Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)
1991-07-02 / 57. szám
2 .1 SZILÁGYI FERENC Mosolyturizmus Míg nálunk a szexturizmus van kialakulóban, a szomszédos Bécs felé lassan megindul a mosolyturizmus. Nem akárhonnan: innen tőlünk, Kelet-Közép-Európából. Amerikából — az Egyesült Államokból — jött haza osztálytársam. ’56 után el kellett mennie, másfél éve járt itthon először, akkor nem találkoztunk. Kérdés nélkül is előtolakodnak a benyomásai: a másfél év előttihez, meg a harmincöt év előttihez képest. Azt a túláradó boldogságot kereste, amit 1989-ben a diktatúra bukásakor tapasztalt, s az elkomorulást találta, amit 1956 előtt. Sőt, akkor még a Margitsziget gyepét öntötték és nyírták is. Most kivitte az amerikai asszonyt, Lizát, s nem tudott hogy szégyenkezni a gyom, a gaz, az elhunyt papírok, poharak miatt. (Míg ezt mondja, a 27-es buszon minden kanyarban, mintha pokolgép robbanna, vágódik a kocsi falának a padlón gurigázó sörösüveg, míg a Búsulónál a pilóta az egyik utas figyelmeztetésére ki nem lép fülkéjéből, hogy beleejtse a sárga szemetesbe.) Közben egy pillanatra mellbevág az otrombán beépített budai hegyvidék sajgó panorámája. Pesti mérnök osztálytársunk mondja: — Az ember szinte felüdül, ha kimegy Bécsbe. Az árak piszok magasak, de az, hogy ahogy a boltban fogadnak, a mosoly, az udvariasság már maga az megéri a kiutazást és a vásárlást. S most eszembe jut 67-es párizsi utam: csengő a kis péküzlet ajtaján, ahogy benyitok, s hozzá az elárusítólány csilingelő hangja: S’ il vous plait Monsieur? ... És ellenpontnak a Luxemburg-kert, ahol amikor átvettem a szendvicset, beidegzett kelet-európai mozdulattal nyújtottam a markom a viszszajáró pénz után, a szőke hölgy finoman elhúzta a száját és a porcelán táskába számolta le az aprót. Meg lehet számolni, ma itthon hány pénztárosnő tesz ugyanígy. S eszembe jut Japán is, a vesztes Japán, amelynek „kereskedelmi agresszivitása” ellen próbál felkészülni a féltékeny Nyugat. Kyotóból , a régi fővárosból utaztunk a másik régi fővárosba, Narába, egy csoporttal. Múzeumnézés után a szállónk üvegfalú éttermében — ahol szökőkút csobogott kis sziklakert közepén —, a harmadik, vagy negyedik tál hal és rák közben a kert felől futva érkezik egy úr, de egyenesen az étterembe. Ő Mrs. Karácsonyt és Mr. Karácsonyt keresi. Ott ült a fiatal orvospár, szemben velem. — Önök tegnap Kyotóban egy gumioptikás filmfelvevőt vásároltak nálunk — mondja tökéletes angolsággal. Mr. Karácsony és neje vörösebb lett, mint tányérjukon a főtt rák, mivel valóban vásároltak, de kettejük engedélyezett valutakeretét is meghaladta a csudamasina ára. Márpedig a „dugi” valutát akkor szigorúan büntették. — Sajnos, elfelejtettük megadni a külföldi turistáknak az útlevél alapján járó kedvezményt — s szíves elnézésüket kérve leszámolta a különbözetet. Elhozta utánunk, másnap, egy másik városból. Lehet, hogy csak üzleti fogás volt, a cég reklámja, de akkor is figyelemre méltó. S számomra a japán gazdasági csodagyik nyilát is fölkattintotta. Úgy látszik, a pénz nem minden. S eszembe jut egy másik japán pillanat is: az egyik nemzeti park szentélyében helyi vezetőnk váratlanul odalépett az imaszövegekkel felpántlikázott kis Cserjéhez, tapsolt, — híván az istenségeket — meghajolt és elmondta a maga röpimáját. A magyar csoportból többen mosolyogtak. Ma már talán nem mosolyognának, mert a japán gazdasági csodában ez a taps, és ez a fohász is benne van. S ma már tudjuk azt is, hogy útjain a magyar pénzügyminiszter is megteszi ezt, betérve