Új Látóhatár, 1987 (38. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 4. szám - DISPUTA - Borbándi Gyula: Bevezetés a nyugati magyar irodalomba

kitől és mitől elvenni a szükséges helyet. Arra a valószínű ellenvetésre, hogy az imént említettek többsége nem szépíró, azt lehetne válaszolni, hogy a joggal kiemeltek közül Kovács Imre, Szabó Zoltán, Hanák Tibor irodalomtörténeti jelentőségét sem szépírói munkásságuk alapozta meg. Az intézmények tárgyalása közben is észlelhető aránytévesztés, illetve feledékenység. Nemcsak az 1956 előtti időszak több jelentős szervezete és vállalkozása maradt említés nélkül, de hiányzik a korszak két leg­jelentősebb és legnépesebb írói tömörülése — a Magyar Írók Szövetsége Külföldön és a Menekült Írók PEN Központja magyar képviselete­k működésének ismertetése is. Ha a PEN kimaradása talán magyarázható a kellő információk hiányával, a külföldi magyar írószövetség mellőzése érthetetlen, már azért is, mert a bibliográfia tanúsága szerint akadt kellő forrásanyag. Én nem mennék el odáig, hogy az aránytalanságokat és a hiányokat irodalmon kívüli szempontokkal, a hivatalos politikának tett engedmé­nyekkel magyarázzam. Mert, ha a szerzők — mint némely kritikusok sejtetni engedik — legfontosabb kritériumnak a hazalátogatást, a hazai megjelenhetőséget, a hazai intézményekkel való kapcsolatot tekintenék, akkor bizonyára nagyobb megbecsülésben részesült volna Gombos Gyu­la, Jászi Oszkár, Háy Gyula, Bogyay Tamás — hogy csak néhány nevet említsek — és nem kapott volna oly előzékeny méltatást Márai Sándor, Hanák Tibor, Kovács Imre, nem is szólva Fáy Ferencről, akinek politikai és publicisztikai működése igazán nem lehet rokonszenves budapesti hivataloknak. A szerzők, természetesen, nem függetleníthették magukat a politikai környezettől és ha észlelhetők is politikai indítékú arány­tévesztések, ezek nem kiáltók és némileg egyensúlyban vannak kedvező aránytalanságokkal. Megbízhatónak látszó információk szerint a művet Budapesten sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel és megelégedettséggel. Az MSZMP elméleti folyóiratában, a Társadalmi Szemlében megjelent bírálatból arra lehet következtetni, hogy a Béládi—Pomogáts—Rónay-könyvet párt­körökben vegyes érzelmekkel kísérik. Különösen azt látszanak észre­vételezni, hogy a szerzők esztétikai értékítéleteiket az emigrációs po­litikai háttér figyelmen kívül hagyásával fogalmazták meg. Az Új Látóhatárnak kiosztott elismerést a Társadalmi Szemle cikkírója például azzal kérdőjelezi meg, hogy a folyóiratnak tulajdonított „elvontan pozi­tív törekvéseknek a konkrét alapja — mondhatni: közös nevezője — mégiscsak a szocializmussal, szövetségi rendszerünkkel való masszív szembenállás, s ez bizony számomra objektíve más fénytörésben láttat­ja" az elismerő szavakat. És talán nem hat szerénytelenségnek, ha a személyemmel kapcsolatos kommentárt is megemlítem. A párt központi folyóiratának munkatársa szerint a nyugati magyar irodalom önálló központ jellegéről szóló és a szerzők által kritika nélkül idézett meg­állapításomat „merőben felszínes analógiákra" építettem és ez „jellemző tünete az emigrációs pszichózisnak, mely önnön létének igazolásaképp „fölstilizálja" saját szerepét. Borbándi ugyanis — folytatódik az észre­vétel — különböző minőségeket próbál itt közös nevezőre hozni, hiszen nyilvánvaló, hogy irodalomszociológiai szempontból Pécs vagy Kolozsvár teljességgel mást jelent, mint München vagy Párizs, s távolról sem egyenlő rangúak." Ez a kritika nemcsak a nevezettekre vonatkozik, 558

Next