Új Magyarország, 1991. augusztus (1. évfolyam, 83-108. szám)

1991-08-01 / 83. szám

­i.O'­ Illem A­­hétfői, július 29-i „piros” Kurír a 16. oldalán képekkel illusztrált irdőt közöl, Décsi Ágnes aláírásával, Mi lett volna, ha Mozart túléli? címmel. A vi­lág öt jeles festőművésze festette ,meg saját vízióját Mozartról alcímmel. Sok mindent­­megtudunk az Írásból Mozartról. Apróbb csacskaságok akad­nak benne, de ezeken nem nagyon ér­demes fennakadni. Például: Sir Solti György — ilyen nincs. Vagy csak Solti György, avagy Sir Georg Solti. Avagy: ha Décsi Ágnes felüti az Új Orvosi Szótár 455. oldalát, s ott megnézi a 2. hasáb alján a streptococcus cím­szót, s az utána következő címszava­kat, aligha írja, hogy Mozart utolsó betegsége „streptococcusos, gennyes tü­dőgyulladás"­­volt, — kivált hogy ez az eredeti angol szövegben így elő sem fordul. Ott, Mozart betesegségeinek taglalásában, egyebek között ez áll: „The standard view now is that Mozart was suffering from rheumatic fever, which he had in his youth, and which often starts with a streptococcal infec­tion". Tehát reumás lázról van szó, amely gyakran egy streptococcusos fer­tőzés következménye.­­Lásd ismét: Új Orvosi (Szótár, 455. oldal.) Hogy honnan tudom, mi áll az angol szövegben? Onnan, hogy én is olvas­tam a Time magazin­­ez évi 29. július 22-i számát, melynek címlapján Mozart acélmetszetes (de nem korabeli!) ,port­réja látható, keretben, 200th Anni­versary — W. A. IMozart felirattal. A szám úgynevezett cover etoryja pedig két terjedelmes írás a 42—48. olda­lakon. Az egyik címe: Long Live Mozart!, és a müncheni Michael Walsh írta, a másiké: When Angels Play, s ez Otto Friedrich tollából szár­mazik. (Nos, Décsi Ágnes ezeket az írásokat használta fel saját cikkében, itt-ott szó szerint véve át­­mondatokat, sőt, még a cikkek illusztrációiból is kimásoltatott — az alkotók neve nél­kül — ötöt. Ezt ő cikke alcímében is kiemelte.) A cikkekben egyébként ösz­­szesen hét megnevezett képzőművész Mozarttal foglalkozó munkájának a reprodukciója látható, a nyolcadik pe­dig — szintén nevesítve — a tartalom­­jegyzékben van, a Mozart-cikkek be­harangozásánál.)­­ No, de nem is ez a dolog lényege. Hanem az, hogy Décsi Ágnes megfe­ledkezett egy alapvető sajtó-illemsza­bályról. Sehol, egyetlen betűvel nem jelzi ugyanis, hogy írása forrása a Time említett száma volt, így a gyapútlan olvasó azt hiheti: a sok érdekes mon­dat (a csacskaságok közt) eredeti el­meszülemény. Pedig­­nem az. Az eljárásmódra számos jelzőt lehet­ne mondani. Nem teszem... (takács) 1. évfolyam, 83. szám­-Iéwn 1991. augusztus 1., csütörtök KULTÚRA A Nemzetőr a túlélők megbízólevele !­l/Crj Interjú a kitüntetett szerkesztővel „Nélkületek, kedves Tibor, az erőnk is gyöngébb lett volna, az igazság pedig kimondhatatlan. Megzavart rádióadás­ban, átcsempészett újságban, könyvek­ben maradt épségben a törékeny hit, hogy föladni soha nem lehet, hogy ér­telme van minden tilalmas versnek, gondolatnak, mozdulatnak, amely nö­vekvő erővel feszül a hazug rendszer­nek ...” — írja Lezsák Sándor atyai ba­rátjának, Tollas Tibornak Lakitelekről, 1990 áprilisában. A hála diktálta soro­kat 1991. július 22-e