Új Magyarország, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1947-04-19 / 16. szám
1947 április 19. III. évfolyam, 16. szám. UJ MAGYAR A VILÁGPOLITIKA ÉS A MAGVA ELLEMI ÉLET HETILAPJA Tizenkét nagy oldal* Ára 1 forint Boldizsár Iván moszkvai naplórészlete Helyszíni közvetítés a londoni Savoy Hotelből, Wallace sajtóértekezletéről Majdit&n m&aállem ffájt&ehfcf A Tékozló Fiú hálája irta: Pethő Tibor A cigarettafüst, mint valamiket, felhő, úszott a szalonban, valahol a karosszékek támlája és a mennyezet közöt, ahogy a koratavaszi ködök sárgás rongypárái lebegnek a mezők fölött . A hazai dohányfajták kissé érdes és nyers illatán átverődött a külföldi cigaretták mézesen finom füstje, mintegy jelképezve ebben a pesti társaságban azt az elsüllyedt, de újra feltámadni készülő világot, amelynek előfutára a pácolt nyugati cigaretta s amelyből ma már oly sok található a hazai trafikokban. A társaság, amely az ernyőzött lámpák halvány és diszkrét fényében szórakozott, csevegett és vitatkozott, mindezt azzal a fesztelen, kedélyes és halk modorban tette, amely honunkban az előkelőség félreismerhetetlen jele és kelléke. A hangoknak és beszédfoszlányoknak ezen a duruzsoló egyhangúságán éles, vagy akár csak szenvedélyesebb nézeteltérések nem vetettek felszíni hullámokat, pedig a közállapotokról lévén szó, ez szinte kötelező lett volna. Azonban e Hölgyek és urak véleménye között legfeljebb árnyalati eltérések voltak s azok is inkább csak a vérmérséklet és pillanatnyi hangulat, nem pedig a nézetek különbözőségéből fakadtak., Nagyban és egészben egyetértettek abban, hogy az állapotok immár nem sokáig viselhetők el, feltétlenül és elkerülhetetlenül változásnak kell jönnie egy olyan folyamat sodrába s kerültünk — fejtegette a bíró —, amely tervszerűen jós átgondolt taktikával, lépésrelépésre viszi az országot egyre ávolabb a demokráciától a szolalizmus és valami új despotizmus furcsa keveréke felé. A mozgalom ostora — úgymond szakadatlanul, lélegzetnyi pihenő nélkül csatog azon a nyomorult meghajszolt párián, amelyet Jaszkolnyikov is látott, lidérces limai egyikében, s amely egyre reménytelenebbül vonszolja ennek az egészsighmát állami, és társadalmi rendnek a terh Gondolom, valahogy így kezdődő politikai és társadalmi életünk kritizálása, amely az együttérző hallgatóság tikkadt légkörében a maga visszhangjától megmámorosodva, lassan felszínre dobta közéletünk összes fonákságait A bíró a jogászi elmék szikár szenvtelenségével boncolta a politikai jelenségeket, a fűszer- és csemege nagykereskedő kissé kezdetleges ítélőképességgel ostorozta az állapotokat, a volt magasállású hivatalnok a maró gúny hálás, de igazságtalan fegyvereivel támadta a kormány tevékenységét, a mérnök pedig szenvedélyes gyűlölettel rohamozta az új rendszert.. Félreértés ne essék, nem a bírálat tényét akarjuk kifogásolni, hiszen a kormányzatot, társadalmát, a politikát, a hatalmon lévőket bírálni nemcsak jogos, de szükséges állampolgári tevékenység s egyébként is ma már távol állunk Leibnitz derűs 18. századbeli optimizmusától, attól, hogy ezt a világot minden világok legjobbikának tartsuk. A feltűnő mindebben csak az, hogy a mai rendszerek kérlelhetetlen kritikusai, akik lángoló gyűlöletüket szinte a demokrácia arcába lehelik, s legszívesebben a fennálló rend autodaféján szekundálnának, mindennek ellenére .— .