk / a vissza-visszatérő / bolyongásba most és / Jézust kiáltó seregekkel holnap." Ezt a szilaj és egyszemélyes kereszténységet, melyet ő képvisel — a költeményekben az én, te, ő minden viszonylatában, remekül összeácsolt virágra csodálkozó, szólás-rigolyák, cserépbepacskolt, bóbitás-madár, ököl-ütötte szavakkal felvértezve — nem lehet semmiféle pártatlan pacifizmussal vagy Nyugat-párti megbocsátó ökumenizmussal rokonítani. A forradalom c. vers a muzulmán látószögében láttatja a perzsa felbuzdulást, a Palesztinai arab éneke nemzeti hőst farag az arab terroristákból. Mivelhogy azok: sorsosaiknak. A köteteim tehát nem a szigetvári kirohanók Jézusát idézi és nem a hittérítő Loyolai Szent Ignác harcos katolikus Krisztusát, hanem valami egészen kozmikus erőt, amely megbékélteti a költőben, a versekben, a világban forrongó ellentmondásokat is. Az Ének Jeruzsálemért c. költemény végszavaival : . .. „az öreg isten, Allah vagy Jahve, egyazon eredő, egyazon úr." A kötet legszebben kezelt és legegységesebb fehér fonala az asszony és a gyermek nagyon közvetlen Madonna col Bambino kettőse köré fonódott. Asszonyom, aki vagy, Változatok a szerelemre, Mária Guadalupe, Szem, Anya, Krisztina mind, mind olyan versek, melyek egy máskor vagány fickó most szelíd családi arcát villantják meg, és tiszta érzelmeikkel, egészséges költészetükkel lenyűgözik az olvasót. Zas Lóránt lírája kortárs költőnemzedékének termésárjában könynyen felismerhető. Energikus, markáns stílusjegyei, bátor hangja, egyéni szóhasználata és különösképpen utolsó kötetének egyensúlya a szerzőt költői egyéniséggé avatják. * Hatvanas évei közepén Tűz Tamás ott tart már, hogy költészete egészében szemlélhető, és új versei a régiek ellenébe állíthatók összehasonlításképpen. Az Álmok kötet, némi elnagyolással, két részre osztható, a benne előforduló verstípusok alapján. Az első ötven oldalon tizenkét elégiát kapunk. Hangjuk, stílusuk ismerős, a költő korábbi korszakaiból; tartalmuk a költői napló, hol gyorsírásszerű, hol aprólékos, hol lemondó, hol játékos együttese. Egymásutánjukban a tizenkettő szinte egy kisregény, egy modern énregény változó hangulataival fölbontott, lóugrásos logikájával hat. Érdekes ezt a műfajadta stílust, s a stílusadta műfajt, az elégikus költői elbeszélést összehasonlítani Tűz Tamás prózájával, a Hova tűntek a szitakötők irályával. A Szitakötők módja és az Álmok elégiáinak módja között az a legszembetűnőbb különbség, hogy a memoár szinte babonás pontossággal rögzíti az emlékekben filmként megmaradt, tehát lepergethető, helyrajzilag és kronológiailag is pontos történeteket, míg az Álmok elégiái a valót a fantáziával, a múlt időt a jövő idővel vegyítik. Következésképpen a prózastílus pontos, aprólékos és keményszövésű, mert a múlt minden szemcséjét meg akarja őrizni — minden gondolatra egy szó, a legodavalóbb jut —, míg az elégiák szövése laza, a kifejezések könnyű esetlegességét zárójeles