Új Látóhatár, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - FIGYELŐ - Határ Győző: A két antológia
hány hónappal megelőzte a Vándoréneket. Hogy a közel nyolc éve vajúdó Vándorének egyszeribe miért tudott mégis megjelenni, mihelyt a nyugati antológia napvilágot látott — avagy hogy merő koincidenciáról volna szó csupán, nem kutatom. A nyugatit nevezzük „2980"-nak. Mindkettő „elhalálozási sorrendben" közli költőit, így hát mindkettő a „korelnökökkel" kezdődik, a sorrendiségen nehéz lenne összemarakodni. Már ami a válogatást illeti, felmerül a kérdés, miért, hogy a nyugati „1980" csak 32 költőt tartalmaz. Az igazság az, hogy szerkesztője, Kemenes Géfin László, jeles Ezra Pound-fordító, szabadabban s egyszersmind szigorúbban válogathatott. Szabadabban, mert — mint András Sándor egy ismert költői remekléséből idézve — írja: „Mi, emigrációban élők, szinte mindannyian elmondhatjuk antológiánk egyik költőjével, hogy egyénenként 'autonóm köztársaságok' vagyunk, saját alkotmánnyal és törvénykönyvvel. Sőt: teljes szólásszabadság is van, ami műveink nyelvét, alkotási módszereinket meghatározza; tabukat nem nagyon tartunk tiszteletben, sem külső, sem belső cenzúra nem működikköztársaságunkban'." Sőt, Kemenes Géfin László még mentegetőzik is a 'tolongásért' az antológia oldalain, ahol azt írja: „a szerkesztőnek szerintem két dologtól kell óvakodnia: ne viseljen napszemüveget a sötétben, és ne léptesse magát elő önkényes lámpaoltogatónak. Szerkesztői gyakorlatomban ehhez tartottam magam, ezért a résztvevő költők aránylag magas száma az antológiában". Nos, ha a 32 aránylag magas, akkor mit mondjunk arról a potom 38-ról, ahányan a Vándorének oldalain elősorjáznak? Alkalmasint csak azt, amit Rónay László is, egy elejtett megjegyzésében megállapít: „Minden antológiában vannak udvarias tiszteletkörök." E tiszteletkörökön túl vannak a kiszorultak, kihagyottak, kifelejtettek, önként kimaradók — hogy azokról a panaszkodókról-méltatlankodókról ne is szóljunk, akik úgy érzik, a válogatás mostohán, szűkmarkúan bánt velük. Lássuk elsőnek a kimaradókat. A Vándorénekből kimaradt: Szélpál Árpád, Faludy György, Tollas Tibor, a nemrég elhunyt Fáy Ferenc, Monoszlóy Dezső, Saáry Éva, Zend Róbert, Kocsis Gábor és Bebek János. A nyugati ,1980-ból kimaradt: Békés Gellért, Béky-Halász Iván, Gyarmati Erzsébet, Szente Imre, Nyéki Lajos, Földes Judit, Gyékényesi György, Bujdosó Alpár, Kabdebó Tamás, Nagy Pál, Papp Tibor, Kristóf Ágota, Forrai Eszter, Gerenday Mária. E kimaradások-megrövidülések története egyedenként más és más, oly szerteágazó és messze vezető, hogy erre itt most külön nem térhetünk ki. Ám hogy az olvasó jóltartása tájékoztató adatokkal melyik szerkesztőnek sikerült inkább, arra nézve hadd idézzem a szókimondó Berkes Erzsébetet, aki kifogásolja a Vándorének jegyzetanyagának soványságát és azt írja: „Nem látom be, miért kellett — ha ugyan kellett! — ragaszkodni a kétsoros életrajzokhoz, elhallgatva gyakran a cezúra értékű dátumot, amikor a szerző elhagyta hazáját, s elhallgatva verseskönyvek címét, irodalmi díjak nevét, publikációs fórumokat. Bizony ezek mellett még azt is szívesen láttuk volna, hogy a befogadó országból vagy más irodalmakból kik hatottak az alkotóra, hol keresi művészi eszményképeit? A művészi vallomás aligha növelte volna a könyv terjedelmét tíz lapnál többel, de kibővítette volna ismeretünket, tájékozódásunk körét annyira, hogy sokoldalas tanulmányokra nem kellene most áhítoznunk. Ugyanígy parányi fáradság a szerkesztőtől s a 84