Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
PETŐFI SÁNDOR ÉS LYRAI KÖLTÉSZETÜNK. 99 döznie kelte Petőfit. Előbb a „Pesti Divatlap“, később az „Életképek“ szólaltak föl mellette, Vahot Imre a ..Pesti Divatlap“ szerkesztője , míg Petőfi lapja mellett dolgozott, mindig kiállott érte a síkra. A baj csak az volt, hogy a harc eredménye mind képrészről alig való egyéb nagy szavak és személyeskedésnél. Midőn 1847-ben kiadta összes költeményeit, a „Szépirodalmi Szemle“ mondott felőle legalaposabb, noha túl szigoru s több tekintetben hiányos ítéletet. Költeményei egy nyolcadát kárhoztatta, kikelt néhol kirívó póriassága s világfájdalma ellen, megtámadta felületes bölcselkedési kísérleteit, ostorozta beteges hiúságát, türelmetlenségét, szeszélyeit, melyeket költészetébe is belevegyít, de kiemelte népdalait, idylljeit, genreképeit, s mind azt, mi benne valóban kitűnő. Azonban a „Szemle“ mindig szigorúbb volt a nagy tehetségek, mint a középszerűség irányában. Aztán inkább alfáig van az irodalom areopágja, mint vezére lenni, némikép isolálta magát a kortól. Merev műphilosoph helyett többször kellett volna műtörténésznek lennie, hogy tanait módosíthassák a nemzeti élet nyilatkozatai, melyek jól, roszul, kezdék megtalálni művészi formájukat. Költészetünkben, a lyrában, s illetőleg Petőfinél nyilatkozott leghatalmasban a kor, a nemzeti szellem. Neki aesthetikusra lett volna szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél s talán benne is csak öntudatlanul élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne pedig szeszélyeivel vesződjék. A Szemle úgy híve, hogy az elhízott költőt fenyítni és fegyelmezni kell, mert erre van legtöbb szüksége, így sem teljesen fel nem foghatván , sem eléggé nem becsülhetvén, csak saját magának ártott. Azon nemes harc, melyet szerkesztője ugyanekkor a dilettánsi felület, jurátusi hegykeség, és nemzeti pöffeszkedés ellen vívott, egy részben e miatt maradt nagyobb eredmény nélkül, mert az egész fiatal irodalom Petőfivel ugyanazonosítá magát. A „Pesti Hírlap“, mely már ekkor előbb Szalay, később Csengery szerkesztése alatt jelent meg, többször beleszólott a vitákba, s Petőfi mellett. B. Eötvöstől egy hosszabb cikk jelent meg benne, mely anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, általánosságban igen helyes szempontot mutat ki, melyből Petőfi megítélendő. „Petőfi a szó legszigorúbb értelmében magyar költő — mond többek közt — s ez az, mi valamint magyarázatot szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak, úgy egyszersmind irodalmi érz .