Új Látóhatár, 1983 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám - FIGYELŐ - Hajnal László Gábor: Hangok, ritmusok, gondolatok
hiszen karakán helytállását még ellenségei is „nyugtázzák". Volt egyetemi hallgató odahaza és a Német Szövetségi Köztársaságban, aztán szakmát tanult, kis üzem tulajdonosa lett, de belebukott a vállalkozásba. Foglalkozott könyvkiadással is, ám feladta. Félfordulatot vett — előre! — földet vásárolt Franciaországban, s azóta ott gyümölcsöt, bort termél. A virágokkal, növényekkel bíbelődő emberek tudják igazán, mi a különbség a hamis és a valódi között: írásban, borban lőrét nem adnak ki kezükből. Ha Máténak nem lett volna lift- és villanyszerelő műhelye, kötetéből most hiányozna egy fejezet, amiben az építőiparban szerzett tapasztalatait mondja el: „Göcsörtös kubikus három zsemléhez öt deka sajtot rendel. / Hat ótvaros gyerek apja. Asszonya éjjel söpörni jár." Kár, hogy nem ír szociográfiákat, mert élményekkel telített esztendeinek zsákjából nemcsak a szellemi-politikai élet szennyeseit rángatná elő, hanem a mindennapok szürkeségéről is hiteles képet rajzolna. Máté költészete olvasmányos, kerüli a cifraságokat, az öncélúan felsallangozott avantgardizmust. Mindig arról beszél, ami fáj vagy örömöt okoz, nem pedig amiről illik, divatos. Poéta társait sem kíméli merő jólneveltségből, amikor valamelyikük az otthoni rezsimmel parolázik, elfeledve, hogy mikor és miért hagyták el az országot: „jámboran, meghunyászkodva hazaoldalognak, szófogadó, kezes háziállatokká válnak —, és előbb-utóbb majd csaholni is megtanulnak". A tiszta beszéd — legyen az bár kegyetlenül őszinte — mindig fenséges, mert a szavakkal birkózni nem könnyű. Kitapétázni a gyávaság csöndjét, feldíszíteni a hallgatást csak keveseknek sikerül. Az egykori lobogó hajú bölcsész most derékban megvastagodva, közeledve az ötödik x-hez nem alkuszik: „leporolom hagyományaink lantját és pusztába kiáltom az életképesség évszázadok óta félvállról vett alapszabályait" — mondja, és költeményeiből szigorúan kisöpri a törmelékeket. Kérdező-vádoló versei is, mint a kora hajnali kakaskiáltás, úgy ébresztik a demokrácia és szabadság langyos vizében szunyókálókat. S erre — a provokatívnak tűnő — kihívásra érdemes, mi több, kell válaszolni! Tollas Tibor neve — ha egyszer majd valaki megírja az 56-os forradalom utáni emigráció történetét — feltehetőleg az elsők között szerepel. Odahaza ugyan a szigorúan tiltottak listáján van, róla beszélni nagyobb bűn, mint anno pápai vizeken kalózkodni, de az írók, értelmiségiek közül számosan ismerik, nyugati útjaikon felkeresik. Tevékenységét — szerte a világon — vitatják és dicsérik, veszekedett dühre vicsorognak rá és szeretik. Én elfogult vagyok vele szemben, nagyon is az, s ez az érzésem nem újkeletű. Még a hatvanas évek végén, előzetes letartóztatásban hallottam egy verset : „Mint koporsóba, be vagyunk szegezve, / Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér. / Simogatnánk a sugaras napot, / S bebádogoztak minden ablakot." Később, esztendők múltán tudtam meg, hogy 9 évet töltött börtönben, és ott gyűjtötte egybe az első magyar szamizdatot. A kézzel írt füzetek celláról cellára jártak, és falba rejtve várták sorsukat. Három példányt — a 12-ből — sikerült Nyugatra csempészni, és az ebből szerkesztett antológia, Füveskert címmé számos nyelven megjelent. Tollas eddig öt önálló kötetet publikált, s a mostanit ezekből válogatta. Tanulságos olvasmány. A támadások és tiszta barátságok tüzében meg-