után idézem a Ma­gyar Köztársaság babérkoszorúkkal ékesített Zászlórendjével kitüntetett költő-szerkesztőnek telefonon. Tollas Tibor ugyanis nem hagyja ünnepeltetni magát, azonnal visszautazik Münchenbe és a lap kiadóhivatalában érem utol te­lefonon. A bénító kánikula kellős köze­pén, amikor mindenki szabadságra megy, ő a Nemzetőr következő számát szerkeszti. — Azt hittem, és az lett volna a ter­mészetes, ha ezután megpihen, ön, aki életének immár majd a felét a Nemzet­őrnek, s ezzel az emigráció ügyének szolgálatára áldozta, nem dolgozott hiába. De mi a szerepe, a célja ezután a lapnak? — A rendszerváltozás lassú vajúdá­sokkal születik a szabad Magyarorszá­gon, s nekünk ezt segítenünk kell. Aki az erdőben van, abban a szent erdőben, ahol maguk élnek — amit hazának ne­vezünk —, az kevésbé látja a kiutat. Mi távolabbról, más szögből nézhetjük és pártok fölött állva Makra Zoltán ba­rátom és munkatársam a lap minden számában elemzi a kormány lépéseit. Arról nem beszélve, hogy kilencvenki­lenc százalékban ma szétszórtan élnek a világban, akik eddig is kinn éltek. Nagyon kevés a hazatelepülő és ezután is igénylik a lapot. Ötezerrel nőtt a pél­dányszámunk, mióta Erdélybe és Kár­pátaljára is eljutunk. Azok írják a la­pot, akik eddig, csak a névtelenségből kiléphettek az otthoniak — Kelemen András és Kozma Huba —, akik nagy szolgálatot tettek eddig is azzal, hogy otthonról szóltak, mi pedig a német, francia és angol nyelvű kiadványaink­ban továbbítottuk véleményüket. Be­kapcsolódtak a munkába az erdélyi, fel­vidéki és kárpátaljai kollégák is. Úgy érzem, nagy szükség van a Nemzetőrre ezután is; még Ausztráliából is jött üzenet: föl ne adjátok, meg ne szüntes­sétek ! — Ön nem jött, de nem is jöhetett a múltban haza. A lap elítélte a komp­romisszumkeresőket, az anyanyelvi konferenciákra hazalátogatókat. Sőt, az emigráció árulóinak tartották őket... Ma is így látja ezt a kérdést? — Igen. Feltétlenül. Mi nem a bör­tönőröket akartuk meglátogatni, hanem a rabokat. A Kádár-rendszer le akarta szerelni az emigrációt, hogy ezzel is igazolja­­magát. Mi is elítéljük azokat, akik a követségekre jártak március 15- ét ünnepelni, miközben a rendőrök otthon verték a hazafiakat. A hazajárók hiúságának tetszett, hogy otthon szere­­pelhettek, hogy kezet rázhattak minisz­terekkel, és élvezték a juttatásokat... Tisztelet a kivételnek. Szerintünk az emigráció addig maradhatott érintetlen, amíg elszigetelte magát. A forradalom eltipróival, azokkal, akik az akasztófá­kat ácsoltatták, nem lehet szóba állni. Akik régóta hazajártak, azoknak most is jobb a kapcsolatuk, azok pedig, akik rászolgáltak, nem mindig kapják meg ma sem azt a figyelmet és fogadtatást, ami megilletné őket. Csak egyetlen pél­dát engedjen meg. Kósa Antal, a leg­szegényebb magyar emigráns panaszol­ta nekem: „Úgy mentem haza, mint a haldokló az utolsó kenetért és a kutya sem törődött velem.” Ez az ember, aki azért települt át Arizónába, hogy a ki­csi nyugdíjából ne kelljen fűtést fizet­nie, összegyűjtötte a repülőjegy árát. — Magát a börtönévek tették ilyen tántoríthatatlan antikommunistává? — Nemcsak az egykori rabok látták ezt így, nemcsak azok, akik a