Új Magyarország, 1991. szeptember (1. évfolyam, 109-133. szám)

1991-09-02 / 109. szám

2 VIRT LÁSZLÓ Pápai ajándék Erdélynek Három évig várakozott Ma­gyarország a pápalátogatásra, és ez idő alatt különféle ter­vek, ígéretek, szándéknyilat­kozatok, kérések fogalma­­zódtak meg. Tudta a nemzet, hogy a pápa minden magyar­hoz jön —, a határokon túl élőkhöz is —,­­a várakozás lé­­leképítő izgalmából ők sem maradtak ki. Sőt a legmeré­szebb kérést éppen határain­kon túl fogalmazták meg a két országban is. Egyházkor­mányzatot érintő kérések vol­tak ezek Erdélyben is, ahol rögtön az 1989. karácsonyi for­dulat után az ősi, csaknem ezeréves erdélyi római kato­likus püspökség érseki rangra emelése volt a kívánság, és Szlovákiában is, ahol Komá­rom székhellyel új püspökség alapítását kérték a magyarok a Szentszéktől. Az erdélyiek kérése néhány nappal a pápa magyarországi látogatása előtt felemás mó­don, de teljesült. Ez a fele­másság a kérés kényes voltá­ra utal. Arról van szó, hogy miután Románia és a Szent­szék 1927-ben konkordátumot kötött egymással, akkor a Va­tikán érseki rangra emelte az akkor alig több mint négy év­tizedes múltú bukaresti római katolikus püspökséget, mely a havasalföldi katolikus szór­ványvidéken összesen huszon­hat plébániával rendelkezett akkor. Abból láthatjuk eme egyházkormányzati intézkedés merő politikai indítékát, hogy ennek a múlt és lelkipásztori súly nélküli érsekségnek ren­delték alá a Szent István által 1009-ben alapított, évezredes lelkipásztori gyakorlattal ren­delkező, jelentős katolikus hívő tömeget gondozó erdélyi püspökséget, és alárendelték a három kisebb, szintén ma­gyarországi eredetű egyház­megyét, a szatmári, a nagy­váradi és a temesvári püspök­ségeket is. Nyilvánvaló volt, hogy a Szentszék akkori intéz­kedése a bukaresti kormány nemzetiségi politikáját támo­gatta, hiszen a római katoli­cizmus románia központja olyan helyre került, ami nem nevezhető ugyanezen felekezet lelkipásztori alapjának. Hogy miért teljesült csak felemás módon az erdélyi ka­tolikusok kérése? Azért, mert a Szentatya nemes gesztusa ál­tal érsekség lett ugyan az er­délyi püspökség, és ezzel ki­került Bukarest hatásköréből, de a szatmári, a nagyváradi és a temesvári egyházmegyék már nem részesülhettek ebből a pápai ajándékból. Ez a há­rom kisebb püspökség, amely­nek történelme és hagyomá­nyai szorosan összeforrnak Erdélyével, lelkipásztori kö­rülményeik is hasonlóak, vál­tozatlanul a bukaresti érsek­ség egyháztartományának ré­szei. Az elmúlt évtizedek ateista világában nem jelentett közvetlen veszélyt az, hogy a magyarországi eredetű és összességében 85—90 százalék­ban magyar nyelvű egyházme­gyék nem képezhettek egysé­ges egyháztartományt. A kon­kordátumnak 1948-ban román részről történt felmondása után ugyanis csak formai volt a bukaresti érsekségnek való alárendeltség, a gyakorlatban valamennyi romániai egyház­megye közvetlenül a Szent­széktől kapta utasításait. 1984- ben Ioan Robu (a szabófalvi születésű moldvai csángó, Rab János) személyében püspököt, apostoli adminisztrátort is ka­pott a bukaresti érsekség, de ő sem tudott beleszólni az er­délyi és a partiumi katolikus ügyekbe. Ma azonban, amikor rendeződnek a Szentszék és Románia kapcsolatai, nagy ve­szélyt jelent a most kialakult felemás helyzet. A helyzet attól felemás, hogy létrejött ugyan az erdé­lyi érsekség, de egyháztarto­mány nélkül. Márpedig a ka­tolikus egyházszervezetben ép­pen az érsekségek foglalnak ugyanazon tartományba több egyházmesét. Jelenleg úgy tűnik, mintha Erdély nem is lett volna érsekséggé, hanem csak mint püspökséget ren­delte volna a Szentszék köz­vetlen hatáskörébe. Egy ér­sekség