és itt tényekről van szó — ebben az immár elviselhetetlen és kibírhatatlan világban kitűnően élnek. Pedig sem most, sem a múltban nem voltak hívei a demokráciának. Igaz, a bíró, aki tagja volt előbb Imrédy, majd az egyik nemzeti szocialista pártnak, nyugdíjba került, azonban ma, ha jól tudom, autók adás-vételével nem lebecsülendő summát vág zsebre, szerinte egyre romló forintból. A nagykereskedő politikai és anyagi becsvágyainak lélekvesztőjét a múlban ugyancsak a szélsőjobboldali cirkálóhoz kötötte s bár nyugatról csak tavaly nyáron tért vissza, az elhagyott javaktól üzletét már visszakapta, földjét — mert ez is volt — érintetlenül találta, s havi jövedelmét ma nehezen lehetne öt számjegyen alul kifejezni. A magasállású állami hivatalnok a Szálasi időkben valamely iparág kormánybiztosa lett, természetesennyugatra poént s, hazatérte után büntetésképpen egy másik állami szervezethez helyezték át, osztályvezetői minőségben. A mérnök, aki a múltban hatalmas állami építkezésekből hasította ki a maga magaspolgári életnívójának költségeit, Mirabeauhoz hasonlóan védekezett, mondván, hogy őt ugyan megfizették, de soha sem adta el magát. Ma az építkezési ipar aránylag szűk keretei között is megtalálja számításait. Mindezt elmondani első pillatata napra feleslegesnek látszott. Valóban, mi különös is volna abban, hogy jobban vagy kevésbbé exponált jobboldali emberek igen mérsékelt hőfokon lelkesednek csak az új terdér ? Mi megmagyarázhatatlan van abban, hogy azok, akik annak idején a __net üstökös Hirten és komor tündöklésétől nyerték mondvacsinált fényük mozzanatnyi életét, ma az angolszász állócsillag meleg ragyogásában szeretnének sütkérezni? Nemde, emberileg mindez nagyon is megérthető! Az idők tanúja — cede postérité contemporaine —, mint Léniáit le mondotta, azonban elgondolkozva áll meg e kóros tünetek előtt, amelyek immár nemcsak jelenségei, de jellegzetességei az időknek és társadalmunknak. Mert mi történik itt? A nemzet tékozló fiai belá ván, hogy sorsuk széttéphetetlenül hazájukhoz köti őket, megtértek és bocsánatot nyerek. Jogot és lehetőséget kaptak, hogy mindent újrakezdjenek, újra induljanak. A tékozló fiú azonban fellázadt. Sokáig magunk is azt hittük, hogy azon a népes csapaton, amely — akár saját hibájából, akár önhibáján kívül — a nagy átalakulás során a demokrácia sáncain kívül rekedt, s amely itt zsúfolódik, csatangol, egyre reménytelenebbül egy erőszakosan szűkreszabott, állami és társadalmi lét keretei között, elsősorban úgy lehet segíteni, ha anyagi elhelyezkedéséhez, vagy talpraállásához az állam bizonyos segítséget nyújt. Azt reméltük, hogy így idővel ki lehet húzni az elkedvetlenedés, elkeseredés, vagy gyűlölet méregfogát elejét lehet venni annak, hogy egy új fasizmus e tömegek reménytelenségének szelébe fogja a maga kalózvitorláját. Mindez most rácáfolni látszik vele a demokrácia lényegéből fakadó elképzelés eredményességére. Hiszen ha olyanok — s itt ismételjük, nem elszigetelt jelenségekről van szó —, akik a keresztény és nemzeti jelszavak tüzes rostélyán sütötték a maguk szánalmas pecsenyéjét, azok, akik törzskönyvezett hívei voltak a különböző kificamodott ideológiáknak, akár fekete, barna vagy zöld színben jelentkezett is, azok ma mégis oly módon helyezkedtek el a demokrácia különböző rétegződéseiben, hogy egzisztenciálisan ugyanúgy, vagy még jobban megtalálják számitásukat, mint a nekik rokonszenvesebb múlt rendszerben, ma mégis kígyót-békát kiabálnak, kénköves gyűlöletet lehelnek a demokráciára, akkor valóban égnek mered hajjal lehet csak figyelni ezt a ripőkséget. Igen, ezek az urak most is jobban élnek, mint sokan olyanok, akiket a demokrácia, a humanizmus