saját bő­rükön érezték a terrort, de nekünk a társaink helyett is vállalnunk kellett, akiket kivégeztek, akiket agyonvertek. Egész életemre őrzöm az emigráns len­gyel költő, a Nobel-díjas Cheslaw Miles egyetlen mondatát: „A túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízólevelét”. A mi megbízólevelünk a teljes és nem a féligazságok kimondására jogosít. — Aki hamis vádak alapján kilenc évet börtönben ült (1947—1956-ig), az a gyűlölet prédája lehetett, az ön köl­tészetében viszont nyoma sincs a gyű­löletnek. A magyar szólásmondás sze­rint pedig: a cselédekből lesznek a leg­kegyetlenebb cselédtartók. Ez tehát a szabályt erősítő kivétel. — Amikor kiszabadultam, már biz­tosan tudtam, hogy én többé nem ütök. A megélt fájdalmakat sem azért kell elmondani, hogy fitogtassuk azokat, ha­nem azért, hogy az a világ ne jöhessen vissza soha többé. Csodálatos érzés ez a belső kényszerből vállalt megbízatás! Kivégzett barátaink úgy keltek ben­nünk életre, mint a mag, amit az ember kicsíráztat. Mint a búgócsiga, pörgünk értük, amíg élünk. A börtönben megta­nultuk egymás verseit, mert nem tud­hattuk, hogy ki éli túl. A Nemzetőr leg­közelebbi számában például Kárpáti Kamil ír ötvenhat egyetlen költő­ halott­­j­áról, Gérecz Attiláról. Hatévi börtön után mindössze hét napot élt, amikor a Klauzál téren egy orosz tank végzett vele. Szeretnénk emléket állítani neki. A verseit pedig, amiket a fejünkben megőrizve kihoztunk a börtönből, ha­marosan kis kötetben kiadjuk. Én két verset is írtam hozzá, mert a példa­képem volt; én is úgy szeretem az éle­tet, mint ahogyan ő szerette. — A váci börtönben egyik ávós or­vosuk, akinek ön is a keze közé ke­rült, nyíltan hangoztatta, hogy a fegy­­ház kórházában az elítélteket nem gyó­gyítani, hanem csak „szenvedőképessé" kell tenni. Mi volt a legnehezebb az életében? — Az éhség volt a legnagyobb kin. Nem a verés, nem az emberi méltóság megalázása, hanem az a csattogó érzés, ami még a csontjainkból is kivette az erőt. Rabtársaim sokszor dobtak kenye­ret a cellámba a versekért, és én újabb versekkel válaszoltam, amiben megír­tam szenvedésüket, s ettől ismét köny­­nyebb lett. A börtön szellőzőnyílásába rejtve sikerült három füzetet kimenteni. Vácott is elástunk néhány verset — én a kilenc évből hetet ott töltöttem —, s nemrég dr. Balsay István igazságügy­minisztertől engedélyt is kaptunk arra, hogy megkeressük. Nem találtuk meg... — Kicsempészték a verseit a börtön­ből, aztán becsempészték az országba. A Nemzetőr a legtiltottabb újság volt az elmúlt évtizedekben, időzített rob­banószer, és mégis, az ötvenhat után felnőtt fiatal „búvópatak-nemzedék" olvasta és megtalálta az utat a laphoz. Most pedig ez az elismerés ... — Boldog vagyok és még a túlvilág­ról is vissza fogok emlékezni ezekre a percekre. Úgy vettem át belső alázattal ezt a kitüntetést, hogy nemcsak nekem szól, de a munkatársaimnak is, azok­nak a százaknak és ezreknek, akik név­telenül és talán kevesebb sikerrel, eset­leg kevésbé látványosan dolgoztak a szabad Magyarországért. Onody Hang­­­vétel külföldi tudósítónktól Családom szemfüles, fürge (minden­ről, mindig és külön) tudósítója egy hétig egy olasz fürdőhelyen