Új Magyarország, 1991. augusztus (1. évfolyam, 83-108. szám)
1991-08-01 / 83. szám
i.O' Illem Ahétfői, július 29-i „piros” Kurír a 16. oldalán képekkel illusztrált irdőt közöl, Décsi Ágnes aláírásával, Mi lett volna, ha Mozart túléli? címmel. A világ öt jeles festőművésze festette ,meg saját vízióját Mozartról alcímmel. Sok mindentmegtudunk az Írásból Mozartról. Apróbb csacskaságok akadnak benne, de ezeken nem nagyon érdemes fennakadni. Például: Sir Solti György — ilyen nincs. Vagy csak Solti György, avagy Sir Georg Solti. Avagy: ha Décsi Ágnes felüti az Új Orvosi Szótár 455. oldalát, s ott megnézi a 2. hasáb alján a streptococcus címszót, s az utána következő címszavakat, aligha írja, hogy Mozart utolsó betegsége „streptococcusos, gennyes tüdőgyulladás"volt, — kivált hogy ez az eredeti angol szövegben így elő sem fordul. Ott, Mozart betesegségeinek taglalásában, egyebek között ez áll: „The standard view now is that Mozart was suffering from rheumatic fever, which he had in his youth, and which often starts with a streptococcal infection". Tehát reumás lázról van szó, amely gyakran egy streptococcusos fertőzés következménye.Lásd ismét: Új Orvosi (Szótár, 455. oldal.) Hogy honnan tudom, mi áll az angol szövegben? Onnan, hogy én is olvastam a Time magazinez évi 29. július 22-i számát, melynek címlapján Mozart acélmetszetes (de nem korabeli!) ,portréja látható, keretben, 200th Anniversary — W. A. IMozart felirattal. A szám úgynevezett cover etoryja pedig két terjedelmes írás a 42—48. oldalakon. Az egyik címe: Long Live Mozart!, és a müncheni Michael Walsh írta, a másiké: When Angels Play, s ez Otto Friedrich tollából származik. (Nos, Décsi Ágnes ezeket az írásokat használta fel saját cikkében, itt-ott szó szerint véve átmondatokat, sőt, még a cikkek illusztrációiból is kimásoltatott — az alkotók neve nélkül — ötöt. Ezt ő cikke alcímében is kiemelte.) A cikkekben egyébként öszszesen hét megnevezett képzőművész Mozarttal foglalkozó munkájának a reprodukciója látható, a nyolcadik pedig — szintén nevesítve — a tartalomjegyzékben van, a Mozart-cikkek beharangozásánál.) No, de nem is ez a dolog lényege. Hanem az, hogy Décsi Ágnes megfeledkezett egy alapvető sajtó-illemszabályról. Sehol, egyetlen betűvel nem jelzi ugyanis, hogy írása forrása a Time említett száma volt, így a gyapútlan olvasó azt hiheti: a sok érdekes mondat (a csacskaságok közt) eredeti elmeszülemény. Pedignem az. Az eljárásmódra számos jelzőt lehetne mondani. Nem teszem... (takács) 1. évfolyam, 83. szám-Iéwn 1991. augusztus 1., csütörtök KULTÚRA A Nemzetőr a túlélők megbízólevele !l/Crj Interjú a kitüntetett szerkesztővel „Nélkületek, kedves Tibor, az erőnk is gyöngébb lett volna, az igazság pedig kimondhatatlan. Megzavart rádióadásban, átcsempészett újságban, könyvekben maradt épségben a törékeny hit, hogy föladni soha nem lehet, hogy értelme van minden tilalmas versnek, gondolatnak, mozdulatnak, amely növekvő erővel feszül a hazug rendszernek ...” — írja Lezsák Sándor atyai barátjának, Tollas Tibornak Lakitelekről, 1990 áprilisában. A hála diktálta sorokat 1991. július 22-e után idézem a Magyar Köztársaság babérkoszorúkkal ékesített Zászlórendjével kitüntetett költő-szerkesztőnek telefonon. Tollas Tibor ugyanis nem hagyja ünnepeltetni magát, azonnal visszautazik Münchenbe és a lap kiadóhivatalában érem utol telefonon. A bénító kánikula kellős közepén, amikor mindenki szabadságra megy, ő a Nemzetőr következő számát szerkeszti. — Azt hittem, és az lett volna a természetes, ha ezután megpihen, ön, aki életének immár majd a felét a Nemzetőrnek, s ezzel az emigráció ügyének szolgálatára áldozta, nem dolgozott hiába. De mi a szerepe, a célja ezután a lapnak? — A rendszerváltozás lassú vajúdásokkal születik