Új Magyarország, 1947. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1947-07-05 / 27. szám
Az amerikai munkásellenes törvények Újabb nagy változás az amerikai politikában Írta: ÁDÁM GYÖRGY Truman elnök hosszas tanácskozás és taktikai megfontolás alapján is megvétózta a Tafta Hartley javaslatot, az amerikai kongresszus és szenátus azonban a vétó érvénytelenítéséhez szükséges többséggel újra megszavazta és törvényerőre emelte azt. A munkásellenes intézkedések eme átfogó gyűjteménye jellegzetes műszóval :omnibus biller — vagyis a minden elképzelhető munkásellenes intézkedést magában foglaló törvényjavaslat. Felmerül a kérdés: hogyan volt lehetséges, hogy Északamerikában mely propagandájában magát az egyéni szabadságjogok hazájának nevezi, ez a törvény létrejöhetett? Csakis úgy, hogy a nagytőke a republikánus pártnak 1946 novemberében aratott választási győzelme óta az amerikai törvényhozást tervei közvetlen végrehajtó közegévé tette. Megbízható értesülésekkel rendelkező amerikai politikusok állítják, hogy a Taft— Hartley törvényjavaslat elejétől végig az amerikai nagytőke vezetőinek elgondolása, a szenátus és kongresszus tagjai többségének szerepe csupán megszavazására szorítkozott. Donald L. O’Toole, New York állam egyik republikánus képviselője a kongresszus nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy a „törvényjavaslat minden egyes oldalát, bekezdését és mondatát a NAM (National Association of Manufacturers — az amerikai Gyosz) fogalmazta.'' A szakszervezeteknek adatok állnak rendelkezésére, melyek személy szerint az Ales-Chalmers és Chrysler-féle nagyvállalatok jogtanácsosait jelölik meg mint a javaslat értelmi szerzőit. A NAM és Az új törvényeket az jellemzi, hogy nem mondják ugyan ki a sztrájkjog hivatalos eltörlését, csak éppen olyan korlátok közé szorítja, hogy „képzelőerejét alaposan meg kell feszítenie, aki ki akarja deríteni, milyen feltételek mellett lehet Északamerikában ezentúl egy sztrájkot törvényesen lefolytatni". (CIO NEWS különszáma.) Az amerikai munkásoknak ilyen jogi finomságok révén való gúzsba kötése a gyakorlatban így fest. Mielőtt sztrájk kimondásáról szó lehetne, a munkásoknak 60 napig kell várniok Ezt úgy hívják, hogy „cooling off period", vagyis ,,lehűlési, azaz türelmi időszak“. Ezek után az államügyészség vizsgálja meg a kérdést és bírósági végzést hozhat, hogy az államérdek szempontjából újabb 60 .napra eltiltja a sztrájkot. 120 nap telt már el , s ha a munkaadó és a munkavállalók nem egyeztek meg, utóbbiak közt szavazásnak van helye, várjon elfogadják-e vagy sem a munkaadó utolsó ajánlatát. A munkaadó a felől is követelhet szavazást, vájjon a munkások nem kívánják-e tárgyalási megbízottaikat kicserélni? S ha a munkások netán mindemre törvényes gázakadályokon átjutottak, az elnök még mindig a kongresszushoz fordulhat és felszólíthatja, lépjen közbe és döntsön végső fokon ... Tanulságos az a mód is, ahogy az új törvény a monopóliumok fogalmát meghatározza. Mér előre is leszögezzük, hogy monopóliumnak nem azt Philip Murray, a CIO elnöke és az acélmunkások szakszervezetének vezetője, hithű katolikus és idős, koros ember. Mérsékelt gondolkozásoi és temperamentumú politikus, a középutas megoldások és kompromisszumok híve. Ezért bír különös jelentőséggel, hogy épp az ő szájából-hangzott el a következő kijelentés: „A munkásellenes törvények életbeléptetése az első lépése a fasizmusnak az Egyesült Államokban való bevezetéséhez!" (A kijelentést a CIO News-ből idejegyezzük). . Murray véleménye szerint is az új törvények véget