Új Látóhatár, 1989 (40. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 2. szám - A NYUGATI MAGYAR IRODALOM (I.) - Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalomkritika

magyar életben." Állítása bizonyítására fölsorolja azt a 46 (!) költőt — közöttük 11 álnevet visel —, akit 1948-53-ig közölt a lap, s akik, véleménye szerint, helyet követelnének maguknak a „lélekkel táplálkozók" asztalán. Mára közülük csupán Kannás Alajos, Gáspár Lóránd (aki francia költő lett), Dékány Károly, Csiky Ágnes Mária és Csepelyi Rudolf nevét ismerjük. (Ha úgy vesszük, nem is olyan rossz ez az arány.) E sort később olyan te­hetségek is erősítették, mint Tűz Tamás, Keszei István, Tollas Tibor és Fáy Ferenc. A lap kritikai arculatára elég egy példa: Ménfőcsanaki, a föltehetően álnév mögé bújt „kritikus" az aláb­biak szerint kezdi Wass Albert egyik könyvéről szóló bírálatát: „A regény itt fekszik asztalomon, valahogy úgy, mint ahogy hosszú út után szoktak összehúzódni elfáradt vándorok." (A re­gényre szánt, mindössze 34 nyomtatott sorból ez maga kitesz kettőt!) Kétségkívül, a lapnak vannak komolyabb, mert gyilkosan kifigurázó irodalomkritikai szemléi is — az „Okos Elemér" és „Nyalóka Lajos" című például 1954 első három hónapjának hazai irodalompolitikájáról számol be —, de ennek a korszaknak az igazi kritikai arculatát az Új Látóhatár elődje, a Látóhatár adja. Ez az a folyóirat, amely színvonalas bírálatokban ki meri mon­dani, hogy otthon „lopnak a jognak az asztalánál", amely kemény hangú elemzésekben föltárja a nemcsak szabadságában, de iro­dalmában is meggyalázott nép e keserű korszakának megpró­báltatásait. Lapjain megméretnek a Sztálint dicsőítő versek (Költők a vörös Parnasszuson), bonckés alá kerül a „szovjetirodalom isten­költészete" — isten alatt itt ugyancsak a generalisszimusz értendő —, Cs., valószínűleg Cs. Szabó, Atya, Fiú, Szentlélek címmel a Rá­kosi Mátyás alakja a magyar költészetben című tanulmányhoz fűz megjegyzéseket: „... mikor vizsgálja ki egy elmeorvos ezt az iro­dalmi istenkáromlást. Mert a versek nem az irodalom, a lelki kórtan körébe valók." Egyértelmű beszéd. A kint tevékenykedő kritikusok az otthoni józanabb elmék helyett itt szólnak, amikor megsemmisítő gúnnyal illetik Kónya Lajos költészetét, Hegedűs Géza „népidemokratikus ifjúsági regényét", Gellért Oszkár Kor­társaim című emlékezéskötetét — „ennél gyalázatosabb könyvet keveset írtak a magyar irodalom utolsó ötven esztendejéről" —, a visszaható névmásokkal felelőtlenül gazdálkodó, mert azokat ölő moszkovita Gergely Sándor stílusát (Egy párt­ író). Tollhegyre tű­zetnek a nyelvészetbe belekontárkodó Boldizsár Iván és Rónai Mihály András cikkei — a korszak talán legfullánkosabb kriti­kusa, Horváth Béla az utóbbit a félrefordítások miatt is meglec­kézteti —, és a kontár módra átültetett Mickiewicz-művek éppúgy, mint az Új Hang fiatal költői (Irodalom bírálat nélkül). A folyóirat a világirodalomra is ablakot nyit: Reményi József John Steinbeck új regényét, W.B. Yeats és Auden költészetét mu­tatja be, s ugyanő búcsúztatja az év nagy halottait, Dylan Thomast és Eugene O'Neill-t is. Vámos Imre, az egyik legtöbbet foglalkoz­tatott kritikus, Sinkó Ervin optimistájáról írván érdekesnek

Next