Új Látóhatár, 1989 (40. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 3. szám - FIGYELŐ - Korek Valéria: Az ibolyaillatú város
Elérkezve az I. Világháborúhoz Lukács azt véli, hogy Ferenc Ferdinánd magyargyűlöletének forrása felesége, Chotek Zsófia grófnő iránti szerelme volt. (Szekfű nézete, hogy a trónörökös a dinasztia érdekeit féltette a magyar politikusok nemzetállam-elképzelésétől, és akár őse, II. József nem szándékozott fölesküdni a magyar alkotmányra.) Ferenc Ferdinánd elődje Rudolf, éppenséggel szeretett minket — nyelvünket is beszélte —, Ferenc Ferdinánd a hármas monarchia lehetőségét latolgatta: osztrák-magyar-cseh tagállamokkal. (Ki tudja, ez a megoldás nem vette volna-e ki, legalább egy irányban, Trianon méregfogát.) A könyvbíráló etikett — mondjam inkább: ellen-etikett — megkívánja, hogy rámutassunk néhány mulasztásra: Széchenyi epitetonja: „A legnagyobb magyar" nem kortársi „ondit" volt: érdekessége éppen, hogy politikai ellenfelétől, Kossuth Lajostól származott. Említi a szerző a tiszaeszlári pert, melynek végnélküli tartamát találón hasonlítja a Dreyfus-ügyhöz, azonban annak Zoláját, Eötvös Károlyt nem nevezi meg. A hosszan kígyózó és az egész országot foglalkoztató csúnya ügyet tisztázta Eötvös zseniális védelme, amely hozzájárult az ártatlanul vádoltak felmentéséhez. Apróbb elírások: Mikszáth Kálmán felmenően lutheránus papok ivadéka volt: nem dzsentri. Justh Zsigmond pedig nem „aránylag jómódú dzsentri", hanem igen gazdag „fertálymágnás", mint párizsi életmódja és a parasztszínház vállalkozása mutatta. A könyv zárófejezete a két világháborúról és a sors terhes következményeiről szól. Míg más metropolisokból romhalmaz lett, Budapestet 1944-ig megkímélték a bombák. 1944 után azonban jöttek a nyilasok, az ÁVO és Budapest elpusztítása. Végül „porából megéledett Phoenix" lett. „... kilencven esztendővel óriási virágzása, negyvennel nagy megsemmisítése után Budapest történetének új fejezete nyílik... népe szellemébe a történelmi tudatosság egy neme szívódik, ami kevesebb és egyben több, mint a hagyomány. 1900-ban a magyarok büszkék voltak fővárosukra mint Európa legújabb metropolisára. Ma azonban elkezdtek büszkék lenni mindarra, ami régi." így kanyarodik vissza Lukács János zárómondata alaptémájához. A munka olvastán nem nehéz szerzője érdeklődését, elsősorban Krúdy Gyula iránti rajongását meglátni. A könyv legelején Krúdy idézettel találkozunk — ki tudja, nem ő állt-e mint jó tündér, mint keresztkoma munkája ötleténél. „John Lukacs" nevével 1986 decemberében találkoztam először, amikor is cause célébre volt, hogy a „The New Yorker", Amerika finom ízlésű művészi-irodalmi hetilapja közölte Krúdy Gyuláról szóló „A cella hangja" című, tanulmányát. Az olvasó ámult, hogyan is lehet minden magyar író közt éppen Krúdyt tolmácsolni: az eleinte csupán mesélő, majd szürrealista és rokontalan nyelvünkön író művész oeuvre-jének színeit visszaadni? A „Budapest 1900" egy helyén Lukács említi: Theodor Roosevelt amerikai elnök a „Szent Péter esernyője" olvastán határozta el, hogy Budapestre látogat. Igaz, ez régen volt és Mikszáth volt: a mesefordulatok mestere, akit könnyebben lehetett fordítani, mint az elillanó hangulatok gyorsfényképészét, Krúdyt. 400