a legközelebbi, bármilyen felekezetű templomba — hazájára gondolva. Ezért is hihetjük, hogy Magyarország még sincs elveszve egészen, sőt, ezért hihetünk még akár a magyar gazdasági csodában is. — Nálatok — mondja amerikai barátunk — mindenki... hogy is mondjam: munka nélkül akar nagyon hirtelen meggazdagodni. Most eszembe jut a mosolycsekk, amit az áruházakban osztogattak az 50-es években. Az üres csekkre rá kellett írni, ki volt — a megszámozottak közül — a legkedvesebb, legudvariasabb eladó. S az a beérkezett csekkek alapján kapott prémiumot. A mai mosolyunkat ha mérné valaki, kevés prémiumot kapnánk érte. Hát csakugyan nem változott volna azóta semmi? Athenaeum Nyomda. Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp. ISSN 1215-1386 Vidék Felelős szerkesztő: KOCSIS L. MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY JÁNOS MOLNÁR ISTVÁN , Lapigazgató: DR VÁRHELYI ANDRÁS ■ Szerkesztőség: 1085 Budapest Vill., Sonogyi Béla u. 6. Postafiók: 14.Budapest, Pf. 199 * Telefonok: 118-5009,fe-2801 142-8923, 142-8375 Napi szerkesztés (délután): 122-2099 Telefax 138-3313 (titkárság), 122-2288 (napi szerkesztés) Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál, a hirlapkézbesítőknél, postai hirlapüzletekben, valamint a Hirlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XIII, Lehel u. 10/A közvetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. . Előfizetési díj az 1991 évre egy hónapra 240 Ft, negyedévre 720 Ft, fél évre 1440 Ft. Kedvezmény az előfizetőknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat . H-1389 Budapest, Postafiók 149. Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök SZUHAY BALÁZS Kresztelenül Sok bírálat éri mostanában a sajtót. Joggal. Tény, hogy nem megfelelően tájékoztat. Nyilván a közelmúlt rendszer hatására fontos dolgokat elhallgat. Például egyetlen sajtóorgánum se közölte, hogy megszűnt a KRESZ. Merthogy megszűnt, az kétségtelen. Hogy mikor, nem tudni, de feltételezem, hogy még a kommunista kormány idején. Ugyanis, ami ma az utakon zajlik, a szovjet mintát másolja. Jó néhány esztendeje a Szovjetunióban adtunk műsort az Orenburg gázvezeték magyar építőinek. A bogorodcsányi magyar építésvezetőség Volgája bevitt minket a közeli ,Ivako Frankovszk (korábbi nevén Stanislau, lengyelül Stanislaw) városába. Hol jobbról előztünk, hol balról, a sebesség inkább egy Porschéhoz illett volna. Ezt szó nélkül hagytuk, elsősorban azért, mert az ijedtség belénk fojtotta a szót. Amikor azonban pilótánk szemrebbenés nélkül ellenirányban hajtott be az egyirányú utcába, figyelmeztettük. Ő csak legyintett: „Rá se rántsanak. Ez a tábla itt azt jelenti, hogy ajánlott útvonal." Ugyancsak régi történet, hogy egyszer vidéki fellépésről hazafelé jövet, kollégánk minden kanyart „kiegyenesített”, fittyet hányt a záróvonalra. Ifjú táncdalénekesnőnk, aki akkoriban tanult vezetni, figyelmeztette a szabálytalanságra. Kollégánk faképpel válaszolt: „Nekem szabad. Van ,áróvonaláthajtási engedélyem.” Mire a leányzó: „Jaj, akkor szerezz egyet a férjemnek is, mert őt folyton megbüntetik.” Ma már az ilyesfajta büntetésre nincs példa. A záróvonalat mindenki átlépi, a kanyarodási tilalommal senki sem törődik, az irányjelző használata megszűnt, ha meg valaki valami ostoba, régi szokás szerint, lakott területen hatvannal, országúton nyolcvannal cammog, a mellette elszáguldó autóstársak megvetésének és szidalmnazásának teszi ki magát. Ma az egyetlen szabálytalanság, amely a büntetés kockázatával jár, a szabálytalan