vetnek a szakszervezetek létbiztonságának és beleavatkoznak az az Esaskamenksi Kereskedelmi Kamara rajtuk kívül is vagy féltucat jogi szakértőjét bocsátottak a törvényhozás munkaügyi bizottsága rendelkezésére. Az eredmény, amint azt Holifield, Kalifornia egyik ugyancsak republikánus képviselője kifejezte, hogy e munkáskérdésben „a dzsungel törvényét tették irányadóvá" és a neairdorthali kőkorszak alapelveit állították vissza, csupán azzal a változtatással, hogy most minden kőfejszét és dorongot a munkavállalók kezébe adnak, tekinti, hogy néhány nagy tröszt a kulcsiparágak többségét és a nemzeti jövedelem aránytalanul nagy százalékát tartja akezében. Ez „szabad vállalkozás." Ha valamely helyiétben két egymással versenyző ipari üzem van és mindkettő szakszervezet? egyszerre szünteti be a munkát, ez viszont egy monopolisztikus sztrájk! Következőkkép küzdelemnek van helye ellene, legalábbis a trösztök vezetői szerint. Amerika történetében az is először fordul elő, hogy szakszervezetek ellen bűnvádi eljárásokat lehet indítani. Ezenfelüli messze kitárja az új törvény a szakszervezetek kapuját az üzemi spiclik és a sárga szakszervezetek előtt. Beleszól a szakszervezetek pénzügyeinek vezetésébe s főként eltiltja a tagdíjakból befolyó összegek egy részének politikai célokra való felhasználását. Oly törvény, mely a munkaadók szövetségének — ez pedig tudvalevőleg sokmillió dollárt költ kifejezetten politikai célokra — eme működését tiltaná, természetesen nincs. A munkaadók politizálhatnak és arra adhatják ki pénzüket amire akarják. A szervezeti munkás nem politizálhat és a kormány előírhatja hogy keresetét hogyan használja fel — így áll bosszút az amerikai nagytőke azért, mert a CIO (Szakszervezet)Politikai Akcióbizottsága az 1944-es választásokon a trösztökével összehasonlíthatatlanul kisebb anyagi erejével fel merte venni a harcot Roosevelt megválasztásáért s azt meg is nyerte. munkások ama egyéni jogába, hogy belépjenek-e szakszervezetbe vagy sem? Mit szól e komoly megállapításhoz az amerikai nagytőke? Nézzük meg, mi mondanivalója van e kérdésről David Lawrence-nek, a trösztök egyik ismert szócsövének Szerinte a törvényhozásra épp a munkások egyéni jogainak megvédése céljából van szükség, ugyanis a „szakszervezeti monopóliumok“ megakadályozzák a munkaadók és munkavállalók viszonylatának,,szabad“ kialakulását. S ki is fejti, hogyan gondolja mindezt. Meg kell védeni a munkást ki nem lép be a szakszervezetbe attól, hogy munkapadjánál és a közös étkezésnél szitkokat vágjanak a fejéhez, hogy családját üldözzék. Más szóval: ‘törvényes támogatást kell adni a legkevésbbé osztály öntudatos munkásoknak, vagy éppen a munkaadó zsoldjában álló ügynököknek, hogy aknamunkájukat szabadon elvégezhessék, hogy alááshassák a szakszervezeteket, melyek létezése minden modern társadalom tartozéka. Lawrence a nácizmusra emlékeztető demagógiát használ, amidőn ilyeneket mond: Elsősorban a munkások voltak azok kik az utóbbi választáson a republkánus pártra szavaztak, mert látták, hogy a demokrata párt reakciós párttá válik amennyiben a szakszervezeti boncokkal együtt sorakozikfel a munkások ellen ... A munkások tehát a kongresszustól várják hogy felszabadítsa őket a szakszervezetek diktatúrája alól.. - Szakszervezeti boncokat, kik a fasiszta diktátorok totalitárius technikájával kormányozzák a szakszervezeteket nem lehet megtűrni a szabad Arrterikában.