Új Magyarország, 1947. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1947-07-05 / 27. szám

A­z­­ amerikai munkásellenes törvények Újabb nagy változás az amerikai politikában Írta: ÁDÁM GYÖRGY Truman elnök hosszas tanácskozás és taktikai megfon­tolás alapján is megvétózta a Tafta Hartley javaslatot, az ame­rikai kongresszus és szenátus azonban a vétó érvénytelenítésé­hez szükséges többséggel újra megszavazta és törvényerőre emelte azt. A munkásellenes intézkedések eme átfogó gyűjte­ménye jellegzetes műszóval :­omnibus biller — vagyis a minden elképzelhető munkásellenes intézkedést magában foglaló tör­vényjavaslat. Felmerül a kérdés: hogyan volt lehetséges, hogy Észak­­amerikában mely propagandájában magát az egyéni szabadság­­jogok hazájának nevezi, ez a törvény létrejöhetett? Csakis úgy, hogy a nagytőke a republikánus pártnak 1946 novemberében aratott választási győzelme óta az amerikai törvényhozást ter­vei közvetlen végrehajtó közegévé tette. Megbízható értesülé­sekkel rendelkező amerikai politikusok állítják, hogy a Taft— Hartley törvényjavaslat elejétől végig az amerikai nagytőke vezetőinek elgondolása,­­ a szenátus és kongresszus tagjai többségének szerepe csupán megszavazására szorítkozott. Donald L. O’Toole, New York állam egyik republikánus képvise­lője a kongresszus nyilvánossága előtt jelentette ki, hogy a „törvény­­javaslat minden egyes oldalát, be­kezdését és mondatát a NAM (National Association of Manufac­turers — az amerikai Gyosz) fogal­mazta.'' A szakszervezeteknek ada­tok állnak rendelkezésére, melyek személy szerint az Ales-Chalmers és Chrysler-féle nagyvállalatok jog­tanácsosait jelölik meg mint a javaslat értelmi szerzőit. A NAM és Az új törvényeket az jellemzi, hogy nem mondják ugyan ki a sztrájkjog hivatalos eltörlését, csak éppen olyan korlátok közé szorítja, hogy „képzelőerejét ala­posan meg kell feszítenie, aki ki akarja deríteni, milyen feltételek mellett lehet Északamerikában ezentúl egy sztrájkot törvényesen lefolytatni". (CIO NEWS külön­­száma.) Az amerikai munkásoknak ilyen jogi finomságok révén való gúzsba kötése a gyakorlatban így fest. Mi­előtt sztrájk kimondásáról szó le­hetne, a munkásoknak 60 napig kell várniok­ Ezt úgy hívják, hogy „coo­ling off period", vagyis ,,lehűlési, azaz türelmi időszak“. Ezek után az államügyészség vizsgálja meg a kérdést és bírósági végzést hozhat, hogy az államérdek szem­pontjából újabb 60 .napra eltiltja a sztrájkot. 120 nap telt már el , s ha a munkaadó és a munka­­vállalók nem egyeztek meg, utóbbiak közt szavazásnak van helye, várjon elfogadják-e vagy sem a munkaadó utolsó ajánlatát. A munkaadó a felől is követelhet szavazást, vájjon a munkások nem kívánják-e tárgyalási megbízottaikat kicserélni? S ha a munkások netán mindemre törvényes gázakadályokon átjutottak, az elnök még mindig a kongresszushoz for­dulhat és felszólíthatja, lépjen közbe és döntsön végső fokon ... Tanulságos az a mód is, ahogy az új törvény a monopóliumok fogalmát meghatározza. Mér előre is leszögez­zük, hogy monopóliumnak nem azt Philip Murray, a CIO elnöke és az acélmunkások szakszervezetének ve­zetője, hithű katolikus és idős, koros ember. Mérsékelt gondolkozásoi és temperamen­tumú politikus, a közép­utas megoldások és kompromisszu­mok híve. Ezért bír különös jelentő­séggel, hogy épp az ő szájából-hang­zott el a következő kijelentés: „A munkásellenes törvények élet­­beléptetése az első lépése a fasiz­musnak az Egyesült Államokban való bevezetéséhez!" (A kijelentést a CIO News-ből idejegyezzük). . Murray véleménye szerint is az új törvények véget vetnek a