Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)

Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk

PETŐFI SÁNDOR ÉS LYRAI KÖLTÉSZETÜNK. Ha élete és művei bizonyítják, járta mind e hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet; ha a költő nem tanul­mányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem emelked­­hetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy épen azok merjék megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egy­­kép minden új csak a régi alapján emelkedik. Egy bizonyos genia­litás, egy bizonyos eredetiség magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell ? Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbbé erős ol­dala. Bölcsészeti kísérletei még kifejletlen világszemléletre mutat­nak. Általában Petőfi nem tartozik azon költők közé , kiknek köl­tészete erős bölcsészeti alapon nyugszik, kik tisztában vannak magukkal, mennyiben ember tisztában lehet, s emelkedett világné­zetek által fékezett képzelmekön zavartalan tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki ilyen legyen, s a csak tiszta lyra szűk kör is erre. Nálunk a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is, egy li­dércnyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kisérni mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk. Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen, tiszta lyrájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem hasonlítható gyermetegségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága, eszméiben nincs annyi mélység és fenség, mint képzeletében erő­s érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végcélját, az örökkévalóság titkát, a hír és dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, visszapillant a múltra , vagy a jelen iz­galmai közé veti magát, s a politikai s társadalmi viszonyok fáj­dalmától lelkesül, nem tesz reánk oly bűvös hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén rin­gatja magát, hogy a legszebb tájképeket tükrözze elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, vígad bor mellett, cigány zenével, fölkeresi szüleit, megemlék­­szik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kivü­l számára nem létezik semmi, s erős fajszeretete egész SZenvedélyé­­rt M. MUZ. IV. ÉV. II. 8

Next