“ (US News, V. 9.) Ez a gondoltmunst — melybe csak úgy árad a szervezett munkás mozgalom iránt érzett fékevesztet gyűlölködés — emlékeztet Hue Long, egy már elhunyt északamerikai fasiszta politikus híres mondására „Mi megcsináljuk Északamerikában, a fasizmust, csak éppen antifasizmusnak fogjuk nevezni.“ Amerika munkássága valóban nehéz napok előtt áll, hiszen a törvény megszavazása bizonyítja, hogy a nagytőke el van tekerve a szakszervezetek elpusztítására. Valóba időszerű felidézni a La Fellette bizottság leleplezéseit az amerika „nagyipari fasizmusról“: 1. az amerikai nagyipar szélesen elágazó kémrendszert szervezett meg, melynek célja a munkásmozgalom elleni harc; * 2. -mintegy 200 szervezete 40- 50.000 főnyi fizetett ügynököt foglalkoztat; 3. a trösztök évi 80 millió dollár fordítanak erre a harcra; 4. úgyszólván valamennyi nagyüzem, ú. m. Ford, General Motors USSteel,, Bethlehem Steel, Edser etc. részt vesznek ebben a küzdelemben; 5. 3500 ipari vállalkozás támogatja ezt a szervezetet; 6. hogy a munkásellenes politika fő szervezői a Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Kereskedemi Kamara, a Kereskedők és Gyárosok Egyesülete és az Érőipari Szövetkezet; 7. az amerikai sajtó nagy része mindent elkövet a működésükre vonatkozó adatok agyonhallgatására. 1935, tehát a Wagner-féle munkásjogokat biztosító törvényjavaslat óta eltelt 12 év alatt az amerikai munkásmozgalom is hatalmasan megerősödött. A CIO politikai akció bizottságai is sokat tettek a munkások politikai öntudatának fejlesztésére. Ennek tudható be, hogy a sztrájktörő törvény megszavazására az amerikai munkásság hatalmas tiltakozó sztrájkokkal válaszolt s ezzel tanúbizonyságot tett harckészségéről. Sok jel mutat rá, hogy a reakciós törvényhozás komoly ellenhatást szül, úgymint előmozdítja: 1. a munkásegységet, 2. egy harmadik párt megalakítását. A CIO és az AFL egyelőre még külön-külön küzdenek s jelszavuk, hogy a Taft—Hartley javaslat ellen mindenütt körömmel foggal harcolnak: a bíróságok előtt, a sztrájkőrségeken, a szavazóurnák előtt. Egyben azonban újra megindultak a félhivatalos tárgyalások e°v AFL—CIO konferencia összehívására. Green, az AFL vezetője, egy nemrég megtett nyilatkozatában kijelentette, hogy a munkásegységre ez év vége előtt sor kerül.. Ami pedig a harmadik pártot illeti, a republikánusok és demokraták egy része együtt szavazták meg a munkásellenes törvényeket, és így napirendre tűzték egy ogy párt megalkotását, mely a munkásosztály érdekeit képviseli. Ezen a téren Truman kényszeredett erélytelen vétója annál kevébbé változtatott, mert hiszen a Taft— Hartley javaslat a trumani külpolitikának pontos belpolitikai megfelelője volt. Az amerikai sztrájkok tehát nagy események vajúdását jelzik. Az angol parlamentről mondotta valamikor a szállóige, hogy mindenre van hatalma, csak fiúból nem tud lányt csinálni. A magyar törvényhozás nyilván ennél is nagyobb csodát vitt véghez, amikor a múltakból csaknem sértetlenül itt maradt feudál-nagybirtokos országot egy csapásra alakította át kis (sőt Ulipebirokos) területté- S mert manapság a leírt szónak bőven akad kommentátora, nem is mindig jóhiszemmel: siettünk megjegyezni, hogy a földbirtokreform ellen ágálni ostoba, céltalan és helytelen dolog. Ostoba és céltalan, mert elemi erővel megnyilvánult tényt támadna vele az illet, amit visszacsinálni nem lehet, mert szükséges volt. — sőt, mennyivel régebben kellett volna! — az ingatlan egynesúlyát helyrehozni. Ami persze, nem jelenti azt, hogy a végrehajás és a részletek terén ne lehetne bírálniegyet s más annak aki akarja. De most és itt nem erről van szó. Hátom aról, hogy a földreform osztási része nem jelenti a teljes