Új Magyarország, 1991. október (1. évfolyam, 134-159. szám)

1991-10-01 / 134. szám

TAXNER.TÓTH ERNŐ Petőfi tévedett. 1849 elején Európa nem azért volt csendes, mert elzúgtak forradalmai. Kölcsey már másfél évtizeddel korábban előre látta, amit költőutóda panaszolt: „Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart.” Miután az orosz seregek letiporták Lengyelországot, híres országgyűlési beszédében mondta: „Európa hatalmas népei hallgattak a lengyelek felett, vagy ha nem egészen hallgattak is, de nem szóltak oly erőben, s oly sikerrel, mint kellett volna." Tudta, a „veszélyben forgó ország" nem nagyon számíthat másra, mint önmagára. Tudta, senki nem siet a lengyelek segítségére. Tudta, Európa csendes. Mégis, Petőfi nemzedékének forradalmárai makacsul reménykedtek a nagy forradalomban, amely meghozza minden nép szabadságát. Nem voltak sokan, de Európa teljes közönyét csak kevesen tudták elképzelni: Széchenyi, Eötvös és valószínűleg Deák. De Kossuth, Szalay László, Teleki, Pulszky reménykedtek, hogy a magyar tragédiát Európa nem engedi kiteljesedni. Tévedtek. Ahogy sok évtizeddel később füstbe ment Magyar Sándor álma, hogy egy szenzációs repülős teljesítménnyel fölhívhatja a figyelmet a trianoni béke fölháborító igazságtalanságára.. Aztán 1956 őszén sokadmagával e sorok írója is — életét féltve — követelte az amerikai nagykövetség előtt: „Segítsen az ENSZ!” A világ és Európa válasza közismert. Én azonban nem tudom elfelejteni a kivégzéseket, elhurcolásokat, az utcán fekvő halottakat, és azokat, akik a pesti temetőkben hosszú sorokban feküdtek kiterítve, hátha valaki fölismeri bennük valamelyik hozzátartozóját. Nem tehetek róla, de ezt látom magam előtt mindig, amiikor most Horvátország, Szlovénia kerül szóba. Európa most is csendes. London, Párizs éli mindennapi életét. Újságjaik fölháborodottan írnak kutyák, macskák bántalmazásáról, állatvédők tüntetnek itt is, ott is. Alig vehetni kézbe olyan lapot, amelyben ne olvashatnánk fölháborodott hangú cikket egy-egy ember meggyilkolásáról, kirablásáról. Az viszont, hogy lemészárolják egy litván határállomás őreit, kis hír csupán. Közben mindenütt a csendet ígérő Gorbacsov mosolyog a lelkes olvasóra, akik közül többen sietnek „Gorbi” feliratú pólót vásárolni reményeik kifejezésére. A mészárlás bonyolult okainál okosabb arra gondolni, a hét végi közlekedés is szed annyi áldozatot, amennyit most Vilniusban eltemettek. Okosabb? Kényelmesebb. A múlt iránt is érdeklődő ember azonban nehezen felejt. Eszébe jutnak a második világháború előtti erőfeszítések a csend mindenáron való megőrzésére. Eszébe jutnak a nyájas fogadások, amelyek sorában többek között a szovjet külpolitikától állítólag „elhajló” Nagy Román Államférfit részesítették. A baloldali értelmiség (tisztelet a kivételnek) évtizedekig csodálattal nézett a Szovjetunióra, ahol közben emberek tízmillióit irtották ki különböző módokon. Többet, mint ahányan az iszonyatos holocaustnak áldozatául estek. A biafrai népirtás ellen is csak magányosok tiltakoztak, meg társadalmi szervezetek. Európa és a világ csendben nézte végig ezt a szörnyűséget is. A kurdok tragédiája sem érdekelt senkit, míg egy őrült diktátor el nem határozta, hogy a kuvaiti olajmilliárdokat kisajátítja magának. Azt se akarja a világ meghallani, hány millió magyar él határainkon kívül, de a kisebb