ugyanis csak valós egy­háztartománnyal, tehát aláren­delt püspökséggel funkcionál­hat. Ugyanakkor az is felemás­ság, hogy van Romániában két érsekség, melyek közül a gyu­lafehérvári pontosan a buka­resti érsekség és annak három egyházmegyéje közé ékelődik. Józan szemlélő számára ezt semmi nem indokolja. A veszély pedig abban áll, hogy az egyházpolitikai hely­zet rendeződésével a bukares­ti érsek beleszólhat a szatmári, a nagyváradi és a temesvári egyházmegyék lelkipásztori ügyeibe — például a papneve­lés szellemébe vagy annak helyszínébe. E három kisebb egyházmegye a papjait ugyann­­is idáig a magyar tannyelvű gyulafehérvári szeminárium­ban képezték, ahol egyébként német nyelvű konzultációkra és vizsgákra is lehetőség van. A most előállt helyzetben azonban Robu érsek úr, aki nem engedélyezi a moldvai csángó magyarok között a magyar nyelvű lelkipásztori munkát, könnyen a román tannyelvű iasi-i szeminárium­ba parancsolhatja a partiuni magyar és a sajnos egyre fo­gyó létszámú német papnö­vendékeket. Érveit egyházi szokásjoggal támaszthatná alá: miért képezzék a bukaresti ér­sekséghez tartozó partiumi papnövendékeket, egy másik érsekség területén, Gyula­­fehérvárott, amikor a buka­resti érsekségnek van saját papnevelő intézete — (csak ■éppen románul). A iasi-i pap­neveldében képzett lelkipász­torok pedig — annak a főisko­lának a szellemét ismerve — súlyos nemzetiségi feszültsé­geket támasztanak majd, az egyházhoz máig ragaszkodó hivő tömegeket a nekik ide­gen szellem miatt elfordítják az egyháztól. Azért látható ez előre, mert a Szatmárból, Bi­harból és a Bánátból jelent­kező növendékeknek magyar­ságuk miatt nehézségei lesznek az iasi-i szemináriumi elöljá­rókkal, aligha juthatnak el a papszentelésig, az így fellépő súlyos paphiányt pedig a bu­karesti érsekség saját állo­mányából, román nyelven pó­tolná. A szatmári, a nagyváradi és a temesvári püspökök látják a veszélyt. Reményüket fejez­ték ki a Szentatyának, hogy az erdélyi püspökség érseki rang­ra emelése csak az első lépés a teljes egyháztartomány ki­építéséhez, ami nem kétes po­litikai, hanem lelkipásztori szempontokat érvényesít. Re­ményüket hivatalos kérésben is megfogalmazták, ez pedig úgy szól, hogy egyházmegyéik ne tartozzanak a bukaresti ér­seki tartományba. Az ő he­lyük a gyulafehérvári érsek­séggel egy közösségben van, ha pedig ez valami ok miatt nem lehetséges, akkor kívána­tos, hogy közvetlenül Róma alá tartozzanak. . I. évfolyam, 109. szám PARDI ANNA Talán Anna Grigorjevának hívják... A moszkvai puccs egy pillanata: idős, ősz ha­jú asszony botorkál egyedül, fejét fogva a tankok között. Ó, boldog (?) békeidők, valamikor 1971 szeptemberében, amikor először küldött ki az írószövetség Moszkvába, és Kszenya Rozs­­gyesztvenszkaja jött felém a taxik közt a rep­téren, bekísérni a városba. Moszkva akkor nagyon is hitt a könnyek­nek, Brezsnyevnek, Jevtusenkónak, Voznye­­szenszkijnek, színházainak, gyárainak, hadi­iparának, rendszerének. Kszenya, a kísérőm, akivel nagyon össze­barátkoztam, sokat megmutatott nekem az orosz nép szélsőségeiből. Emlékszem, egyszer bejött a Peking Szál­lóban a hatodik emeleti szobába, virágos jó­kedvben, és két szokatlan mondattal üdvözölt. Az első egy kis megbotránkoztató mozdu­lat volt, visszament az ajtóhoz, belerúgott, és kijelentette, ilyen az ő igazi orosz természete. Durva és nem udvarias. Aztán közölte: megismerkedett Szmergya­­kovval, aki vár ránk az étteremben. Tudni kell ehhez: a Peking Hotel szomszéd­ságában működött Moszkva­ egyik legdivato­sabb színháza, a Szovremennyik. És a Dosz­­tojevszkij-adaptációban. A Karamazov test­vérek kétrészes filmkölteményben a gyilkos inast, s