agrárátszervezést. Azt szokták mondani jámbor jóakarattal: a pénz nem boldog! . Hát még mennyire nem boldogít: a föld — ha nem jut belőle más, mint maga a barna, sáros talaj! Meg kell élni belőle, nemesek annak, aki kapta, hamm az egész országnak, mert loszen a filoszának sem kizárólag az volt az oka, hogy a nagy — vagy középbirtokot megbüntessék, a kisprvasztó, volt cselédet megjutalmazzák, hartem hogy a nemzeti vagyonnak ez a jelentős része olyan üzemi formába kerüljön, ami az egész nemzetnek, mindnyájunknak kedvezőbb. Hol az olló? A közgazdasági élet tolvajnyelvének kevés olyan szava lett olyan hamar és általánosan ismert, bár nem kedvelt, mint az „agrárolló“. A gyakorlat és az elmélet szakemberei ugyan nem tudnak megegyezni benne, mekkora és milyen arányzatú az a nyílás, ami lenyesi az agrárnépesség vásárlókedvét, ám, hogy megvan és nem jó, hogy megvan, az vitán fölül áll. De számszerűleg kimutatható, hogy ma így van gazdaságtípus, amelyik a számítását megtalálná. Egy belerjesen művelt ötvenholdas alföldi gazdaság összes feleslegének eladásaesetében majdnem 50 százalékos veszteséget mutat ki; ennyivel kellene emelni a mezőgazdasági árakat, hogy a mai ipari árszint mellett megtérüljön minden költsége; egy — természetesen lényegesen kedvezőtlenebb, de az átlaghoz közelebb áló — tiszántúli külterjes törpegazdaságnál ez a differencia száz százalék fölé emelkedik! S miután az ipari árakat nem önkényesen, hanem ugyancsak belső tényezők kényszeréből tartják ilyen tragíran, az volna a logikus, ha a mezőgazdaságitermelést racionálisabban szerveznék meg. Mert hogy ezernyi törpegazdaság mind a saját lábán még akkor sem tudna megállani, ha kedvízőbb startot vesznek, hos, és ezzel itt vagyunk a szövetkezeti kérdésnél. Van törvény rá, hogy szövetkezetbe kell tömörülniük az új gazdáknak.Ez meg is történik ... Hogy azonban a szövetkezet formával szemben nincs mindenütt meg a teljes bizalom, azt nem énleplezem? Itt és ma. S amit mások már megírtuk erről, hogy a parasztok félnek a kolhoztól, ki kell egészítenem Más beállítású gazdák ugyanis a szövetkezettől azért félnek, mert abban olyan kísérletet látnak, hogy a megszerzett földet valamilyen huncutsággal visszakaparintsák tőlük. Mondani sem kell, hogy egyik beállítás éppen olyan balgaság, mint a másik, de a nép egyrészt erősen individualista — szérfinism volt nálunk tulajdonképpen sohasem igazi szövetkezés, ami alulról indult volna el — másrészt, annyi politikai és pártjelszó keveredett bele a gazdaszervezési munkákba, hogy ne csodáljuk, ha a nélvüi való re Gidaitskáertknk nem akadnak nálunk hűvös, tárgyilagos követői. , Adj, uramisten, de mindjárt ! Ez azonban csak magyarázat, de nem orvoslás Pedig a megoldás sürgős lenne. Mert a mezőgazdaságú árak befelé alacsonyak, kifelé, exportviszonylatiban, magasak. Olyan magasak, hogy versenyképtelenné tesznek bennünket, holott a gomolygó, kialakulatlan Európában most kellene helyet foglalunk „Export or die!“ — mondják az angolok: kivitelre termelni, vagy meghalni! Amihez többek között, elsősorban megfelelő ár mellett, mi is kellene? Tudni, hogy mit keres, a külföld. Mert, bár a fendetlenég még elég nagy, azért a piacok menynyiségi és főleg minőségi igényei már kialakultak és a verseny éles. Már nincsen Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek országai gondolkodás nélkül megvesznek, mindent és nincsen — hál' Istennek — Harmadik Birodalom sem, amely aljas kizsarolással pillanatnyi előnyöket csillogtatva, csaknem válogatás nélkül vesz meg mindent, eml terem. És nincsen nagybirtok sem, s meg nagyban öntené a gabonát,és élő állatot Nyugatra. Új termelési és értékesítési, ■rendre van ’szükség"amelyben, a lets cikkek dominálnak: gyümölcs, zöldség, baromfi, magvak, de versenyképes (és a fogyasztó speciális igényének megfelelő) formában- Hát milyen ország vagyunk mi tulajdonképen ? Az új törvény elvetései „Út a fasizmus felé?