parkolás. Nyilván azért, mert megszűnt a KRESZ, csak elfelejtették velünk közölni. Hasonló a helyzet az élet más területein is. Jobb helyeken (például Európában) nem illik a sajtóban rágalmazni, mások magánéletében turkálni, a valóságnak nem megfelelő híreket közölni. Az ilyesmi a büntetés kockázatával jár. Nálunk nem. Mert az idevonatkozó régi KRESZ — hála Istennek — megszűnt, új KRESZ meg még nincs. Ezért lehet az egyenes útról bárhol és bármikor letérni. Szabálytalan előzésekkel, záróvonal-átlépésekkel tarkított rohanás folyik az árversenyben is. Egyesek lassúnak tartják az infláció tempóját, minden áron élre akarnak törni. Gyanítom, itt is csak azokat büntetik, akik parkolnak, mert egyetlen illetékes sem áll meg az áremeléssel, akár csak egy szusszanásnyi időre is. Nyilván azért, mert e téren is megszűnt minden korlát, nincs KRESZ. A parlamenti munka is ilyesmire emlékeztet. Kétségtelen, hogy minden honatya megszerezte a választásokkor a jogosítványát. A szabályaik betartásával azonban nincs minden rendben. Az egyik vezető igyekszik a másikat árokba szorítani, szabálytalan előzés kísérletére is volt már példa, s az sem ritkaság, hogy az egyik kocsi a másikat irányváltoztatásra vagy hirtelen fékezésre kényszeríti. És miket mondanak néha egymásnak ! Akárcsak országút(széli) autóstársaik ... Egyesek meg türelmetlenül villognak a vezető kocsi mögött. Ők is tudják persze, hogy ilyen lerobbant úton nem lehet gyorsabban menni, de csak villognak, villognak. Némelyek meg cikikcakkban hajtanak, veszélyeztetve ezzel a haladást. Baj van a kocsik műszaki állapotával is. Az egyik kocsi jobbra húz, a másik meg balra, márpedig ez veszélyes, öreg, rozzant keleti járgánnyal közlekedni meg nem időszerű. Büdös. Trabanttal nem engednek be minket az európai garázsba. Nagy a füstje, de nem jut el sehova ... Most éppen azon vitáznak, hogy akinek annak idején elvették a szép, drága kocsiját, kaphat-e helyette legalább egy biciklit, hogy ha szerényen is, de részt vehessen a forgalomban. Azzal érvelnek, nincs pénz kerékpárutakra. Pedig igazán haladni csak úgy lehet, ha mindenki közlekedhet. Szóval a a Parlamentben is baj van a KRESZ-szel. Pedig jó lenne úgy előremenni, hogy közben ne törjük össze egymást. Hogy épen jussunk ki a majdani sztrádára. Akkor aztán majd mindenki roboghat tetszése szerint. Nem számít majd más, csak az, hogy ki milyen kocsiban ül, ki, milyen vezető. Igaz, KRESZ-re az autópályán is szükség van, nehogy úgy járjunk, mint az egyszeri vezető, aki a kőingbonni sztrádán hallgatja a rádiót: „Figyelem, figyelem! Egy őrült Köln és Bonn között a menetiránnyal szemben halad! Vigyázat! Egy őrült Köln és Bonn között a menetiránnyal szemben halad!” Mire emberünk: „Egy?! Mind! ! !” Vagyis, ha már jó útjaink lesznek, egy szabályt akkor is tanácsos lesz megfogadni: ha közös a kiindulónfentusat és azonos célt akarunk elérni, lehet különböző a vezetési stílusunk, a sebességünk , de egy irányba kell haladnunk. Mert ha itt maradunk, ahol vagyunk, a parkolásért súlyos árat kell fizetnünk. Rüdkvercben meg senki sem akar haladni. Még akkor sem, ha sokan folyton hátrafelé néznek. Könyörgöm, tartsuk be a KRESZ1-t. Mert karambol esetén nemcsak az van veszélyben, aki a kormánykeréknél ül. Az utasok is! ! ! Amint lepakolok, kigördül a fehérvári személy a Déli pályaudvar kopott síneiről. Nyikorogva, de biztosan. Fülledt meleg van. A rézsútosan szemközt ülő katonák cihelődnek is, amég a laktanyába érés előtt nekifognak műanyag dobozból előhalászott eperestebédjüknek. A