Új Magyarország, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1947-04-19 / 16. szám

1947 április 19. III. évfolyam, 16. szám. UJ MAGYAR A VILÁGPOLITIKA ÉS A MAGVA ELLEMI ÉLET HETILAPJA Tizenkét nagy oldal* Ára 1 forint Boldizsár Iván moszkvai naplórészlete Helyszíni közvetítés a londoni Savoy­ Hotelből, Wallace sajtóértekezletéről Majdit&n m&aállem ffájt&ehfcf A Tékozló Fiú hálája irta: Pethő Tibor A cigarettafüst, mint valamiket, felhő, úszott a szalonban, valahol a karosszékek tám­lája és a mennyezet közö­t, ahogy a koratavaszi ködök sárgás rongypárái lebegnek a mezők fö­lött . A hazai dohányfajták kissé érdes és nyers illatán átverődött a külföldi cigaretták mézesen fi­nom füstje, mintegy jelképezve ebben a pesti társaságban azt az elsüllyedt, de újra feltámadni készülő világot, amelynek előfu­tára a pácolt nyugati cigaretta s amelyből ma már oly sok talál­ható a hazai trafikokban. A társaság, amely az ernyőzött lámpák halvány és diszkrét fé­nyében szórakozott, csevegett és vitatkozott, mindezt azzal a fesz­telen, kedélyes és halk modorban tette, amely honunkban az elő­kelőség félreismerhetetlen jele és kelléke. A hangoknak és beszéd­foszlányoknak ezen a duruzsoló egyhangúságán éles, vagy akár csak szenvedélyesebb nézetelté­rések nem vetettek felszíni hul­lámokat, pedig a közállapotokról lévén szó, ez szinte kötelező lett volna. Azonban e Hölgyek és urak véleménye között legfeljebb árnyalati eltérések voltak s azok is inkább csak a vérmérséklet és pillanatnyi hangulat, nem pedig a nézetek különbözőségéből fakad­tak., Nagyban és egészben egyet­értettek abban, hogy az állapo­tok immár nem sokáig viselhetők el, feltétlenül és elkerülhetetle­nül változásnak kell jönnie e­gy olyan folyamat sodrába s­ kerültünk — fejtegette a bíró —, amely tervszerűen j­ós átgondolt taktikával, lépésrel­­épésre viszi az országot egyre ávolabb a demokráciától a szo­lal­izmus és valami új despotiz­­mus furcsa keveréke felé. A moz­galom ostora — úgymond sza­­kadatlanul, lélegzetnyi pihenő nélkül csat­og azon a nyomorult meghajszolt párián, amelyet Jaszkolnyikov is látott, lidérces limai egyikében, s amely egyre reménytelenebbül vonszolja en­­nek az egész­sig­hmát­ állami, és társadalmi rendnek a terh Gondolom, valahogy így kez­dődő­­ politikai és társadalmi életünk kritizálása, amely az együttérző hallgatóság tikkadt légkörében a maga visszhangjá­tól megmámorosodva, lassan fel­színre dobta közéletünk összes fonákságait A bíró a jogászi el­mék szikár szenvtelenségével boncolta a politikai jelenségeket, a fűszer- és csemege nagykeres­kedő kissé kezdetleges ítélőké­pességgel ostorozta az állapotokat, a volt magasállású hivatalnok a maró gúny hálás, de igazságta­lan fegyvereivel támadta a kor­mány tevékenységét, a mérnök pedig szenvedélyes gyűlölettel ro­hamozta az új rendszert.. Félreértés ne essék, nem a bí­rálat tényét akarjuk kifogásolni, hiszen a kormá­nyzatot, társad­al­mát, a politikát, a hatalmon lé­vőket bírálni nemcsak jogos, de szükséges állampolgári tevékeny­ség s egyébként is ma már távol állunk Leibnitz derűs 18. század­beli optimizmusától, attól, hogy ezt a világot minden világok legjobbikának tartsuk. A feltűnő mindebben csak az, hogy a mai rendszerek kérlelhetetlen kritiku­sai, akik lángoló gyűlöletüket szinte a demokrácia arcába lehe­lik, s legszívesebben a fennálló rend autodaféján szekundálnának, mindennek ellenére .— .