Új Magyarország, 1993. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-19 / 15. szám
10 III. évfolyam, 15. szám 1993. január 19., kedd KULTÚRA Gondolataikkal még haláluk után is segítenek Beszélgetés Nagy Klárával -Ön a berni magyar kulturális élet motorja: hogyan kezdődött ez irányú tevékenysége? - 1956-ban választanom kellett, hogy a fiamtól válok-e el, vagy a hazámtól; neki ugyanis menekülnie kellett hazulról. Mellette maradván kerültem Nyugatra. Mikor idejöttem, éreztem, hogy rossz a lelkiismeretem. Valamit tennem kell hazámért. Mert szerelmese vagyok anyanyelvünknek, úgy gondoltam, hogy a magyar nyelv megőrzése, illetve a már itt született magyar gyerekek tanítása - ez a feladatom, ezzel szolgálhatom hazámat. Lelkifurdalásom oka, azt hiszem, érthető; magamban arra kértem Istent, bocsássa meg, hogy elhagytam a hont. Összegyűjtöttem a gyerekeket óvodás kortól tizenkét éves korig. A kisebbekkel csak játszottam, mesét mondtam nekik. Tulajdonképpen történelmi tudatukat akartam megalapozni, így került sorra játékos formában Mátyás király, a Toldi stb. A nagyobbakkal írni, olvasni kezdtünk; az eredményt az is jelzi, hogy kis tanítványaim eljutottak az önálló fogalmazásig. Milyen kereteken belül, illetve hogyan működött ez a kis „magániskola"? - A pontos neve - az egész emigrációban így nevezték ezeket a foglalkozásokat hétvégi magyar iskola. A név onnan ered - ami természetesen a tanítás jellegét is meghatározza hogy csupán szombaton volt a gyerekeknek a magyarul tanulásra szabadidejük, hiszen az egész hetet a német iskolában töltötték. A szülők nagyon meg voltak elégedve a tanítással, s mivel a gyerekek is örömmel jártak ide, a szabad szerda délutánjaikat is szívesen áldozták fel. Van olyan tanítványom, aki már a gyermekét is elhozta hozzám, hogy őt is tanítsam meg magyarul (beszélni, írni-olvasni, játszani, és - természetesen - táncolni, énekelni). Arra mindig vigyáztam, hogy amit kapnak, az eredeti legyen, vagyis tiszta forrásból származzék, így a számtan és betűvetés mellett Kodály és Bartók gyűjtötte dalokkal ismertettem meg őket, s a táncok betanításában pedig segítségem is volt. Tímár Sándor, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője: - Nagyon sok írót és művészt ismer: ez a berni otthon - ahol most beszélgetünk - többüknek „szállodája" is volt... - A magyar iskolai munkával párhuzamosan kezdtem irodalmi esteket szervezni. Az első években, tehát a hatvanas évek elején, csak svájci magyar költőket és írókat hívtam meg; érdekességként megjegyzem, hogy az első szereplőnk a genfi Lőkkös Antal volt. Később Európa több országából is vendégül láttunk írókat. A termet, ahol az irodalmi est lezajlott, mindig béreltük, az írók pedig jobbára nálam, vagyis lakásunkban voltak elszállásolva. Olyan hírességeket fogadhattam, mint a londoni Cs. Szabó László, a jelenleg Írországban élő Kabdebó Tamás és a müncheni Tollas Tibor. Közbe kell vennem, hogy ez a kör Szépfalusi István, a bécsi evangélikus lelkész, író és szervező segítségével az idők folyamán kibővült. Ő szervezte meg, az ottani román írószövetségen keresztül, hogy a romániai magyar írók Nyugatra utazhassanak. Vendégeiből - akik a bécsi Bornememisza Péter Társaság estjein léptek föl először - sok írót és költőt hozzám is „továbbított". Ezek az írók - Sütő Andrástól Farkas Árpádig, Szilágyi Istvántól Király Lászlóig húzódik a névsor - Bernen kívül több svájci városban is fölléptek magyar közönség előtt, így például Zürichben, Bázelben, Luzernben, Genfben és Lausanne-ban. Az irodalmi esteken kívül színielőadásokat és pódiumműsorokat is szerveztünk, melyeken egy-egy monodrámával, illetve versösszeállítással olyan művészek szerepeltek, mint Illyés Kinga, Farkas Ibolya vagy Lohinszky Loránd. - Huszonöt évig élt ez a berni magyar népitánc-csoport, amelynek ugyancsak Ön volt az alapítója és vezetője. A táncok betanításához meg olyan segítséget nyert meg, mint az előbb már említett kitűnő koreográfus, Tímár Sándor. - A népitánc-csoport 1965-ben alakult. Az általam összetoborzott fiatalokat először egy volt burgkastli diák tanította, később, az igények növekedésével, Tímár Sándort nyertem meg a táncok koreografálására és betanítására. Eleinte 8-10 párból állt a csoport, később - sajnos - négy párra fogyatkozott, mert nem volt utánpótlás. Azonban a tánccsoport is megtette a hatását - részt vettünk egy folklór világtalálkozón Angliában, ahol negyedik helyen végeztünk -, sok örömet szerzett, és a magyar tánckultúrát megismertette nemcsak az itt élő hazánkfiaival, hanem a külföldiekkel is. - Ön nemcsak