szakszervezetek lét­­biztonságának és beleavatkoznak az az Esaskamenksi Kereskedelmi Kamara rajtuk kívül is vagy fél­tucat jogi szakértőjét bocsátottak a törvényhozás munkaügyi bizottsága rendelkezésére. Az eredmény, amint azt Holifield, Kalifornia egyik ugyancsak republikánus képviselője kifejezte, hogy e munkáskérdésben „a dzsungel törvényét tették irány­adóvá" és a neairdorthali kőkor­­szak alapelveit állították vissza, csupán azzal a változtatással, hogy most minden kőfejszét és dorongot a munkavállalók kezébe adnak, tekinti, hogy néhány nagy tröszt a kulcsiparágak többségét és a nemzeti jövedelem aránytalanul nagy száza­lékát tartja a­­kezében. Ez „szabad vállalkozás." Ha valamely helyiétben két egymással versenyző ipari üzem van és mindkettő szakszervezet? egy­szerre szünteti be a munkát, ez viszont egy monopolisztikus sztrájk! Következőkkép küzdelemnek van helye ellene, legalábbis a trösztök vezetői szerint. Amerika történetében az is először fordul elő, hogy szakszervezetek el­len bűnvádi eljárásokat lehet indí­tani. Ezenfelüli messze kitárja az új törvény a szakszervezetek kapuját az üzemi spiclik és a sárga szakszer­vezetek előtt. Beleszól a szakszerve­zetek pénzügyeinek vezetésébe s főként eltiltja a tagdíjakból befolyó összegek egy részének politikai cé­lokra való felhasználását. Oly tör­vény, mely a munkaadók szövetsé­gének — ez pedig tudvalevőleg sok­millió dollárt költ kifejezetten politi­kai célokra — eme működését til­taná, természetesen nincs. A munka­adók politizálhatnak és arra adhat­ják ki pénzüket amire­­ akarják. A szervezeti munkás nem politizálhat és a kormány előírhatja hogy kere­setét hogyan használja fel­ — így áll bosszút az amerikai nagytőke azért, mert a CIO (Szakszervezet)­­Politi­kai Akcióbizottsága az 1944-es válasz­tásokon a trösztökével összehasonlít­hatatlanul kisebb anyagi erejével­ fel merte venni a harcot Roosevelt meg­választásáért s azt meg is nyerte. munkások ama egyéni jogába, hogy belépjenek-e szakszervezetbe vagy sem? Mit szól e komoly megállapításhoz az amerikai nagytőke? Nézzük meg, mi mondanivalója van e kérdésről David Law­rence-nek­, a trösztök egyik ismert szócsövének Szerinte a törvényhozásra épp a munkások egyéni jogainak megvédése céljából van szükség, ugyanis a „szakszerve­zeti monopóliumok“ megakadályoz­zák a munkaadók és munkavállalók viszonylatának,,szabad“ kialakulását. S ki is fejti, hogyan gondolja mind­ezt. Meg kell védeni a munkást ki nem lép be a szakszervezetbe attól, hogy munkapadjánál és a közös ét­­kezésnél szitkokat vágjanak a fejé­­hez, hogy családját üldözzék. Más szóval: ‘törvényes támogatást kell adni a legkevésbbé osztály öntuda­tos munkásoknak, vagy éppen a munka­adó zsoldjában álló ügynököknek, hogy aknamunkájukat szabadon el­végezhessék, hogy alááshassák a szakszervezeteket, melyek létezése minden modern társadalom tarto­zéka. Lawrence a nácizmusra emlé­keztető demagógiát használ, amidőn ilyeneket mond: Elsősorban a munkások voltak azok kik az utóbbi választáson a re­pub­lkánus pártra szavaztak, mert látták, hogy a demokrata párt reakciós párttá válik amennyiben a szakszer­vezeti boncokkal együtt sorakozik­­fel a munkások ellen ... A munká­sok tehát a kongresszustól várják hogy felszabadítsa őket a szakszer­vezetek diktatúrája alól.. - Szak­szervezeti boncokat, kik a fasiszta diktátorok totalitárius technikájával kormányozzák a szakszervezeteket nem lehet megtűrni a szabad Arrteri­kában.“ (US News, V. 9.) Ez a gondoltmunst — melybe csak úgy árad a szervezett munkás mozgalom iránt érzett fékevesztet gyűlölködés — emlékeztet Hue­ Long, egy már elhunyt északamerikai fasiszta politikus híres mondására „Mi megcsináljuk Északamerikában, a fasizmust, csak éppen antifasiz­musnak fogjuk nevezni.