lélekszámú palesztin nép ügye világkérdés. Tőkés Lászlót újabban ugyan néhol fogadták, meghallgatták, de hol van akkora sajtója, tekintélye, mint a véres kezű Jasszer Arafatnak? Megértem persze, hogy a palesztinok is saját országot akarnak, ahol ők döntenek iskoláikról, törvényeikről, életük sorsáról, és nem egy másik nép fegyveresei határozzák meg jogaikat. Soha nem felejtem azt a kórházban megismert palesztin harcost, aki kész volt életet adni azért, hogy a mai Izrael területén megvalósuljon Palesztina. A palesztinok állama, amelyben majd a zsidók lesznek oly módon egyenrangúak, ahogy ők most Izrael területén. Hol itt az igazság, ha ehhez még hozzátesszük a kibucok óvóhelyeit, ahol minden gyereknek kijelölt ágya van; ha mellé képzeljük a zsidó iskolás gyerekek látványát, akiket a terrorista veszély miatt géppisztolyos tanárok kísérnek? Európa csendjét is gyakran földúlják belső ellentétek. A flamandok szemben állnak a vallonokkal, a baszkok a spanyolokkal, a korzikaiak a franciákkal, az íreik az angolokkal. Amennyire természetesnek tartom, hogy a flamand szülő flamand iskolába akarja járatni a gyerekét, annyira nem találok mentséget a gyilkosoknak, még ha látom is tetteik mögött a tehetetlen kétségbeesést. Találkozhatunk a csendes Európában ezenkívül megvadult, értelmetlenül pusztító afrikaiakkal, arabokkal, törökökkel is. Európa csendje közel sem tökéletes. Talán ez is közrejátszik abban, hogy — nagy későn, de — fölfigyeltek a délszláv népek véres válságára. Nagyszerű ötlet volt Budapestre hívni nemrégiben a négy délszláv PEN Klub elnökét. Jó lenne, ha itt elfogadott felhívásuk meghallgatásra találna. Televíziós megnyilatkozásuk azonban nem sok jóval biztatott. A magam irodalomtörténész tapasztalatai alapján amúgy is kételkedem az írott szó rövid távú hatékonyságában. A szellemi folyamatok lassan érvényesülnek, az írók mondanivalója többnyire nemzedékekkel később épül csak be a köztudatba. Nem tudom, mennyire hatékony írók, mennyire olvasottak és közérthetőek (ez utóbbi nem minősítés!) azok, akik eljöttek Budapestre, de az biztos, népeik gondolkodását nem ők formálták olyanná, amilyen ma. Mégis, mind a né I. évfolyam, 134. szám Július közepén lövöldözésre került sor Berlin belvárosában. A híres „Kurfürstendamm” egyik vendégőjében ropogtak a fegyverek. A mentők öt sebesültet szállítottak el. A rendőrség nyomozói arra a megállapításra jutottak, hogy két, egymással szemben álló banda tagjai akarták a konkurenciát móresre tanítani. A nagy feltűnést keltő eset a következő megállapításra késztette Monika Diederichset, a város főügyészét: „Berlinbe egyre több olyan külföldi bűnszövetkezet fészkeli be magát, amelyek szerkezeti felépítése a maffiára emlékeztet. A jól megszervezett bandák elsősorban a Szovjetunióból, Lengyelországból, Romániából és Jugoszláviából érkeznek. Szinte mágnesként vonzza őket a város gazdagsága.” A nemkívánatos vendégek zsarolnak, gépkocsikat meg műtárgyakat lopnak, kábítószerekkel és fegyverekkel kereskednek. A nyomozás csak nehezen jut előre, mert nemcsak a tettesek hallgatnak, hanem az áldozatok is. E tartózkodás olaősorban a UOnUsSk brutalitásának növekedésével magyarázható, különösen a Kaukázus északi vidékéről érkezett bandák járnak el kíméletlenül azokkal, akik ellenszegülnek nekik. A Berlinben élő orosz származású kereskedők egyike