és itt té­nyekről van szó — ebben az im­már elviselhetetlen és kibírhatat­lan világban kitűnően élnek. Pe­dig sem most, sem a múltban nem voltak hívei a demokráciának. Igaz, a bíró, aki tagja volt előbb Imrédy, majd az egyik nemzeti szocialista pártnak, nyugdíjba került, azonban ma, ha jól tu­dom, autók adás-vételével nem lebecsülendő summát vág zsebre, szerinte egyre romló forintból. A nagykereskedő politikai és anyagi becsvágyainak lélekvesz­tő­jét a múl­ban ugyancsak a szélsőjobboldali cirkálóhoz kötötte s bár nyugatról csak tavaly nyá­ron tért vissza, az elhagyott ja­vaktól üzletét már visszakapta, földjét —­ mert ez is volt — érin­tetlenül találta, s havi jövedel­mét ma nehezen lehetne öt szám­jegyen alul kifejezni. A magas­­állású állami­ hivatalnok a Szá­lasi időkben valamely iparág kor­mánybiztosa lett, természetesen­­nyugatra poént s, hazatérte után büntetésképpen egy másik állam­i szervezethez helyezték át, osz­tályvezetői minőségben. A mér­nök, aki a múltban hatalmas ál­lami építkezésekből hasította ki a maga magaspolgári életnívójá­nak költségeit, Mirabeauhoz ha­sonlóan védekezett, mondván, hogy őt ugyan megfizették, de soha sem adta el magát. Ma az­­ építkezési ipar aránylag szűk ke­retei között is megtalálja számí­­­tásait. M­indezt elmondani első pilla­­tata napra feleslegesnek látszott. Valóban, mi különös is vol­na abban, hogy jobban vagy ke­­vésbbé exponált jobboldali embe­rek igen mérsékelt hőfokon lelke­sednek csak az új ter­dér ? Mi megmagyarázhatatlan van abban, hogy azok, akik annak idején a __net üstökös Hirten és komor tündöklésétől nyerték mondvacsi­nált fényük mozzanatnyi életét, ma az angolszász állócsillag me­leg ragyogásában szeretnének süt­kérezni? Nemde, emberileg mind­ez nagyon is megérthető! Az idők tanúja — cede posté­­rité contemporaine —, mint Lé­niáit le mondotta, azonban elgon­dolkozva áll meg e kóros tünetek előtt, amelyek immár nemcsak jelenségei, de jellegzetességei az időknek és társadalmunknak. Mert mi történik itt? A nemzet tékozló fiai belá v­án, hogy sorsuk szét­­téphetetlenül hazájukhoz köti őket, megtértek és bocsánatot nyerek. Jogot és lehetőséget kap­tak, hogy mindent újrakezdjenek, újra induljanak. A tékozló fiú azonban fellázadt. Sokáig magunk is azt hittük, hogy azon a népes csapaton, amely — akár saját hibájából, akár önhibáján kívül — a nagy átalakulás során a demokrácia sáncain kívül rekedt, s amely itt zsúfolódik, csatangol, egyre re­­ménytelenebbül egy erőszakosan szűkreszabott, állami és­ társadalmi lét keretei között, elsősorban úgy lehet segíteni, ha anyagi elhe­lyezkedéséhez, vagy talpraállásá­­hoz az állam bizonyos segítséget nyújt. Azt reméltük, hogy így idő­vel ki lehet húzni az elkedvetle­­nedés, elkeseredés, vagy gyűlölet méregfogát elejét lehet venni annak, hogy egy új fasizmus e tömegek reménytelenségének sze­lébe fogja a maga kalózvitorláját. Mindez most rácáfolni látszik vele a demokrácia lényegéből fa­kadó elképzelés eredményessé­gére. Hiszen ha olyanok — s itt ismételjük, nem elszigetelt jelen­ségekről van szó —, akik a ke­resztény és nemzeti jelszavak tüzes rostélyán sütötték a maguk szánalmas pecsenyéjét, azok, akik törzskönyvezett hívei voltak a különböző kificamodott ideoló­giáknak, akár fekete, barna vagy zöld színben jelentkezett is, azok ma mégis oly módon helyezked­tek el a demokrácia különböző rétegződéseiben, hogy egziszten­ciálisan ugyanúgy, vagy még job­ban megtalálják számitásukat, mint a nekik rokonszenvesebb múlt rendszerben, ma mégis kí­­gyót-békát kiabálnak, kénköves gyűlöletet lehelnek a demokrá­ciára, akkor valóban égnek me­red hajjal lehet csak figyelni ezt a ripőkséget. Igen, ezek az urak most is jobban élnek, mint sokan olyanok, akiket a demokrácia, a humanizmus