időzött. Bérelt (ámde használhatatlan) te­lefonvonalunk nem lévén, hazatérve adta le a következő — azt hiszem, így hívják —, kis nyári színesz. „Szállodai asztaltársam, egy sápadt, sovány fiú, még a strandon is hosz­­szú ujjú trikót, térdzoknit viselt, lát­szott rajta: megrögzött hipochonder. Egy reggel Velencébe készült. Aggo­dalmasan leste az eget, már előre so­pánkodott, mi lesz, ha feltámad a szél, nyakába zúdul a zápor? A va­csoránál aztán, magasnyakú puló­verben, lelkendezve mesélt élményei­ről, s amikor az időjárásról faggat­tam, mert otthon egész nap esett, ezt válaszolta: — Alig indult el a busz, rázendített, m­intha dézsából önte­nék. A város szélére érve rettenete­sen kimelegedtem a fülledt és tö­mött kocsiban. Már a rosszullét kör­nyékezett, mert egyetlen ablakot sem lehetett kinyitni, amikor valami baj lett a motorral. A vezetőnek ki kel­lett szállnia, elég sokáig bütykölt ez­alatt az ajtót nyitva hagyta, mire végzett, tökéletesen f fölfrissültem. Velencében valóságos felhőszakadás fogadott, de a hajóállomáson sikerült vennem egy csuklyás esőkabátot, az megvédett, csak a cipőm ázott át öt perc alatt. Ekkor fölszálltam egy mo­toros hajóra, amely a Clanale Gran­­dén közlekedik, megálltam a pero­non, és csodák csodája, meleget érez­tem a talpam alatt. Olyan volt, akár egy szabályos padlófűtés, a gépház forró csövei ugyanis ott húzódtak, a vizes cipőm negyedóra múltán meg­száradt, nem fenyegetett már a meg­fázás veszélye. Mikor az Accademia megállónál elhagytam a vaporettót, első utam egy kápolnába vezetett, hiszen egyetlen délelőtt három cso­da is történt velem, és nem mulaszt­hattam el e kis csodákat azonnal meghálálni.” Története végére, ahogy igényes tudósítóhoz illik, az elbeszé­lő még egy kis poénfélét is bigy­­gyesztett, megválaszolhatatlan kér­dés formájában: „A hétköznapi kis csodák erősítik-e a hitet, vagy a hit termi a hétköznapi kis csodákat...?” Ebben a kánikulában sikeredett uborkaszezonban, ha még nem is jó­kedvünk nyarán, de az ernyesztő hőségben, szomorú és fölzaklató hí­reik után a fentihez nagyon is ha­sonló, magánjellegű és közérdekű kis csodákról, furcsaságokról, érdekessé­gekről számolnak be a külföldre (nem nyaralni) küldött tudósítók. S üdítő, tarka csokrokat kötnek belő­lük a Világújság, a Napközben, a Harminc perc alatt, meg egyéb ma­gazinok szerkesztői. A hitetlenséggel határos eseményekről hallhatunk a világ minden tájáról Franciaország­tól Japánig, a tájékoztatáson túl, a szórakoztatás vállalt szándékával. S végre a varsói, vagy a moszkvai munkatárs is bőséges humorral adja elő, az egyébként honi kabarészer­zőink irományainál sokkal frappán­sabb, derűsebb történeteket, példá­ul ezt: egy szovjet városban megala­kult a „Vénlányok klubja”, amit a helyi tanács annak rendje, s módja szerint szabályosan bejegyzett, a ta­gok pedig tetszés szerint beváltható férfijegyeket kapnak ... Arról nem szól a hír, indít-e a Malév oda külön­járatot, vállalkozó kedvű, vagyis mindenre elszánt magyar agglegé­nyek számára. Juhász István ■ 1 . Balettben autók­fa a Parkszínpadon és szerelem Gajdos József színész. Musicalszínész. Hogy táncosként kezdte, csak azok tudják