elutasította, hogy busás összegért megszerezze magának a zsarolók által felkínált „védelmet”. A gengszterek nem sokat teketóriáztak : kivonszolták magukkal a közeli erdőbe, és mindkét lábát eltörték. A rendőrség kérdéseire az áldozat csak anynyit mondott el, hogy valóban lábtörést szenvett, de azért, mert elesett. A szovjet maffia a Zoo-pályaudvar környékét uralja, ahol számtalan, a Szovjetunióból kitelepült vagy elmenekült zsidó ületember nyitott üzletet. Az export-import vállalatokat éppen úgy terrorizálják, mint a bárokat, vendéglőket és játéktermeket. Az áldozatok félerlműkben hallgatnak. Nemcsak önmaguk egészségéért rettegnek, hanem a Szovjetunióban maradt rokonaik biztonságáért is. A banda tagjai a „büntetőakciók” lebonyolítására hamis papírokkal érkeznek, és tettük elkövetése után azonnal elhagyják az ország területét. „A volt szocialista nemzeteknél a rendszer összeomlása után a biztonsági szervek nem képesek megakadályozni a bűnszektorsalval.Mtt amelyek struktúrája három rétegre épül. A piramis csúcsán a „pater” Skeresztapa”) áll, aki a határon kívül él, és ott a jómódú társadalmi osztály tagja. A zsákmány legnagyobb része őt illeti. A középső réteg az előkészítés munkáját végzi és a bűntett közvetlen végrehajtóit verbuválja. A három réteg között a kapcsolat minimális. Ha ay lengyel autótolvaj azt vallja, ismeretlen honfitársától kapott utasítást az előre kiszemelt gépkocsi eltulajdonítására úgy, hogy a megbízatással a slusszkulcsot is kezébe nyomták, akkor abból kell kiindulnunk, hogy igazat mondott” — nyilatkozta Monika Diederichs. A kocsilopás elsősorban a lengyelek kiváltságát képezi. Helyzetüket napban megkönynyíti, hogy mindössze hetven kilométeres utat kell megtenniük a határig, ahol hamisított papírokkal jutnak át Lengyelországba. Az egyes kocsik értéke általában eléri a 100 ezer márkás határt, a tolvaj markát ezzel szemben legfeljebb 1000 márka üti. Az „autólopás dimenziójának felmérésére elegendő, ha tekintetbe vesszük, hogy Németország mellett sehol sem fut annyi Mercedes- Benz kocsi, mint Lengyelországban” — közölte a főügyész. A jugoszláv betörőknek sokkal hosszabb utat kell megtenátlnihy Uti IXlinOCK Rázán tudta szatartani őket. A rendőrjárőr Wilmersdorf villanegyedébei 1 2 gyanús személyre lett figyelmes, akikről később kiderült, hogy betörtek az egyik házba, ahol „American Express” utazási csekkeket, arany ékszert és 6400 márka készpénzt találtak. A két rabló alig 48 órával előbb érkezett német területre mint turista. A kihallgatás közben így vallottak: odahaza megismerkedtek egy Branko névre hallgató emberrel, aki kávézás közben felbujtotta őket arra, hogy törjenek be az előre megadott címre. Ha a zsákmányt átadják neki, fejenkénti honoráriumuk 2000 márkára rúg. Szeptember elején a Wiesbadenben székelő Szövetségi Bűnügyi Hivatal felhívta a hazai gépkocsitkölcsönző vállalatok figyelmét arra, hogy olyan személyeknek, akik a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, Lengelországba vagy Romániába igyekeznek, ne adjanak autót. Joachim Klähn, a legnagyobb német autókölcsönzőnek számító „Intervent Europcar” szóvivője ezzel kapcsolatban közölte: „Az év első 9 hónapjában az előbb említett országok területén anynyi gépkocsit vesztettünk el, hogy megfogadtuk a bűnügyi hivatal tanácsát. Döntésünkkel nem kívánunk általánosítani, minden lengyelt