eszményeihez, a fiatalságnak majd érettebb férfiúságnak annyi emléke, büszke reménye és csalódása fűzőtt, akik részére évtizedeken keresztül nem volt hely az élet napos oldalán. S ezek bírálják leghangosabban a rendszert, a „hideg terrort“, a „pártok önkényuralmát“, a „fórumra állított panama-szobrot“ és még Isten tudja, mi mást. ők ítélik el legélesebben a demokráciát azért, mert túl keményen ütött vissza, amin talán még vitatkozni is lehetne, ha e búsképű lovagok önmaguk létével ezt meg nem cáfolnák. Ne értsük félre, nem az fáj, hogy a régi rend hívei jól élhetnek a demokráciában, sőt ez az új rend egyik legszebb eredménye. Hiszen a megbékélés nélkül nem lehet kiegyensúlyozott, egészséges társadalmat elképzelni. De a meggondolatlanul vagdalkozó kritikusok figyelmét szeretnék felhívni arra, hogy hasonló helyzetben a hisória számtalan tanúsága szerint, a reakciók, az ellenforradalmak sokkal keményebben ütnek vissza s ha nálunk netán valami elképzelhetetlen varázslat folytán fordula a kocka, ezek a jobbról jött emberek akkorát ütnének, hogy abba belenyekkennek a demokrácia jobbközepéig mindenki, valószínűleg a heves bírálók is. Csak a francia forradalom reakciójára emlékeztetünk, amely Edgar Quinet szerint. ,.jóval fölülmúlta a rémuralmárokat azon művészetben, hogy kell elleneiket hidegen kiirtani". Vagy hogy ne menjünk messze, elegendő a kurzusidőkre visszagondolni. Mi lenne tehát a megoldás? Mit lehet itt tenni, ha még azok is, akiknek minden okuk megvolna, hogy ne támadjanak a demokrácia ellen, ily ádáz gyűlölettel viseltetnek minden iránt, ami 1945 óta is történt? Tudjuk, valóban nagyon nehéz megbocsátani valakinek, hogy megbocsátott nekünk, nagyon nehéz elviselni annak az érzésnek a súlyát, hogy legbelsőbb önmagunkban el kell ismerni a másik erkölcsi magasabbrendűségét, amikor minden idegszálunkkal az ellenkezőjét szeretnők igazolva látni. ■1 Tacchiaveliinek csalhatatlan _[\ § receptje volt ilyen esetekre, amit Borgia Caesar sűrűn alkalmazott is: „praevenire tis, qui nocere possunt", megelőzni azokat, akik ártani tudnak nekünk. Ez az eljárás azonban nyilvánvalóan nem a demokrácia fegyvertárához tartozik. Vitába szállni, a meggyőzés fortélyos eszközeit felhasználni e küzdelemben, természetesen szükséges, de nem elégséges. Ennek várható eredménye a kétéves tapasztalat szerint a semminél alig valamivel lesz több. A baj ugyanis ott van, hogy ha e bírálóknak erkölcsi alapjuk nincs is a kritikához, a bírálatoknak viszont többször vannak tárgyi alapjai. Eggyel több ok tehát ahhoz, hogy meginduljon a küzdelem állami és társadalmi életünk végleges megtisztítására, amit immár sokáig nem lehet elodázni. A rohamot előbb-utóbb meg kellene indítani, a szellemi és erkölcsi energiáknak azzal a telítettségével, fehér izzásával és jeges mámorával, amelyet a költő a vak sorsot leigázó erőnek nevezett. A rosszillatú ügyeknek, a politika és anyagi érdek piszkos összefonódásának nap mint nap való felbukkanása idővel elposványosítja mindazt a derékséget, lefékezi azt a lendületet, megbénítja azt a tevrekészséget, ami a felszabadulás első tavaszán olyan magával ragadó erővel indította el az országot a demokrácia útján. Ha e hadjárat nem bizonyul elég hatásosnak ahhoz, hogyha dolgok folyamatát véglegesen megváltoztassa, akkor a demokrácia azt az erkölcsi, tőkét is elveszítheti, amely a tömegek heroikus munkája folytán ma még a rágalmakkal és bírálatokkal, rosszindulattal és elfogultsággal szemben az új rend megvívhatatlan bástyáit alkotja. • ♦a