gyümölcs láthatóan jó hideg, kár volna még többekkel megosztaniok. Valahonnan porcukor is előkerül, azt szórják rá jó vastagon. Kelenföld előtt a kalauz is vagonunkba ér. A középkorú hölgy nemrégiben eltört szemüvege híján lupéval és elemlámpával bogarássza, nem akarjuk-e érvénytelen jeggyel becsapni. Az állomás peronján külföldi turisták ugrálnak mezítláb, izzadt testüket, sáros lábukat mossák a vízcsapiban. Egyikőjük cipőjét barátnője jó messzire hajította. Egy harmincas férfi tántorog közéjük a vonat lépcsőiről. A kalauz kéri, üljön le, mielőtt összetöri magát. Berendezést nem mondott, nem is mondhatott, hiszen a poros üléseken kívül már csak a függöny nélküli zsíros ablakok tartoznak a leltárba. A férfi naptól és alkoholtól vörösen, sárosan mellém telepedik. Karját mintegy negyven centire távolítja egymástól miközben magyaráz, nem kis derültséget keltve a jelenlévőkben. — Ekkonka ni! Most született a szentem, jövő héten !ulajd én, nevelem! jönnek haza az asszonnyal. S mielőtt kíváncsi tekintetemet kérdés is követné, hozzáteszi: — A városból hozom haza őket. Mert odavalósi az aszszony, ott akart szülni! A bajuszos férfi arcán kaján vigyor jelenik meg, végigmér, vajon érdemes vagyok-e arra, hogy más tititóalt is megossza velem. Bár úgy látni, mindegy kinek, csak beszélhessen ... — Veszélyeztetett terhes volt, egy hónapja van kórházban. Ez idő alatt nyolccal megcsaltam ... Mondom, szőrkével, barnával. A feleségem huszonöt éves, csinos nő — s bizonyítékul előveszi félmeztelen fotóját —, de ki a fene vár még hat hétig... Meg aztán ő is megcsal... Napok óta csak a négyhetes kiskutyám, meg az egyéves macsikám alszik velem. A férj munkásember, jól keres. — Kőműves vagyok, 24—25 ezret viszek haza tisztán, szórom is a pénzt. Naponta végigjárom a kocsmákat! Nem hisz nekem? — s már veszi is elő személyi igazolványát, mintha fizetését is belekönyvelték volna a fontos okiratba. S köziben megint visszatér a kisgyerekre. Elmondja, hogy miket fog énekelni neki, hogy kicsi fekete haj van a fején, hogy a szeme ugyan kék, amint az apjáé, de mégis, hátha nem az övé... A szóáradatira a katonák is figyelni kezdenek. Beszélgetni nincs kedvük, „elég hülyét hallanak a seregben is” — vélekednek félhangosan. Útitársam kalandjait a kalauznő is hallotta, a fülembe súgja: — Bírom az ilyeneket! Jó ember ez, s csak kicsit többet ivott a kelleténél. De még ő is jobb, mint a dühöngő suhancok. Ezen a diszkóvonaton erősnek érzik magukat, itt szoktak randalírozni a fülkék között. Szerencsére ezt ritkán kell elővennem — s előkapja kabátzsebéből a kicsi sprayt. A férfi még mindig vigyorog.— Úgysem hiszi el, de tavasszal beleestem a tóba — mondja. — Mert Dinnyésnél kellett leszállnom, hogy Pákozdra átgyalogoljak, s közben majd belevesztem a nádasba. Hiába evickéltem, majd megfulladtam — ujjaival jelzi, a nyakánál meddig ént a víz. — Rendőrök vittek haza, úgy néztem ki. Aztán őket is meghívtam egy sörre. — Ismét a gyerekről áradozik. — Én fogom nevelni a kicsit! Már amikor otthon vagyok, mert az asszony rendetlen! Ennek az embernek kajla feje, borvirágos, ugyanakkor örömtől ragyogó arca van. Ilyen apja van sok ezer falusi Szilviának. iKöbli JAnikó I. évfolyam, 57. szám 1991. július 2., kedd Szovjet film, szovjet színpap „Őrzők, vinázzottak a strázsán Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hoffi átvádoljanak ,most fajta Véres Mostoha feneségek." (Ady Endre: Intés őrzőidhöz) Nemcsak költőnek, filozófusoknak, humán tudományokkal foglalkozó tudósoknak, művészeknek