bűnözőnek nyilvánítani, de egyelőre nem találunk más kiutat.” A berlini szenátus pártonkívüli szóvivője, Dieter Heckelmann a pillanatnyilag érvényben lévő menekültjogi törvény gyors megváltoztatását követeli. „Ha valaki menekültjogért folyamodik, tegye azt azonnal a határon vagy közvetlenül a határátlépés után. Tarthatatlan állapot azonban, hogy turistaként beutazzon, és nálunk bűnözésen ért külföldi állampolgár csak a szájára veszi a »menekültjog** kifejezést, és máris sérthetetlennek érezheti magát.” A politikusokat sürgeti az idő és a menekültjogért folyamodók nyomasztó iramban emelkedő száma. Berlinben különösen kiélezett a helyzet, a német főváros a legjobb úton halad, hogy a bűnözés egyik európai eldorádójává váljon. Szikrázó délelőtt Egy szabad óra a szikrázó délelőttön. Lerobogok a sokemeletes kockaház lépcsőjén, kijutok a lakótelep éleit lágyító lombok közé. A magammal hozott Babits-verseskönyvet nem nyitom ki, mert eleve annyi tisztaságot érzek szeptembernek ebben az órájában, s kivételesen a levegőben is! Pedig a szikár költő mennyire megkapóan tudott szólni az őszről kései köteteiben! „Ami legszebb és legpirosabb, , Az fog hullni leghamarosabb.” — nyilall a csöndes öröm húsába mégis a bánat. No, itt azért még nem tartunk. A szeptember épp csak megkezdte a színezést, az avar kaleidoszkópja még alig gyűlik. Nincs hát bánatom? Mosolygok, ahogy megpillantom, mi folyik az óvoda ritka rácsozatának két oldalán. Mennyországba illő kép! Időtlen párbeszéd, oda-vissza áramló szeretet... Belül az óvodások mindent tudó, nyugalmas-vidám angyalarca, amint bizalommal, testvérien társalognak, boldogságtól becsípve csacsognak a kintről feléjük hajoló, rikító mellényes utcaseprőkkel. Látszik, az idős utcaseprőknek is épp olyan fontos ez az „eszmecsere”, valami nagy vigasz és egyiben adni tudás lényegteleníti el alkoholista, ráncaikat. Nincs hát bánatom? A héten minden estét Cser Kálmán evangélizációjának szentelek. Megtértek és keresek zsúfolatában harsog a zsoltár — mint egy gyümölcsösikert szeptemberben. Ami ott a pasaréti templomban történik több százunk lelkével — minden vallásoskodó hókuszpókusz nélkül — ér annyit, sőt többet is, mint egy országos jelentőségű gazdasági siker! Bánat nélkül tértem hát elmúlt este is nyugovóra, s mint ez az ég, derűvel ébredtem. És most hirtelen, ahogy még egyszer az óvodásra pillantok, eszembe jut az álmom. Azt álmodtam éjszaka, hogy az ősszel is általános iskolai tanár vagyok, nem mentem el „egyéniségem kibontakoztatásáért”, „családalapításhoz kellő anyagi felmenetelért” hírlapírónak. S lám, valami borús félhomályban állnak egymással szemben a gyerekek s a tanárok. „Felkérjük István bácsit — szól egy kolléga —, hogy intézzen fegyelmező beszédet a tanulókhoz.” És előretaszítódom. A fejemre egy furcsa szerkentyű kerül, mely zablaszerűen a szájhúsomba vág, s melynek mikrofonját búvárpipaszerűen kell harapva tartanom. Így kell szólnom a gyerekekhez. De a fegyelmezetlenség csak erősödik, a tanulók zajonganak. Nem értem, és erőlködve, a szerkentyű miatt beszédhibásan fegyelmezni próbálom őket , amire mikor magunkban voltunk, én és az osztály, magyarórán, sosem volt szükség. Ó, drága gyerekek! Még mindig nagyon szeretlek benneteket! (Sarkon fordulok, s hazasietek a föltámadt, száraz szélben.) Joó István POLGÁRI NAPILAP TAMÁSKA PÉTER Meghitt gyűlölet