törvénytelen fiút alakító színész e színház tagja volt. Az étteremben ült magányosan Szmergya­­kov, talányos arcával és rosszul nőtt fogaival, s mint valami delirium technikus, egyik vod­kát öntötte magába a másik után. Nagyon kedves és közvetlen volt különben; bárkinek bemutatta magánszámként reper­toárját, aki fizet egy italt, kap érte egy szava­latot vagy monológot ismert művekből. Valami olyan kiszolgáltatottság és szegény­ség élt figurájában, ami nyugtalanítóan mára még csak nagyobb lett. A sokat kereső nyugati színészek mikor szavalnának, egy italért? Szmergyakovról pe­dig sokan tudták Moszkvában, hogy ezt teszi, Viszockij mellékbolygójaként. Dosztojevszkij hitt Oroszorságban és annak jövőjében, holott mindenkinél inkább tisztá­ban volt az emberekben belülről romboló go­nosz és a társadalomban pusztító igazságta­lanság természetével. Dosztojevszkij két vonást látott meg Kelet és Nyugat közt oly fontos szerepet betöltő né­pében: az egyik, hogy a nemzeti önzés és ki­zárólagosság gyenge népében, másrészt bű­nösségének gyötrőbben van tudatában törté­nelmi rémtettei és megpróbáltatásai által. Szomjazza a megtisztulást az önmegsemmisí­tés és a világmegváltás két szélső határértéke közt. Szmergyakov két koccintás közt elmesélte: tudjátok, mi lett Dosztojevszkij feleségével, Anna Grigorjevnával? Éhen halt az öregasz­­szony. Éhen a Krímben, a polgárháború felé sodródó országban, elvágva Pétervárban re­kedt gyermekeitől. A moszkvai puccs egy pillanata: idős, ősz hajú asszony botorkál egyedül, fejét fogva a tankok közt. Talán Anna Grigorjevnának hívják őt is, talán ő is éhezik, mégis győzelmet élt át: a tankok visszavonultak a demokrácia nevében, őszinte tisztelettel neki és sokaknak, Bo­risz Jelcinnek, Budapest nevében. polgári napilap BÁLINT B. ANDRÁS Dúl a demok­rácia A minap dökkenetes fölfede­zést tettem szerény otthonom­ban. Volt merszem ugyanis és elhúztam a konyhaszekrényt. Aranyhörcsögünket kerestem, aki két hete kiszökött a ter­­ráriumából s bevackolta ma­gát a konyhai garnitúra mö­gé, ott nyilván rengeteg jó­féle morzsát talált. Helye is volt, lévén egymás mellett a tűzhely, a mosogató, a két edénytartó tákolmány. A hörcsögnek azonban se hí­re, se hamva. Nőm szerint ki­osont az előszobaajtón, míg ő a folyosón a virágokat öntöt­te, vagy a gangot felmosta. Nekem azonban más a véle­ményem. A parányi, gombsze­mű lény — felfalatott. Mindehhez tudni kell, hogy nálunk állati pluralizmus ural­kodik. Ami igencsak hasonlít az emberihez. A társadalmi­hoz. Van ugyanis egy kutyánk — ronda-gyönyörű welsh ter­rier —, akit a nagyobbik lá­nyom hozott, egy európai házi­macskánk — valóságos fekete párduc —, kisebbik lányom szerzeménye. És van, illetve volt ez a hörcsög, hitvesem gazdag hozománya, így élünk ebben az idilli demokráciá­ban. A kutya kergeti a macskát, a macska fúj és karmol, s dühében a hörcsögért kapkod, majd elorozza az eb ennivaló­ját. Veszekednek a maguk módján, fajuk érdekcsoportjá­nak méltó képviselőjeként. Kedvencemet, a kutyát el is neveztem Emdéefnek, a cicát Eszdéesznek, a hörcsög — a törpe kisebbség — lehet akár az Emeszpé, akár az Emesz­­empé, akár a Legitimista Párt. Én mindenesetre nem tudok vele kommunikálni. Mifelénk tehát dúl a parla­mentarizmus. Csak egy a baj. Az ősi törvény szerint a nagy halak megeszik a kis halakat, akarom mondani a kutya ker­geti a macskát, a macska föl­falja az egér­féléket. De törvényszerű-e mindez a politikában? Az ország házában, hogy a helyi képviselőtestületekben természetesen helye van a vi­táknak, a szellemi csatározá­soknak. A mindennapi közélet­ben azonban nincs. Nemrég Bonnban tapasztaltam, hogy a Bundestag különböző