“ Amerika munkássága valóban ne­héz napok előtt áll, hiszen a tör­vény megszavazása bizonyítja, hogy a nagytőke el van tekerve a szak­szervezetek elpusztítására. Valóba időszerű felidézni a La Fellette bi­zottság leleplezéseit az amerika „nagyipari fasizmusról“: 1. az amerikai nagyipar­ szélesen elágazó kémrendszert szervezett meg, melynek célja a munkásmoz­galom elleni harc; * 2.­ -mintegy 200 szervezete 40- 50.000 főnyi fizetett ügynököt fog­lalkoztat; 3. a trösztök évi 80 millió dollár fordítanak erre a harcra; 4. úgyszólván valamennyi nagy­üzem, ú. m­. Ford, General Motors US­­Steel,, Bethlehem Steel, Ed­­s­e­r etc. részt vesznek ebben a küzde­lemben; 5. 3500 ipari vállalkozás támo­gatja ezt a szervezetet; 6. hogy a munkásellenes politika fő szervezői a Gyáriparosok Orszá­gos Szövetsége, a Keresked­e­mi Ka­mara, a Kereskedők és Gyárosok Egy­esülete és az Érőipari Szövet­kezet; 7. az amerikai sajtó nagy része mindent elkövet a működésükre vonatkozó adatok agyonhallgatá­­sára. 1935, tehát a Wagner-féle mun­kásjogokat biztosító törvényjavaslat óta eltelt 12 év alatt az amerikai munkásmozgalom is hatalmasan megerősödött. A CIO politikai ak­ció bizottságai is sokat­­ tettek a munkások politikai öntudatának fejlesztésére. Ennek tudható be, hogy a sztrájktörő törvény megsza­vazására az amerikai munkásság hatalmas tiltakozó sztrájkokkal vá­laszolt s ezzel tanúbizonyságot tett harckészségéről. Sok jel mutat rá, hogy a reakciós törvényhozás komoly ellenhatást szül, úgymint előmozdítja: 1. a munkásegységet, 2. egy harmadik párt megalakí­­tását. A CIO és az AFL egyelőre még külön-külön küzdenek s jelszavuk, hogy a Taft—Hartley javaslat ellen mindenütt körömmel foggal harcol­nak: a bíróságok előtt, a sztrájk­­őrségeken, a szavazóurnák előtt. Egyben azonban újra megindultak a félhivatalos tárgyalások e°v AFL—CIO konferencia összehívá­sára. Green, az AFL vezetője, egy nemrég megtett nyilatkozatában ki­jelentette, hogy a munkásegységre ez év vége előtt sor kerül.. Ami pedig a harmadik pártot il­leti,­­ a republikánusok és de­mokraták egy része együtt szavaz­ták meg a munkásellenes törvénye­ket, é­s így napirendre tűzték egy ogy párt megalkotását, mely a mun­kásosztály érdekeit képviseli. Ezen a téren Truman kényszeredett erélytelen vétója annál kevé­bbé változtatott, mert hiszen a Taft— Hartley javaslat a trumani külpoli­tikának pontos belpolitikai megfele­lője volt. Az amerikai sztrájkok te­hát nagy események vajúdását jelzik. Az angol parlamentről mondotta valamikor a szállóige, hogy mindenre van hatalma, csak fiúból nem tud lányt csinálni. A magyar törvény­­hozás nyilván ennél is nagyobb cso­dát vitt véghez, amikor a múltakból csaknem sértetlenül itt maradt feu­­dál-nagybir­tokos országot egy csa­pásra alakította át kis (sőt Ulipebir­­okos) területté- S mert manapság a leírt szónak bőven akad kommen­tátora, nem is mi­ndig jóhiszemmel: siettünk megjegyezni, hogy a föld­­bir­tokreform ellen ágálni ostoba, cél­talan és helytelen dolog. Ostoba és céltalan, mert elemi erővel megnyil­vánult tényt támadna vele az ille­t, amit visszacsinálni nem lehet, mert szükséges volt. — sőt, mennyivel ré­gebben kellett volna! — az ingatlan egynesúlyát helyrehozni. Ami persze, nem jelenti azt, hogy a végrehaj­ás és a részletek terén ne lehetne bírálni­­egyet s más­ annak aki akarja. De most és itt nem erről van szó. Há­tom aról, hogy a földreform osztási része nem jelenti a teljes