“ Mi lesz veled, írta: TEMPEFŐI A régi diszűi tanácsterem falán Zrínyi rohan ki hősi, le-istiis, léttel, Kossuth szavai égre emelt kézzel, Rákóczi tekint ábrándos mélabúval ihaga elé: a freskók ghitt, nem rászabott ruhájú -keszeg gazda figyeli izgatottan mozgó ádámcsutkával, mit beszélnek „az urak". Ezek nem a régi értelemben vett urak: mai képviselők, szövetkezetiek, városi és megyei emberek. Amiről beszélnek, közelről érinti a nap’ól égett arcú fiatal új földesurat, de az, amit mondanak és ahogyan mondják, ködös távolban áll tőle. Mert kamatlábról, exporthitelről, külföldi piacokról van szó; a mi emberünk — s vele még néhány száz a teremben — csak arra gondol: ki fogja megfizetni ez évi gyümölcsének árát? A föld egyedül nem boldogít Ezek a megfontolások alkalmask arra is, hogy az ellenkező következtetésre vezessenek. Közgazdaságunk ifjabb harcosai között, akik a földtől távolabb eső régiókból kerültek vele a forgatagba, egyre inkább lábra kap az a hit, hogy minderre nincsen is szükség. „Már régen sokkal inkább ipari, mint agrárország vagyunk !“ — hirdetik, fennen lobogtatva ama számadatokat, amelyekből kiderül, hogy az ipari lakosság nagyobb értékeket állít elő, nagyobb hányadát kapja a nemzeti jövedelemnek, mint az agrárok. S mert iparcikket, félgyártmányt el is lehet adni külföldön (aber fregt mich nur nicht, wie?) mindjobban és többen járnak azon a kényelmes úton, amelynek oldalán a szegény, tehetetlen gazda, mint eltartott rokon pipázik s amelyen büszkén siklanak végig a legújabb , kompenzációs alapon beszerzett luxusautók. Persze, arra gondolni, hogy hiszen az ipar legfontosabb nyers- és üzemanyag, nem álllnak belföldön rendelkezőire, hogy ezek importjáért végeredményben valamivel még hozzá áruval kell fizetnünk s hogy ez az áru csak agrárcikk lehet, az nem passzol bele a gondolatmenetbe. Ha tehát valóban ipari fellendülést akarunk, akkor meg kell szervezni és erősíteni a mezőgazdaságot. Tudom, hogy ezek kényelmetlen dolgok. Aminthogy kényelmetlen lenne például a magyar gyümölcstermelés érdekében nem elárasztani a piacot citrommal, sőt naranccsal, hogy kicsit megerősödjön a belföldi termelő. Az önfegyelem és a megértés az agrárérdekek és ezen keresztül az általános nemzeti érdekek irányába fárasztó és költséges passziók. Inkább mondjuk, hogy nem vigyünk már agrárország . ■. A soványnyakú, csontos kis ember, akinek látása ezt a gondolatsort elindította bennem, körülnézi hazánk egykori nagyjait a falakon, aztán kopózitl a teremből. Még megállítja egy pillanatra a szónak szava, aki szerint: ... amíg az új gazdáknak tenyészállatra fejenként mindössze hatvan, mondd, hatvan fillér jut a költségvetési összegből, addig az állami színházak tizennégy milliót kapnak, hogy egyes kiváló művésznők el ne sorvadjanak!“ (összegekért és kifejezésért a szónok felel, nem én!) — aztán felcsapja izzadt szélű kalapját. Már nem hallja, hogy a szánni — lélektanilag megmagyarázható nyelvbotlással úgy emlegeti m""t és sorstársait: „mi, újonnan földhöz juttatott gazdák \M.n\com aho-t a 3-ÉVES TERV SIKERÉÉRT SAMUM cigarettapapír-, doboz- és babagyár XIII., Gomb-u. 32. T.: 200-480 Töiwmmszffi 1947. JŰLIU*S' 8. i ii ...................■■■