pártok­hoz tartozó tagjai esténként bé­késen, sőt vidáman vacsoráz­nak együtt a kormányzati ne­gyed nem is túl flancos ven­déglőiben. Az angol honatyák, akik — közismert — késhegyig menő polémiákat folytatnak az alsóházban, nemritkán le­­köpdösik vagy felpofozzák egy­mást, a hét végén derűs kerti mulatságon vesznek részt, s ingujjban a fürdőmedence szé­lén, pezsgőspohárral a kézben csevegnek időjárásról, család­ról, nőkről — s persze politi­káról is. Az Ellenzéki Kerek­asztal különböző csoportjai­nak vezetői — akik hajdan szintén összejártak, barátkoz­tak, sörözgettek — ma nem­csak a parlamentben ellenfelei egymásnak, hanem úgy érzik, köznapokon is kötelességük a kölcsönös fröcsögés. Megme­revedtek a határok, elmérge­sedtek a kapcsolatok, s ebben valamenyi részvevő ludas. A levét pedig mi isszuk meg, alig tízmillióan. Mert vitatha­tatlan annak az ellenzéki kép­viselőnek a kijelentése, aki szerint sorsdöntő kérdésekben a koalíciónak nem volna sza­bad monopóliumra töreked­nie, tudomásul kéne vennie, hog­y bár fölénye többségi, de nem százszázalékos. Nem kép­viseli valamennyi választó akaratát. Ám az is igaz, hogy az ötvenhét percentes arány fölruházza a három kormányzó erőt az ország vezetésére, a fő gazdasági, politikai, kulturá­lis tendenciák meghatározá­sára. Ehhez volna szükség értel­mes kompromisszumokra jut­ni, vagyis mindkét félnek be­látni: a parlamenti demokrá­cia írott és íratlan szabályai arra késztetik őket, hogy együtt gondolkodva oldják meg sar­kalatos gondjainkat, ne egy­másra mutogatással, ne a má­sik hibájának folytonos kere­sésével, ne ökölrázással. És így van ez a közélet, sőt a magánszféra számos terüle­tén. Bár én a múlt héten igen jóízűt beszélgettem a Népsza­badság szerkesztőjével, másnap pedig a Magyar Hírlapnál és a Rádiónál dolgozó kollégáim­mal. Alapvető kérdésekben nem értettünk egyet­­, de a csopaki rizling mindannyiunk­nak ízlett. A kutya kergeti a macskát, a macska fúj, megpróbálja vé­resre marni a terrier orrát, s mindketten hajkurásszák a hörcsögöt. De vajon az ember­nek nem kell-e úrrá lennie ösztönein, szűk értelemben vett érdekein­k a köz javá­ra? ... Majd’ elfelejtettem, esz­tendeje volt egy papagájunk is. Zöld, tehát környezetvédő és vegetáriánus. Nem is jutott be a tisztelt családi parlamentbe. Felelős szerkesztő: KOCSIS L. MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY. JÁNOS Lapigazgató DR VÁRHELYI ANDRÁS Szerkesztőség 1085 Budapest Vili, Somogyi Béla u 6 Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199 Telefonok 118-5009, 122 2604, 142 6923, 142 8375 Napi szerkesztés (délután): 122 2099 Telefax: 138-3313 (titkárság), 122 2268 (napi szerkesztés) Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatal­nál, a hirlapkézbesítőknél, postai hírlapüzletekben, valamint a Hirlapelőfize­­tési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XIII. Lehet a 10/A köz­vetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt 219 98636, 021 02799 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj az 1991. évre egy hónapra 240 Ft, negyedévre 720 Ft, fél évre 1440 Ft. Kedvezmény ez előfizetőknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H 1369 Budapest. Postafiók 149 Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök Athenaeum Nyomda Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215 0185 Bp - ISSN 1215 1386 vidék 1991. szeptember 2., hétfő Nem is az, hogy nem mon­­d­­­danak igazat. Hogy nem a teljes igazat mondják. Nem a hírt, nem az értesülést, nem azt, ami elhangzott. Hogy ott nyesnek, vágnak, metszenek szét mondatokat, ahol akarják, s kötik össze az elmondott be­széd elejét, s végét, ahogyan nekik