adatik meg az őrzővé válás lehetősége. Időnként politikusoknak is őrző az, aki magára veszi a világ minden fájdalmát, ő az, aki visszalopja a tüzet, ő az, aki figyelmeztet, ő a kanárimadár a szénbányában. Vonnaut vallja önmagáról és művésztársairól egy interjúban. „Valamikor a szénbányászok madarakat viitek magukkal a bányába, hogy azok észleljék a gázokat, még mielőtt az emberek rosszul lesznek. Ezt tették kétségtelenül a művészek is Vietnam esetében. Csiripeltek és felfordultak.” Őrző a házkezelőség fiatal főmérnöke is a Szökőkút című, peresztrojkáról szóló szovjet filmben. A háztető beszakall, a főfalon egyre szélesebb a repedés, előbb a víz és fűtés, majd az áramszolgáltatás szűnik meg. A miacsikék, amiket eddig hiába próbáltak kiűzni, most tinikszerűen, ijedt csapatokban hagyják el a házat. Miőtt a ház felrobbanna, lakói, már kint ülnek a hóban, a hideg szilveszteri éjszakán. Ülnek. Előbb rémülten, később a pusztulás előtti „utolsó ünnep” őrjöng a hangulatában. Legvégül elcsendesülve mind a kommunista veterán, a bukott és lebukott színésznő, a monarchista vágyakba temetkezettek, az örökké káromkodó és a jég hátán is megélő házkezelőségi alkalmazott, mindenféle korú és világnézetű ember — egy pravoszláv kórus tiszta hangján, megtisztulást adó kastartással, egy nagyon szép és nagyon szomorú doni korék balladát énekelnek. A ■vég bekövetkeztét megelőzően a főmérnök és talpraesett beosztottja gyertyafénynél beszélget. A főmérnök észreveszi a lopott holmik kis házi raktárát és keserűen mondja, hogy az ilyen tolvajok miatt dől össze minden. Zsíros pofájú, vodkátvedelő beosztottjának esze ágában sincs védekezni — támadásba lép, az olyan idealista hülyék miatt, mint a főmérnök i is, akik örökké lótnak-futnak, sápadnak és soványodnak, dől össze a ház. Miért nem hagyták, hogy minél előbb bekövetkezzék a ház összeomlása? Ezzel az örök javítgatásukkal rontottak el mindent! A lavírozó, kiváló Gorbacsov, a,tiszta hangú Raj Medvegyev és az értékőrzővé vált Sevardnadze is nemegyszer pusztán szereplőnek tűnnek a szovjetpolitika bizánci szomorújátékának színpadén, igen hasonlían a film kesernyés humorú főmérnökéhez. Sevardnadze egyébként lehet, hogy vendégszereplésre kap alkalmat, mint esélyes jelölt került az ENSZ főtitkári posztjára pályázók sorába. Még idén januárban, amikor az Ogonyok olvasói a hónap emberének választották, nyitt levélben tette közzé politikai nézeteit és emberi érzéseit a lap hasábjain. Ekkor figyelmeztette az oreg vezetőit a várható negatív változásokra: szerette volna hinni, hogy a hatalom legfelsőbb szintjén nem hagyták jóvá a fegyveres erők baltikumi bevetését. Lemondása óta áradnak hozzá a levelek, táviratok olyan helyekről is, amelyeknek létezéséről eddig fogalma sem volt. Mint mondja, csak összeszoruló torokkal, akadozó lélegzettel képes elolvasni ezeket a sorokat. Ersze ágában sincs népi hőst faragni magából és köszönetet mond mindenkinek, aki megerősítette hitében és abban helyes úton jár. Sevardnadze akkori monológjában kifejti: a legfontosabb politikai mérce az egyes ember élete, hangulata és sorsa; az egyéni boldogulás lehetősége; az egyén biztonsága és szabadsága nélkül nem lehet társadalmi felemelkedés. Így a nagypolitika színpadáról lemondott egy szereplő, aki már nem akarja hallgatni az egymásnak ellentmondó rendezői utasításokat. Egy, a napoikban megjelent szovjet hírügynökségi jelentés szerint a „színház” utánanyúlt: pártfegyelmi vár Sevardnadzére. Óhatalanul felvetődik a kérdés: ki őrzi az őrzőket? Bán Valéria