a szabad Magyarországon, s nekünk ezt segítenünk kell. Aki az erdőben van, abban a szent erdőben, ahol maguk élnek — amit hazának nevezünk —, az kevésbé látja a kiutat. Mi távolabbról, más szögből nézhetjük és pártok fölött állva Makra Zoltán barátom és munkatársam a lap minden számában elemzi a kormány lépéseit. Arról nem beszélve, hogy kilencvenkilenc százalékban ma szétszórtan élnek a világban, akik eddig is kinn éltek. Nagyon kevés a hazatelepülő és ezután is igénylik a lapot. Ötezerrel nőtt a példányszámunk, mióta Erdélybe és Kárpátaljára is eljutunk. Azok írják a lapot, akik eddig, csak a névtelenségből kiléphettek az otthoniak — Kelemen András és Kozma Huba —, akik nagy szolgálatot tettek eddig is azzal, hogy otthonról szóltak, mi pedig a német, francia és angol nyelvű kiadványainkban továbbítottuk véleményüket. Bekapcsolódtak a munkába az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai kollégák is. Úgy érzem, nagy szükség van a Nemzetőrre ezután is; még Ausztráliából is jött üzenet: föl ne adjátok, meg ne szüntessétek ! — Ön nem jött, de nem is jöhetett a múltban haza. A lap elítélte a kompromisszumkeresőket, az anyanyelvi konferenciákra hazalátogatókat. Sőt, az emigráció árulóinak tartották őket... Ma is így látja ezt a kérdést? — Igen. Feltétlenül. Mi nem a börtönőröket akartuk meglátogatni, hanem a rabokat. A Kádár-rendszer le akarta szerelni az emigrációt, hogy ezzel is igazoljamagát. Mi is elítéljük azokat, akik a követségekre jártak március 15- ét ünnepelni, miközben a rendőrök otthon verték a hazafiakat. A hazajárók hiúságának tetszett, hogy otthon szerepelhettek, hogy kezet rázhattak miniszterekkel, és élvezték a juttatásokat... Tisztelet a kivételnek. Szerintünk az emigráció addig maradhatott érintetlen, amíg elszigetelte magát. A forradalom eltipróival, azokkal, akik az akasztófákat ácsoltatták, nem lehet szóba állni. Akik régóta hazajártak, azoknak most is jobb a kapcsolatuk, azok pedig, akik rászolgáltak, nem mindig kapják meg ma sem azt a figyelmet és fogadtatást, ami megilletné őket. Csak egyetlen példát engedjen meg. Kósa Antal, a legszegényebb magyar emigráns panaszolta nekem: „Úgy mentem haza, mint a haldokló az utolsó kenetért és a kutya sem törődött velem.” Ez az ember, aki azért települt át Arizónába, hogy a kicsi nyugdíjából ne kelljen fűtést fizetnie, összegyűjtötte a repülőjegy árát. — Magát a börtönévek tették ilyen tántoríthatatlan antikommunistává? — Nemcsak az egykori rabok látták ezt így, nemcsak azok, akik a saját bőrükön érezték a terrort, de nekünk a társaink helyett is vállalnunk kellett, akiket kivégeztek, akiket agyonvertek. Egész életemre őrzöm az emigráns lengyel költő, a Nobel-díjas Cheslaw Miles egyetlen mondatát: „A túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízólevelét”. A mi megbízólevelünk a teljes és nem a féligazságok kimondására jogosít. — Aki hamis vádak alapján kilenc évet börtönben ült (1947—1956-ig), az a gyűlölet prédája lehetett, az ön költészetében viszont nyoma sincs a gyűlöletnek. A magyar szólásmondás szerint pedig: a cselédekből lesznek a legkegyetlenebb cselédtartók. Ez tehát a szabályt erősítő kivétel. — Amikor kiszabadultam, már biztosan tudtam, hogy én többé nem ütök. A megélt fájdalmakat sem azért kell elmondani, hogy fitogtassuk azokat, hanem azért, hogy az a világ ne jöhessen vissza soha többé. Csodálatos érzés ez a belső kényszerből vállalt megbízatás! Kivégzett barátaink úgy keltek bennünk életre, mint a mag, amit az ember kicsíráztat. Mint a búgócsiga, pörgünk értük, amíg élünk. A börtönben megtanultuk egymás verseit, mert nem tudhattuk, hogy ki éli túl. A Nemzetőr legközelebbi számában például Kárpáti Kamil ír ötvenhat egyetlen költő halottjáról, Gérecz Attiláról. Hatévi