Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Irodalom és nyelv - Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lírai költészetünk
PETŐFI SÁNDOR ÉS LYRAI KÖLTÉSZETÜNK. Ha élete és művei bizonyítják, járta mind e hármat. Az élet sokoldalú s élénk benyomásai nélkül nincs költészet; ha a költő nem tanulmányozza saját benső élete és tehetsége fejlődését, nem emelkedhetik, s a világ nagy költői nem azért írtak remekeket, bölcsei pedig nem azért gondolkodtak a művészetről, hogy épen azok merjék megvetni, kik a világnak új remekeket, a bölcseknek pedig új anyagot óhajtanának nyújtani. Tudomány és művészetben egykép minden új csak a régi alapján emelkedik. Egy bizonyos genialitás, egy bizonyos eredetiség magában a legnagyobb szegénység. Nem gúny-e, hogy nálunk még ilyenekről is vitatkozni kell ? Vannak sokan, kik Petőfi költészetének bölcsészeti részére helyeznek nagy súlyt. Azonban ez Petőfinek legkevésbbé erős oldala. Bölcsészeti kísérletei még kifejletlen világszemléletre mutatnak. Általában Petőfi nem tartozik azon költők közé , kiknek költészete erős bölcsészeti alapon nyugszik, kik tisztában vannak magukkal, mennyiben ember tisztában lehet, s emelkedett világnézetek által fékezett képzelmekön zavartalan tükröződik vissza az élet. De a magyar költők közt alig van egy, ki ilyen legyen, s a csak tiszta lyra szűk kör is erre. Nálunk a legnagyobb, a legépebb tehetségre is, még a legkedvezőbb körülmények közt is, egy lidércnyomásnak kell nehezülnie. Egy fájdalom fogja sírjáig kisérni mely zavarólag hat fejlődésére. Ez viszonyaink átka. De Petőfi még ifjabb is vala, mintsem egy kiforrott kedély kincseit tárja elénk. Nagyobb elbeszélő költeményeiben mindenütt érezni fogjuk ezt, igen, tiszta lyrájában is. Ódái nem oly remekek, mint dalai. Komolysága nem hasonlítható gyermetegségéhez, haragja költőibb mint nyugodtsága, eszméiben nincs annyi mélység és fenség, mint képzeletében erős érzéseiben tűz. Midőn vizsgálja a mindenség végcélját, az örökkévalóság titkát, a hír és dicsőség mibenlétét, az emberi szív örvényeit, visszapillant a múltra , vagy a jelen izgalmai közé veti magát, s a politikai s társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk oly bűvös hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatja magát, hogy a legszebb tájképeket tükrözze elénk, dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, vígad bor mellett, cigány zenével, fölkeresi szüleit, megemlékszik gyermekkori napjaira, utazik széles e hazában, melyen kivül számára nem létezik semmi, s erős fajszeretete egész SZenvedélyért M. MUZ. IV. ÉV. II. 8