agrárát­­szervezést. Azt szokták mondani jámbor jóakarattal: a pénz nem bol­dog! . Hát még mennyire nem bol­dogít: a föld — ha nem jut belőle más, mint maga a barna, sáros talaj! Meg kell élni belőle, ne­m­esek annak, aki kapta, hamm az egész országnak, mert loszen a filosz­á­nak sem kizá­­rólag az volt az oka, hogy a nagy — vagy középbirtoko­­t megbüntes­sék, a kisprvasztó, volt cselédet megjutalmazzák, hartem hogy a nemzeti vagyonnak ez a jelentős része olyan üzemi formába kerüljön, ami az egész nemzetnek, mindnyá­­junknak kedvezőbb. Hol az olló?­ A közgazdasági élet tolvajnyelvé­nek kevés olyan szava lett olyan ha­mar és általánosan ismert, bár nem kedvelt, mint az „agrárolló“. A gya­korlat és az elmélet szakemberei ugyan nem tudnak megegyezni benne, mekkora és milyen arányzatú az a nyílás, ami lenyesi az agrár­népesség vásárlókedvét, ám, hogy megvan és nem jó, hogy megvan, az vitán fölül áll. De számszerűleg kimutatható, hogy ma így van gaz­daságtípus, amelyik a számítását megtalálná. Egy bel­­erjesen művelt ötvenholdas alföldi gazdaság összes feleslegének eladása­­esetében majd­nem 50 százalékos veszteséget mutat ki; ennyivel kellene emelni a mező­­gazdasági árakat, hogy a mai ipari árszint mellett megtérüljön minden költsége; egy — természetesen lénye­gesen kedvezőtlenebb, de az átlaghoz közelebb áló — tiszántúli külterjes törpegazdaságnál ez a differencia száz százalék fölé emelkedik! S miután az ipari árakat nem ön­kényesen, hanem ugyancsak belső tényezők kényszeréből tartják ilyen tr­agí­ran, az volna a logikus, ha a me­zőgazdasági­­termelést racionálisab­ban szerveznék meg. Mert hogy ezer­nyi törpegazdaság mind a saját lá­bán még akkor sem tudna megállani, ha kedv­ízőbb startot vesznek, hos, és ezzel itt vagyunk a szövet­­kezeti kérdésnél. Van törvény rá, hogy szövetkezetbe kell tömörülniük az új gazdáknak.­­Ez meg is­ törté­nik ... Hogy azonban a szövetkezet formával szemben nincs mindenütt meg a teljes bizalom, azt nem én­­leplezem­­? Itt és ma. S amit mások már megírtu­k erről, hogy a parasz­tok félnek a kolhoztól, ki kell egészí­tenem Más beállítású gazdák ugyanis a szövetkezettől azért félnek, mert abban olyan kísérletet látnak, hogy a megszerzett földet valamilyen huncutsággal visszakaparintsák tő­lük. Mondani sem kell, hogy egyik beállítás éppen olyan balgaság, mint a másik, de a nép egyrészt erősen individualista — szérf­inism volt nálunk tulajdonképpen sohasem igazi szövetkezés, ami alulról indult volna el — másrészt, annyi politikai és pártjelszó kevere­dett bele a gazdaszervezési mun­kákba, hogy ne csodáljuk, ha a né­­lvü­i való re Gidaitskáertknk nem akadnak nálunk hűvös, tárgyilagos követői. , Adj, uramisten, de mindjárt ! Ez azonban csak magyarázat, de nem orvoslás Pedig a megoldás sür­gős lenne. Mert a mezőgazdaságú árak befelé alacsonyak, kifelé, export­­viszonylatiban, magasak. Olyan ma­gasak, hogy versenyképtelenné tesz­nek bennünket, holott a gomolygó, kialakulatlan Európában most kel­lene helyet foglalunk „Export or die!“ — mondják az angolok: kivitelre termelni, vagy meghalni! Amihez többek­­ között, elsősorban megfelelő ár mellett, mi is kellene? Tudni, hogy mit keres, a külföld. Mert, bár a fendetlenég még elég nagy, azért a piacok meny­­nyiségi és főleg minőségi igényei már kialakultak és a verseny éles. Már nincsen Osztrák-Magyar Monarchia, amelynek országai gondolkodás nél­kül megvesznek, mindent és nincsen — hál' Istennek — Harmadik Biro­­dalom sem, amely aljas kizsarolás­sal pillanatnyi előnyöket csillog­tatva, csaknem válogatás nélkül vesz meg mindent, eml terem. És nincsen nagybirtok sem, s meg nagyban öntené a gabonát,és élő állatot Nyu­gatra. Új termelési és értékesítési, ■rendre van ’szükség"amelyben, a lets cikkek dominálnak: gyümölcs, zöld­ség, baromfi, magvak, de versenyké­pes (és a fogyasztó speciális igényé­nek megfelelő) formában- Hát milyen ország vagyunk mi tulajdonképen ? Az új törvény elvetései „Út a fasizmus felé?