börtön után mindössze hét napot élt, amikor a Klauzál téren egy orosz tank végzett vele. Szeretnénk emléket állítani neki. A verseit pedig, amiket a fejünkben megőrizve kihoztunk a börtönből, hamarosan kis kötetben kiadjuk. Én két verset is írtam hozzá, mert a példaképem volt; én is úgy szeretem az életet, mint ahogyan ő szerette. — A váci börtönben egyik ávós orvosuk, akinek ön is a keze közé került, nyíltan hangoztatta, hogy a fegyház kórházában az elítélteket nem gyógyítani, hanem csak „szenvedőképessé" kell tenni. Mi volt a legnehezebb az életében? — Az éhség volt a legnagyobb kin. Nem a verés, nem az emberi méltóság megalázása, hanem az a csattogó érzés, ami még a csontjainkból is kivette az erőt. Rabtársaim sokszor dobtak kenyeret a cellámba a versekért, és én újabb versekkel válaszoltam, amiben megírtam szenvedésüket, s ettől ismét könynyebb lett. A börtön szellőzőnyílásába rejtve sikerült három füzetet kimenteni. Vácott is elástunk néhány verset — én a kilenc évből hetet ott töltöttem —, s nemrég dr. Balsay István igazságügyminisztertől engedélyt is kaptunk arra, hogy megkeressük. Nem találtuk meg... — Kicsempészték a verseit a börtönből, aztán becsempészték az országba. A Nemzetőr a legtiltottabb újság volt az elmúlt évtizedekben, időzített robbanószer, és mégis, az ötvenhat után felnőtt fiatal „búvópatak-nemzedék" olvasta és megtalálta az utat a laphoz. Most pedig ez az elismerés ... — Boldog vagyok és még a túlvilágról is vissza fogok emlékezni ezekre a percekre. Úgy vettem át belső alázattal ezt a kitüntetést, hogy nemcsak nekem szól, de a munkatársaimnak is, azoknak a százaknak és ezreknek, akik névtelenül és talán kevesebb sikerrel, esetleg kevésbé látványosan dolgoztak a szabad Magyarországért. Onody Hangvétel külföldi tudósítónktól Családom szemfüles, fürge (mindenről, mindig és külön) tudósítója egy hétig egy olasz fürdőhelyen időzött. Bérelt (ámde használhatatlan) telefonvonalunk nem lévén, hazatérve adta le a következő — azt hiszem, így hívják —, kis nyári színesz. „Szállodai asztaltársam, egy sápadt, sovány fiú, még a strandon is hoszszú ujjú trikót, térdzoknit viselt, látszott rajta: megrögzött hipochonder. Egy reggel Velencébe készült. Aggodalmasan leste az eget, már előre sopánkodott, mi lesz, ha feltámad a szél, nyakába zúdul a zápor? A vacsoránál aztán, magasnyakú pulóverben, lelkendezve mesélt élményeiről, s amikor az időjárásról faggattam, mert otthon egész nap esett, ezt válaszolta: — Alig indult el a busz, rázendített, mintha dézsából öntenék. A város szélére érve rettenetesen kimelegedtem a fülledt és tömött kocsiban. Már a rosszullét környékezett, mert egyetlen ablakot sem lehetett kinyitni, amikor valami baj lett a motorral. A vezetőnek ki kellett szállnia, elég sokáig bütykölt ezalatt az ajtót nyitva hagyta, mire végzett, tökéletesen f fölfrissültem. Velencében valóságos felhőszakadás fogadott, de a hajóállomáson sikerült vennem egy csuklyás esőkabátot, az megvédett, csak a cipőm ázott át öt perc alatt. Ekkor fölszálltam egy motoros hajóra, amely a Clanale Grandén közlekedik, megálltam a peronon, és csodák csodája, meleget éreztem a talpam alatt. Olyan volt, akár egy szabályos padlófűtés, a gépház forró csövei ugyanis ott húzódtak, a vizes cipőm negyedóra múltán megszáradt, nem fenyegetett már a megfázás veszélye. Mikor az Accademia megállónál elhagytam a vaporettót, első utam egy kápolnába vezetett, hiszen egyetlen délelőtt három csoda is történt velem, és nem mulaszthattam el e kis csodákat azonnal meghálálni.” Története végére, ahogy igényes tudósítóhoz illik, az elbeszélő még egy kis poénfélét is bigygyesztett, megválaszolhatatlan kérdés formájában: „A hétköznapi kis csodák erősítik-e a hitet, vagy a hit termi a hétköznapi