eszményeihez, a fia­talságnak majd érettebb férfiú­­ságnak annyi emléke, büszke re­ménye és csalódása fűzőtt, akik részére évtizedeken keresztül nem volt­ hely az él­et napos oldalán. S ezek bírálják leghangosabban a rendszert, a „hideg terrort“, a „pártok önkényuralmát“, a „fó­rumra állított panama-szobrot“ és még Isten tudja, mi mást. ők íté­lik el legélesebben a demokráciát azért, mert túl keményen ütött vissza, amin talán még vitatkozni is lehetne, ha e búsképű lovagok önmaguk létével ezt meg nem cá­folnák. N­e értsük félre, nem az fáj, hogy a régi rend hívei jól élhetnek a demokráci­ában, sőt ez az új rend egyik legszebb eredménye. Hiszen a megbékélés nélkül nem lehet kiegyensúlyo­zott, egészséges társadalmat el­képzelni. De a meggondolatlanul vagdalkozó kritikusok figyelmét szeretnék felhívni arra, hogy ha­sonló helyzetben a his­ória szám­talan tanúsága szerint, a reakciók, az ellenforradalmak sokkal kemé­nyebben ütnek vissza s ha ná­lunk netán valami elképzelhetet­len varázslat folytán fordu­la a kocka, ezek a jobbról jött embe­rek akkorát ütnének, hogy abba belenyekkenne­k a demokrácia jobbközepéig mindenki, valószí­nűleg a heves bírálók is. Csak a francia forradalom reakciójára emlékeztetünk, amely Edgar Qui­­net szerint. ,.jóval fölülmúlta a rémuralmárokat azon művészet­ben, hogy kell elleneiket hidegen kiirtani". Vagy hogy ne menjünk messze, elegendő a kurzusidőkre visszagondolni. Mi lenne tehát a megoldás? Mit lehet itt tenni, ha még azok is, akiknek minden okuk meg­volna, hogy ne támadjanak a demokrácia ellen, ily ádáz gyű­lölettel viseltetnek minden iránt, ami 1945 óta i­s történt? Tudjuk, valóban nagyon nehéz megbocsá­tani valakinek, hogy megbocsá­tott nekünk, nagyon nehéz elvi­selni annak az érzésnek a súlyát, hogy legbelsőbb önmagunkban el kell ismerni a másik erkölcsi ma­­gasabbrendűségét, amikor minden idegszálunkkal az ellenkezőjét szeret­nők igazolva látni. ■1 T­acchiaveliinek csalhatatlan _[\ § recept­je volt ilyen esetekre, amit Borgia Caesar sűrűn alkalmazott is: „praevenire tis, qui nocere possunt", megelőzni azokat, akik ártani tudnak ne­künk. Ez az eljárás azonban nyil­vánvalóan nem a demokrácia fegyvertárához tartozik. Vitába szállni, a meggyőzés fortélyos eszközeit felhasználni e küzde­lemben, természetesen szükséges, de nem elégséges. Ennek várható eredménye a kétéves tapasztalat szerint a semminél alig valami­vel lesz több. A baj ugyanis ott van, hogy ha e bírálóknak erköl­csi alapjuk nincs is a kritikához, a bírálatoknak viszont többször vannak tárgyi alapjai. Eggyel több ok tehát ahhoz, hogy meg­induljon a küzdelem állami és társadalmi életünk végleges megtisztítására, amit immár so­káig nem lehet elodázni. A roha­mot előbb-utóbb meg kellene in­dítani, a szellemi és erkölcsi energiáknak azzal a telítettségé­vel, fehér izzásával és jeges má­morával, amelyet a költő a vak sorsot leigázó erőnek nevezett. A rosszillatú ügyeknek, a politika és anyagi érdek piszkos összefo­nódásának nap mint nap való felbukkanása idővel elposványo­­sítja mindazt a derékséget, lefé­kezi azt a lendületet, megbénítja azt a tevrekészséget, ami a fel­­szabadulás első tavaszán olyan magával ragadó erővel indította el az országot a demokrácia út­­ján. Ha e hadjárat nem bizonyul elég hatásosnak ahhoz, hogyha dolgok folyamatát véglegesen meg­változtassa, akkor a demokrácia azt az erkölcsi, tőkét is elveszít­heti, amely a tömegek heroikus munkája folytán ma még a rá­galmakkal és bírálatokkal, rossz­indulattal és elfogultsággal szem­ben az új rend megvívhatatlan bástyáit alkotja. • ♦­­a

Next