“ Mi lesz veled, írta: TEMPEFŐI A régi diszűi tanácsterem falán Zrínyi rohan ki hősi, le-istiis, léttel, K­o­s­s­ut­h szavai égre emelt kézzel, Rákóczi tekint ábrán­dos mélabúval ihaga elé: a freskók gh­itt, nem rászabott ruhájú -keszeg gazda figyeli izgatottan mozgó ádámcsutkával, mit beszélnek „az urak". Ezek nem a régi értelemben vett urak: mai képviselők, szövetkezetiek, városi és megyei emberek. Amiről beszélnek, közelről érinti a nap­’ól égett arcú fiatal új földesurat, de az, amit mondanak és ahogyan mondják, ködös távolban áll tőle. Mert kamatlábról, exporthitelről, külföldi piacokról van szó; a mi embe­rünk — s vele még néhány száz a teremben — csak arra gondol: ki fogja megfizetni ez évi gyümölcsének árát? A föld egyedül nem boldogít Ezek a megfontolások alkalma­­sk arra is, hogy az ellenkező következ­tetésre vezessenek. Közgazdaságunk ifjabb harcosai között, akik­ a föld­től távolabb eső régiókból kerültek vele a forgatagba, egyre inkább l­ábra kap az a hit, hogy minderre nincsen is szükség. „Már régen sokkal inkább ipari, mint agrárország vagyunk !“ — hirdetik, fennen lobogtatva ama számadatokat, amelyekből kiderül, hogy az ipari lakosság­­ nagyobb értékeket állít elő, nagyobb hánya­dát kapja a nemzeti jövedelemnek, mint az agrárok. S mert iparcikket, félgyártmányt el is lehet adni külföl­dön (aber fregt mich nur nicht, wie?) mindjobban és többen járnak azon a kényelmes úton, amelynek ol­dalán a szegény, tehetetlen gazda, mint eltartot­t rokon pipázik s ame­lyen büszkén siklan­ak végig a leg­újabb , kompenzációs alapon be­szerzett luxusautók. Persze, arra gondolni, hogy hiszen az ipar legfontosabb nyers- és üzem­anyag,­ n­em álllnak belföldön ren­delkezőire, hogy ezek importjáért végeredményben valamivel még hozzá áruval kell fizetnünk s hogy ez az áru csak agrárcikk lehet, az nem passzol bele a gondolatmenetbe. Ha tehát valóban ipari fellendülést akarunk, akkor meg kell szervezni és erősíteni a mezőgazdaságot. Tu­dom, hogy ezek kényelmetlen dol­gok. Aminthogy kényelmetlen lenne például a magyar gyümölcstermelés érdekében nem elárasztani a piacot citrommal, sőt naranccsal, hogy ki­csit megerősödjön a belföldi termelő. Az önfegyelem és a megértés az agrár­érdekek és ezen keresztül az általános nemzeti érdekek irányába fárasztó és költséges passziók. In­­kább mondjuk, hogy nem vigyünk már agrárország . ■. A soványnyakú, csontos kis ember, akinek látása ezt a gondo­latsort elindította bennem, körülnézi hazánk egykori nagyjait a fala­kon, aztán k­opózitl a teremből. Még megállítja egy pillanatra a szónak szava, aki szerint: ... amíg az új gazdáknak tenyészállatra fejenként mindössze hatvan, mondd, hatvan fillér jut a költségvetési összegből, addig az állami színházak tizennégy milliót kapnak, hogy egyes kiváló művésznők el ne sorvadjanak!“ (összegekért és kifeje­zésért a szónok felel, nem én!) — aztán felcsapja izzadt szélű kalap­ját. Már nem hallja, hogy a szánni­ — lélektanilag megmagyarázható nyelvbotlással úgy emlegeti m­""t és sorstársait: „mi, újonnan földhöz juttatott gazdák \M.n\com aho-t a 3-ÉVES TERV SIKERÉÉRT SAMUM cigarettapapír-, doboz- és babagyár XIII., Gomb-u. 32. T.: 200-480 Töiwmmszffi 1947. JŰLIU*S' 8. i ii ...................■■■

Next