kis csodákat...?” Ebben a kánikulában sikeredett uborkaszezonban, ha még nem is jókedvünk nyarán, de az ernyesztő hőségben, szomorú és fölzaklató híreik után a fentihez nagyon is hasonló, magánjellegű és közérdekű kis csodákról, furcsaságokról, érdekességekről számolnak be a külföldre (nem nyaralni) küldött tudósítók. S üdítő, tarka csokrokat kötnek belőlük a Világújság, a Napközben, a Harminc perc alatt, meg egyéb magazinok szerkesztői. A hitetlenséggel határos eseményekről hallhatunk a világ minden tájáról Franciaországtól Japánig, a tájékoztatáson túl, a szórakoztatás vállalt szándékával. S végre a varsói, vagy a moszkvai munkatárs is bőséges humorral adja elő, az egyébként honi kabarészerzőink irományainál sokkal frappánsabb, derűsebb történeteket, például ezt: egy szovjet városban megalakult a „Vénlányok klubja”, amit a helyi tanács annak rendje, s módja szerint szabályosan bejegyzett, a tagok pedig tetszés szerint beváltható férfijegyeket kapnak ... Arról nem szól a hír, indít-e a Malév oda különjáratot, vállalkozó kedvű, vagyis mindenre elszánt magyar agglegények számára. Juhász István ■ 1 . Balettben autókfa a Parkszínpadon és szerelem Gajdos József színész. Musicalszínész. Hogy táncosként kezdte, csak azok tudják róla, akik jól ismerik az amatőr néptáncmozgalmat. De hát hamar hűtlen lett a tánchoz a musical kedvéért, most viszont élete első önálló balettestjét komponálja. Akkor most meg a színészethez lett hűtlen? — Nem hűtlenség ez a csapongás, egyszerűen imádok játszani. Táncosként egy idő után keveselltem azokat az eszközöket, amelyeket a tánc nyújt." Valami összetettebb kifejezési formára vágytam, ezért tettem fel az életemet a musicalre, de hamar rájöttem, hogy Magyarországon nincs elég munka, ha valaki csakis ebben a műfajban akar dolgozni. Így én már öt éve, amikor még mindenki őrültnek tartott ezért, a szabadúszó életformát választottam. — S hogyan kanyarodott vissza újból a tánchoz? Ráadásul mindjárt a baletthez? — Véletlenül. Tavaly nyáron turnéra indult az Operaház néhány táncosa, és hiányzott még egy darab a műsorból. Unszoltak, hogy csináljak valamit. Tudtam, hogy segítség nélkül nem megy, hiszen én nem vagyok otthon a klasszikus balettben. És ezek a nagyszerű táncosok segítettek. Belekóstoltam a koreografálásba, és ezzel egy olyan világba léptem, amiből most már soha nem szeretnék kilépni. Csodálatosnak tartom, hogy másokon, a táncosokon keresztül adhatom át mindazt a vadságot és tiszta érzést, ami bennem van. Az indulásomat, a folklórt pedig nem szeretném megtagadni, mert tudom, hogy a musical, de a balett világában is én pontosan ettől vagyok más, mint a többiek. — Káprázatos névsor szerepel a plakáton, ám a sztárok mellett-között ismeretlen nevek is sorakoznak. — A „társulat” baráti alapon jött létre. Egyébként csakis két táncos kasztot ismerek el: az igazi sztárokét, akik tehetségükkel vívták ki ezt a rangot, és a jó táncosokét. Ebbe pedig az operai balettművésztől a Béke orfeum sztepptáncosáig bárki belefér. — Hogy jöhet létre manapság egy ilyen bizonyára nagyon költséges, mert sokszereplős, rengeteg próbát és látványos kiállítást igénylő balettest? — Négy nagy bank komoly támogatásával, meg az Operaház jóindulatával. A többi már rajtunk múlik! (F. L.) Hangulatos környezetben fotógaléria nyílt a Balatonhoz közeli Salföldön, Pajta Galéria néven. Török László fotóművész, a kiállítás gazdája, pályatársai munkáiból rendezett tárlatot, amelyet egész nyáron láthatnak az érdeklődök Fotó: Koncz Zsuzsa Tagoreünnepség Füreden Sok neves vendége volt már a balatonfüredi szívkórháznak, de közülük is kiemelkedik Rabindranáth Tagore, a Nobel-díjas indiai költő, aki 1926-ban kereste itt a gyógyulást. A fürediek most évfordulóra készülnek, ugyanis