STEFAN LAZAR Berlin árnyát A Monarchiát meghitt gyűlölet tartotta össze, s a túlzó szeretet rombolta szét. A földrajzi-stratégiai, történelmi és gazdasági határok ésszerű voltát senki sem tagadta. Ljubljanában, Szarajevóban, és Zágrábban cseh professzorok tanítottak, a tisztikar többsége szláv volt, a románok legjobb egyetemével Bukovina büszkélkedhetett, a diplomáciai kar pedig tele volt magyar és cseh arisztokratákkal. A magyar katolikus klérus biztos előmenetelt jelentett a szlovák intelligencia számára, Trieszt és Fiume a leggazdagabb olasz polgárok városának számított, s a zsidók a Habsburgokat saját császárukként tartották számon. A nagyhatalmi szerepjátszás minden kis nemzet fiának megadatott, mégis megalázónak tűnt, amikor a nemzeti elv oltárán kellett áldozni. Mindenki kifogásokat emelt. Az 50 milliós birodalom lakosságának 47 százaléka szláv volt, negyede német, majd ötöde magyar, a maradékon románok, olaszok, cigányok és törökök osztoztak. A zsidókat — liberalizmus lévén —, vallásfelekezetként tartották nyilván. Tisza István konzervatív kabinetjében a hadügyi tárcát egy izraelita kapta. A toleranciát azonban elsöpörte a világháború, a kis népek előbb mozogtak, majd nyíltan forradalommal fenyegetőztek. Győzött is — Masaryk szavaival — a „kis nemzetek forradalma”, és még az osztrákok és a magyarok is önálló államot kaptak. Hogy szuverenitásuknak semmi korlátja ne legyen, az osztrákokat a németektől, a magyarokat az osztrákoktól tiltották el. A nacionalista forradalmárok kegyetlenül bántak a színes ceruzákkal. Saját nemzetük iránti szeretetük oly nagynak bizonyult, hogy észre sem vették, mennyi kis monarchiát szültek. A horvátok és a szerbek közti ellentét kétszer vezetett polgárháborúhoz, s ma a tévé képernyőjén láthatjuk a nigériai törzsi háborúra emlékeztető szomorú jeleneteket. A csehek és a szlovákok — akik feltűnő módon örökölték Bécs és Budapest rivalizálását — most újabb kiegyezési művön vagy a teljes szétváláson törik a fejüket. A románok — mitikus történelemfelfogásukkal ellentétben —, bolgárok, kunok, szerbek, magyarok, tatárok, lengyelek, törökök és oroszok alattvalóiként éltek, de a 20. század azzal kecsegtette őket, hogy bosszút állhatnak sorsukon. Módszeresen kezdtek neki. Visszanyúltak a francia nemzetállam eszméjéhez, s az egynyelvű állam Ceausescu álmaiban már karnyújtásnyi közelségbe került. Ha nacionalista elitjüket sikerül elüldözniük, és megtörniük a zavaró kisebbségeket, minden bizonynyal a rohamos európaizálódás útjára fognak lépni. Eszükbe sem jut, hogy Moldávia csatlakozása nemcsak a föderáció kényes kérdését fogja felvetni, hanem a megvetett magyarok után a friss nemzeteszmétől fűtött oroszokkal és ukránokkal is szembekerülnek. Jobban hisznek Ogyessza „visszacsatolásában”, mint Románia bukásában. Ezzel már Antonescu marsall is így volt, aki „mártírhalált” halt népéért. Akárcsak Ceausescu. A kommunizmust megdöntő álforradalmak vezéreszméje, a saját nemzet iránti beteges szeretet reménytelen politikai szemétdombbá alakítja át a térséget. Az osztrákok és a magyarok megint bajban vannak, még a többiek szilárd ellenség képével sem rendelkeznek. Csak a meghitt házastársi gyűlölet évszázados összetartó ereje munkál bennük, amely a többiekből hiányzik. A naptárban is közel eső két legnagyobb nemzeti ünnepük — október 23. és 26. — azonos