róla, akik jól ismerik az amatőr néptáncmozgalmat. De hát hamar hűtlen lett a tánchoz a musical kedvéért, most viszont élete első önálló balettestjét komponálja. Akkor most meg a színészethez lett hűtlen? — Nem hűtlenség ez a csapongás, egyszerűen imádok játszani. Táncos­ként egy idő után keveselltem azokat az eszközöket, amelyeket a tánc nyújt." Valami összetettebb kifejezési formára vágytam, ezért tettem fel az élete­met a musicalre, de hamar rájöttem, hogy Magyarországon nincs elég mun­ka, ha valaki csakis ebben a műfajban akar dolgozni. Így én már öt éve, amikor még mindenki őrültnek tartott ezért, a szabadúszó életformát vá­lasztottam. — S hogyan kanyarodott vissza újból a tánchoz? Ráadásul mindjárt a baletthez? — Véletlenül. Tavaly nyáron turnéra indult az Operaház néhány táncosa, és hiányzott még egy darab a műsorból. Unszoltak, hogy csináljak valamit. Tudtam, hogy segítség nélkül nem megy, hiszen én nem vagyok otthon a klasszikus balettben. És ezek a nagyszerű táncosok segítettek. Belekóstoltam a koreografálásba, és ezzel egy olyan világba léptem, amiből most már soha nem szeretnék kilépni. Csodálatosnak tartom, hogy másokon, a táncosokon keresztül adhatom át mindazt a vadságot és tiszta érzést, ami bennem van. Az indulásomat, a folklórt pedig nem szeretném megtagadni, mert tudom, hogy a musical, de a balett világában is én pontosan ettől vagyok más, mint a többiek. — Káprázatos névsor szerepel a plakáton, ám a sztárok mellett-között ismeretlen nevek is sorakoznak. — A „társulat” baráti alapon jött létre. Egyébként csakis két táncos kasz­tot ismerek el: az igazi sztárokét, akik tehetségükkel vívták ki ezt a rangot, és a jó táncosokét. Ebbe pedig az operai balettművésztől a Béke orfeum sztepptáncosáig bárki belefér. — Hogy jöhet létre manapság egy ilyen bizonyára nagyon költséges, mert sokszereplős, rengeteg próbát és látványos kiállítást igénylő balettest? — Négy nagy bank komoly támogatásával, meg az Operaház jóindulatá­val. A többi már rajtunk múlik! (F. L.) Hangulatos környezetben fotógaléria nyílt a Balatonhoz közeli Salföldön, Pajta Galéria néven. Török László fotóművész, a kiállítás gazdája, pályatársai munkáiból rendezett tárlatot, amelyet egész nyáron láthatnak az érdeklődök Fotó: Koncz Zsuzsa Tagore­ünnepség Füreden Sok neves vendége volt már a ba­latonfüredi szívkórháznak, de közü­lük is kiemelkedik Rabindranáth Ta­gore, a Nobel-díjas indiai költő, aki 1926-ban kereste itt a gyógyulást. A fürediek most évfordulóra ké­szülnek, ugyanis augusztus 7-én lesz ötven éve, hogy Tagore nyolcvan­­éves korában elhunyt. Ebből az alka­lomból adják ki először magyar nyel­ven azt a harminchárom verset, ame­lyet a költő Füreden írt Szentjános­bogarak címmel. A kötetet szerkesz­tő Wojtila Gyula indológus a verse­ken és a költő életrajzán kívül három olyan tanulmánnyal színesítette a könyvet, amelyek jól érzékeltetik Tagore gondolkodását. A könyvpremier mellett az ünnep­ségsorozat másik kiemelkedő esemé­­n­ye az a kiállítás, amelyet Mathubani címmel indiai festőnők képeiből ren­deznek az Annabella Szálló halljá­ban. Gy. A. ­ Színházra vágyva — színháztalanul Nem csillapodott még le a közhangulat