tetszik. Hogy úgy pároz­­tatják a híreket: legyen, ami „nekünk” kedvez, de ezt nyomban lelöttyintik azzal, amitől elkeseredhetünk. Már­­togatnak minket hidegbe, s melegbe. Hogy patikamérlegen súlyozzák örömeinket. Mint­hogy pontosan tudják, mit sze­retnénk: kitörni fölfelé a ne­hézségek ostromgyűrűjéből, meghaladni a mai napot (amelynek épp elég a maga baja), a holnapi nappal, egy kicsit könnyebben élni holnap­után, mint holnap, amely még­iscsak több a mánál. Mivel na­gyon jól tudják, hogy minden­féle értelemben egyre szaba­dabbak akarunk lenni, ezért a reményeinket törik le. Ho­gyan? Akár a valóban tragi­kus hírek (géppuska)sorozatá­­val. Nem számít, hány halottba kerül. Csak legyen sötét a hír égboltja, ontsa magából a föld a füstöt, véresek legyenek az utcakövek. Arra megy a játék, pszcihológiai polgárháború, hogy lélekben, ellenállásban roppantsák meg azt, akinek még van életereje. Mégis: nem is csak az, hogy nem mondanak igazat, hogy nem a teljes igazat mondják a kommunikáció csatornáin. Nem az a sietős buzgóság, amelyből a légylátás töredé­kessége derül ki: csak apró- Nem hazudni­ ságokban lehessen látni álta­luk a világot. Vakok a tenden­ciákra, mivel süketek (az akár politikai) szellemre. Nem az, hogy a jelentős gondolatokról, amelyeket a hazai politikusaink mondanak, nem értesülhetek, hanem az a mérlegelés­ben el­­leplezhetetlen impotencia, amely ott pang értékeléseik­ben. Nem az, hogy „színes”-t, azaz sokfélét adnak az egyér­telmű „fontos”-ak helyett, ha­nem az az üresség, amely ezek­ből a bemondásokból árad. Minden manipuláció megbosz­­szulja magát, mert a manipu­latív szövegekből csak úgy süt ki a konok alacsonyság. Nem az, hogy keményen kettévá­lasztja ez a fajta szerkesztés, már a keverőasztalok mellett, a népet, azaz a hallgatóságot „ezekre” és a „mieinkre”, s ez a vakmerőség arra mutat, hogy egy maroknyi kisebbség szem­be mer szegülni a túlnyomó többséggel. Szóval, nemcsak ezek a haj­meresztő és antipatikus, mert a valódi, szolgálattal össze nem egyeztethető módszerek a visz­­szataszítók, hanem a stílus. Job­ban mondva annak hiánya. Az a hebehurgya igyekezet, hogy ne azt mondja a megkérdezett, amit akar, hanem amit nem akar. Ha nem fél az összeom­lástól, akkor kicsalni a vá­laszából, hogy mégis fél. Sőt, retteg. Mi több, már el is is­merte, hogy van összeomlás. Az, hogy semmit nem adnak magukra a terelgetők, az ori­entálók, a hivatalos hamisí­tók , legalább komolyan lenné­nek komolytalanok. De nem. Érezni az első fölütésből, a fölhangból, a kapkodó szóis­métlésből és szótagismétlésből, a türelmetlen torokhangból, hogy simlis az egész. Nem le­het hallgatni. Lekapcsolom. Kikapcsolom. Kitalálom ma­gamnak azt, ami van. Egyszer egy főszerkesztő megkérdezte Pilinszkyt, sze­rinte milyen újságot kellene szerkeszteni? Azt hitte a fő­nök, viccesen és gyanútlanul, a szelíd költőnek fogalma sincs a válaszról. Tévedett, mint rendesen. Pilinszky ezt mond­ta, mit mondta, ezt vágta oda: „Anti-újságot!” Vagyis csak az igazat kellene mondani, nem a korhatag zsurnalizmus sugal­­mait. Kész elemeit másolni. Személyesen a tényeket. Már­­már a hisztériáig ügyelve a va­lódiságra. Nem mást és nem páváskodva az akármit. Hogy a tényekből a valóság rakód­jék össze, a láthatatlan szemé­lyek személyességétől garan­tálva. Nemcsak mondani a va­lóságot, hanem azt elérni, hogy mondódjék­ a valóság. Leszá­molni a spontánul rokonított módszerekkel. A késztetés tié­­kel. Nem lelki farkat csóválni a hátsó szándékoknak. A sö­tét súgásoknak. A kárörven­­désnek. Az ármánykodásnak. Minden írásbeli jót a szolgá­lat nemes rangjára emelni. Nem hazudni. Nem hazudni. Nem hazudni. Vasadi Péter

Next