gondolathoz, a Szovjetunió közép-európai kudarcához kötődik. A többieké még mindig Ausztria-Magyarország széthullásához. Felelős szerkesztő: KOCSIS L. MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY. JÁNOS Lapigazgató: DR. VÁRHELYI ANDRÁS Szerkesztőség 1085 Budapest Vili, Somogyi Béla u. 6 Postafiók: 1410 Budapest, Pf 10 Telefor ok: 118-5009, 122 2804, 142 6923, 142 8375 Napi szerkesztés (délután): 122-2099 Telefax: 138-3313 (titkárság), 122-2288 (napi szerkesztés) Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesító postahivatalnál, a hirlapkézbesítőknél, postai hírlapüzletekben, valamint a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XIII, Lehel u. 10/A közvetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. @ Athenaeum Nyomda. Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp. , ISSN 1215-1386 vidék Előfizetési díj az 1991. évre egy hónapra 240 Ft, negyedévre 720 Ft, fél évre 1440 Ft Kedvezmény az alefineteknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, Postafiók 149. Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök 1991. október 1., kedd MOST merés A múlt hét végétől kissé biztonságosabb a világ, mint annak előtte volt. Az Egyesült Államok ugyanis elhatározta, hogy a birtokában lévő, földi irányítású harctéri atomfegyvereket megsemmisíti. Boldog ország, amelynek e csökkentés — sőt a tervezett újabb fegyverkorlátozások — után is annyi atomfegyvere marad, amennyi a föld megsemmisítéséhez sokszorosan elegendő. Szóval, teljes biztonságról még nem beszélhetünk. Annál is inkább nem, mivel az említett nagyhatalom — több tucat szövetségesével — nem bír tönkrevert ellenségével, az iraki elnökkel. Szava Belgrádig pedig el sem ér. Legalább idehaza béke van. Az van valóban, csak békesség nincs. Mikor az Alkotmánybíróság véleményt nyilvánított a honi invesztitúraharcban, és értelmezte alaptörvényünket, sokan vélték, most már elég a megmagyarázott törvényt betartani. Nem volt elég, mert elhangzottak az értelmezések további értelmezései is... Kellene még néhány fórum az Alkotmánybíróság felett, ahová fellebbezni lehetne vég nélkül. Akkor az emberek elfelejtenék, miről is volt szó az elején, és megnyugodnának a kedélyek, így nem. A köztársaság elnöke még a döntés előtt kijelentette: tisztelni fogja azt. Az állásfoglalás megszületése után hasonlóan beszélt, majd a közvéleményhez fordult, hogy támogassa őt. Az SZDSZ biztosította erről és közölte: az erőpróba még nem ért véget, mindenesetre támogatja az elnököt, hogy eleget tehessen alkotmányos kötelezettségeinek. Nemsokára kiderül, ki, hogyan értelmezi újra azokat. A megay)gyükben hasonló bizonytalanságot éreztem, mint amivel a világ tekint a délszláv válságra. A szerb Miodrag Perisic a legkevésbé sem tudott meggyőzni arról, hogy csak rájuk kell bízni, majd ők megoldják a gondokat. Főleg azért nem, mert a többi délszláv népet türelmetlenséggel, túlzott sietséggel vádolta. Egyáltalában nem vagyok délszláv szakértő, de aki az elmúlt években csak nyaralóként járt ott, annak is éreznie kellett a válság érlelődését. Ez a válság tényleg rájuk tartozik — addig, amíg nem követel emberi életeket. Most azonban egyre szaporodnak a halottak, akiknek az életét senki nem adhatja többé vissza sem fegyverrel, sem szép szavakkal. Senki nem tudja, mikor gyorsul az öldöklés. Európa nem maradhat csendes.