a soproni színházügyben. A városlakók talán még most sem tudják eldönteni, hogy melyik tábornak adjanak igazat, s a képviselőtestület is — a közvéle­ménnyel együtt — két pólusú lett. Az ellentét élességét jelzi: a most színtár­sulatot alapítani nem akarókat a tár­sulatalapítók színházellenesnek tün­tették fel, s a nyilvánosság előtt mu­­csainak nevezték. Ez a vihar már akkor elkezdődött, amikor a soproni önkormányzat pályá­zatot hirdetett a Petőfi Sándorról elne­vezett színházépület hasznosítására. Erre három különböző elképzelés érke­zett: az amatőrökből álló Civitas Pince­színházi Egyesület befogadó, a Rene­­szán­s Csoport önálló társulata, Mező­­Béla zalaegerszegi rendező pedig fesz­tiválszínház terveit rögzítette. Ezzel egyidőben az önkormányzat tanulmányt készíttetett a Sopronterv Kft.-vel a színházépület felújításának költségei­ről. A közgyűlési színházvita előtti na­pokban az önkormányzati szakemberek e tanulmány adatait alábecsültnek mi­nősítették. A fiataloikból álló Rene­szánsz Csoport azonban ezeket az ada­tokat használta fel saját tervében. Kiss Csaba és Matúz János dramaturg vala­mint Csányi János színész önálló tár­sulatalapítási törekvései abból indulnak ki, hogy Sopron önkormányzata felújí­taná a fűtést és a tetőszigetelést, s hoz­zájárulna az épület szcenikai rekons­trukciójához. Mindez azért halasztha­tatlan, mert a „Thália-szentély” mű­szaki eszközeinek és kiszolgáló helyi­ségeinek minősége miatt működéskép­telen, ilyen állapotban sem állandó, sem vendégtársulatot nem tud megfe­lelően fogadni. Emellett kérték az ön­­kormányzattól az egyébként is színházi előadásokra szánt 8,5 milliós támogatást 1,8 millióval megtoldva, e­zenfelül szí­nészházakat, kiszolgáló műszaki helyi­ségeket, raktárakat, színészkávézót... Cserébe egy minisztériumi osztályveze­tő, Szabó István ígéretét hozták. Esze­rint, ha Kiss Csaba és társai sikerrel járnak Sopronban, megkapják a szín­társulat-alapítási megbízást, akkor a kultuszminisztérium támogatni tudja a pénzügyminisztériumnál a város pályá­zatát az 50—70 millió forintos felújítási hozzájárulásért. A teljes rekonstrukció viszont fél milliárd forint lenne, s éve­kig húzódna. Mindezek ellenére az ön­álló társulat féléves felújítási kényszer­­szünet után 1992 szeptemberében el­kezdhetné az évadot. A másik tábor legnyomósabb érve a város gazdasági helyzetének tragikus volta. Az önkormányzat költségvetésben nem szereplő fizetési kötelezettségei meghaladják a 100 millió forintot. A fő­könyvelő Csizmazia József és dr. Czike Albert alpolgármester szerint ilyen ter­hek mellett nem vállalhat újabb pénz­ügyi kötelezettséget Sopron. Heves, hosszú vita után háromszor szavaztak ugyanarról a képviselők. Elő­ször ellentmondásos végeredménnyel megszüntették a színházat, másodszor megszavazták az eddig is egész­ségtelen­­nek bizonyult integrációt a Liszt Ferenc Művelődési Központtal, majd egy hét múlva megszületett a végső döntés: akkor alapítja meg Sopron az önálló társulatot, ha megkapta az 50—70 millió forintot a kormánytól. A végső döntést ebben a kérdésben is a parlament mondja majd ki az or­szág költségvetésének vitája után... S. M. ' 6 ' t Atx/.

Next