augusztus 7-én lesz ötven éve, hogy Tagore nyolcvanéves korában elhunyt. Ebből az alkalomból adják ki először magyar nyelven azt a harminchárom verset, amelyet a költő Füreden írt Szentjánosbogarak címmel. A kötetet szerkesztő Wojtila Gyula indológus a verseken és a költő életrajzán kívül három olyan tanulmánnyal színesítette a könyvet, amelyek jól érzékeltetik Tagore gondolkodását. A könyvpremier mellett az ünnepségsorozat másik kiemelkedő eseménye az a kiállítás, amelyet Mathubani címmel indiai festőnők képeiből rendeznek az Annabella Szálló halljában. Gy. A. Színházra vágyva — színháztalanul Nem csillapodott még le a közhangulat a soproni színházügyben. A városlakók talán még most sem tudják eldönteni, hogy melyik tábornak adjanak igazat, s a képviselőtestület is — a közvéleménnyel együtt — két pólusú lett. Az ellentét élességét jelzi: a most színtársulatot alapítani nem akarókat a társulatalapítók színházellenesnek tüntették fel, s a nyilvánosság előtt mucsainak nevezték. Ez a vihar már akkor elkezdődött, amikor a soproni önkormányzat pályázatot hirdetett a Petőfi Sándorról elnevezett színházépület hasznosítására. Erre három különböző elképzelés érkezett: az amatőrökből álló Civitas Pinceszínházi Egyesület befogadó, a Reneszáns Csoport önálló társulata, MezőBéla zalaegerszegi rendező pedig fesztiválszínház terveit rögzítette. Ezzel egyidőben az önkormányzat tanulmányt készíttetett a Sopronterv Kft.-vel a színházépület felújításának költségeiről. A közgyűlési színházvita előtti napokban az önkormányzati szakemberek e tanulmány adatait alábecsültnek minősítették. A fiataloikból álló Reneszánsz Csoport azonban ezeket az adatokat használta fel saját tervében. Kiss Csaba és Matúz János dramaturg valamint Csányi János színész önálló társulatalapítási törekvései abból indulnak ki, hogy Sopron önkormányzata felújítaná a fűtést és a tetőszigetelést, s hozzájárulna az épület szcenikai rekonstrukciójához. Mindez azért halaszthatatlan, mert a „Thália-szentély” műszaki eszközeinek és kiszolgáló helyiségeinek minősége miatt működésképtelen, ilyen állapotban sem állandó, sem vendégtársulatot nem tud megfelelően fogadni. Emellett kérték az önkormányzattól az egyébként is színházi előadásokra szánt 8,5 milliós támogatást 1,8 millióval megtoldva, ezenfelül színészházakat, kiszolgáló műszaki helyiségeket, raktárakat, színészkávézót... Cserébe egy minisztériumi osztályvezető, Szabó István ígéretét hozták. Eszerint, ha Kiss Csaba és társai sikerrel járnak Sopronban, megkapják a színtársulat-alapítási megbízást, akkor a kultuszminisztérium támogatni tudja a pénzügyminisztériumnál a város pályázatát az 50—70 millió forintos felújítási hozzájárulásért. A teljes rekonstrukció viszont fél milliárd forint lenne, s évekig húzódna. Mindezek ellenére az önálló társulat féléves felújítási kényszerszünet után 1992 szeptemberében elkezdhetné az évadot. A másik tábor legnyomósabb érve a város gazdasági helyzetének tragikus volta. Az önkormányzat költségvetésben nem szereplő fizetési kötelezettségei meghaladják a 100 millió forintot. A főkönyvelő Csizmazia József és dr. Czike Albert alpolgármester szerint ilyen terhek mellett nem vállalhat újabb pénzügyi kötelezettséget Sopron. Heves, hosszú vita után háromszor szavaztak ugyanarról a képviselők. Először ellentmondásos végeredménnyel megszüntették a színházat, másodszor megszavazták az eddig is egészségtelennek bizonyult integrációt a Liszt Ferenc Művelődési Központtal, majd egy hét múlva megszületett a végső döntés: akkor alapítja meg Sopron az önálló társulatot, ha megkapta az 50—70 millió forintot a kormánytól. A végső döntést ebben a kérdésben is a parlament mondja majd ki az ország költségvetésének vitája után... S. M. ' 6 ' t Atx/.