vendégszeretetéről híres, hanem arról is, hogy valósággal vonzza maga köré az írókat, művészeket. Egy-egy legendás barátságáról is tudok, hadd említsem a nemrég elhunyt kitűnő zeneszerzővel, az ugyancsak berni Veress Sándorral való több évtizedes kapcsolatát. Valóban, ez egy húszéves barátság volt. Életemben Isten leggazdagabb ajándéka. Hogyan kezdődött? Veress Sándorékkal szomszédok voltunk, csak két utcával laktak arrébb. Minden rendezvényre küldtem neki is rendszeresen meghívót, mint minden magyarnak, de ő elfoglalt ember lévén, egyszer sem jött el. Valamikor a hetvenes évek elején rendeztem egy koncertet, azon megjelent. Az előadás végén odajött hozzám, gratulált, s azt mondta, hogy évek óta figyeli a munkámat, nagyra becsül azért, amit csinálok. Az előadások színvonala, a meghívók fogalmazása stb. mind-mind a legnagyobb csodálatot váltotta ki belőle. Megemlítette, hogy szeretne többet tudni a munkámról. Ettől az időtől kezdve egyre sűrűbban találkoztunk. Minden vasárnap együtt ebédeltünk, s a karácsonyokat is együtt töltöttük. -Noha Veress Sándor munkássága, bár elég kevés zeneművét játszották itthon, jobbára ismert, alig tudunk valamit az emberről. - A legnagyobb egyéniség volt - pedig elég sok művésszel találkoztam az életem során -, akit ismertem. Mi volt benne a legmegkapóbb? A szerénysége. A nagyközönség előtt talán a legkevésbé ismert a csodálatos humora. Könnyekig tudott kacagni. És rendkívül játékos volt. Azt is mondhatnám: annyira nagy volt, hogy még játszani is tudott, megőrizte magában a gyermeket. Egyszer Kelet-Svájcban voltunk, egy barátságos kiránduláson. Egyszer huncutul odasúgta nekem: „gyere, menjünk vásárolni!" Beléptünk az üzletbe, ő is magához vett egy bevásárlókosarat meg én is, s mindenfélét - főképp olcsó és fölösleges dolgokat - kezdtünk beledobálni: fogpiszkálót, gyufát, cipőfűzőt (egyikünknek sem volt az idő tájt fűzős cipője). A férjem kétségbe esve toporgott körülöttünk és elképedve mondta: „mit csináltok, minek ez?" Mi felhőtlenül kacagtunk. Egy másik alkalommal meg - talán senkit nem botránkoztatok meg ezzel - elmentünk egy-két cső kukoricát lopni. Csak azért, hogy játékosan átérezzük a csenés izgalmát. Veress Sándor papírcsákót tett a fejére, és úgy mulattatta magát és bennünket. - Ön tanúja volt annak, amikor Veress Sándor sok évtizedes „harag" után kibékült Domokos Pál Péterrel, a kiváló csángótudóssal. - Nem jól fejezte ki magát, ők sohasem voltak összeveszve. Csak a fiatalkori rivalizálás folytán - hiszen mindketten az elsők között gyűjtöttek népdalokat a csángók földjén - egy kissé elhidegültek egymástól, így nem is találkoztak. Domokos Pál Péter nagyon szegény ember volt, Veress Sándor meg a szülői háttér folytán, hiszen az édesapja egyetemi tanár volt - jobb módban élt, így érthető, hogy a felszerelése is - kezdettől fogva fonográffal járt gyűjtőútjaira - sokkal fejlettebb volt, mint Péteré. Amikor a hetvenes évek elején Domokos Pál Pétert meghívtam Bembe előadást tartani, felkértem Veress Sándort, hogy vezesse be az estet. El is vállalta, de megjegyezte, hogy őt nem szereti Domokos Pál Péter, s nem biztos, hogy az ő közreműködésének örülni fog. Én ennek ellenére kérleltem, hogy vállalja el a bemutatást. Annál is inkább, mert jómagam Domokos Pál Pétert bölcs embernek ismertem. - Na és hogy találkozott sok évtized, talán három évtized csöndje után a két nagyság? - Már az előadás előtt találkoztak a lakásunkon. Domokos Pál Péter nagyon meglepődött, amikor egyszercsak belépett hozzánk Veress Sándor. Először hosszasan nézték egymást, aztán tétován megindultak egymás felé, nyújtották a kezüket, majd hirtelen átölelték egymást. Mindketten erősen könnyeztek, azt is mondhatnám talán, hogy sírtak. Ezzel a találkozással kihullott közülük az a csendes három évtized. Tőlünk az előadás színhelyére mentünk, ahol Veress Sándor az előadót mint a legnagyobb csángó népdalgyűjtőt, a csángók védőszentjét mutatta be a közönségnek. A szeretet óriási erejéről beszélt, mondandóját Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt első levél 13. részére, vagyis a szeretet himnuszára építette. És Domokos Pál Péter ebben a szellemben kezdte meg előadását. A berni találkozás óta állandó kapcsolat volt közöttük, jómagam hoztam-vittem az üzeneteket, a híreket. Sándor betegségéről is mindig értesítette Domokos Pál Pétert, aki egyszer egy szép levélben vigasztalta meg barátját. (A levelet nekem küldte el, azzal, hogy továbbítsam, s én is olvastam föl a címzettnek, mert akkor már nem látott Veress Sándor.) Nekem ezek a barátságok rendkívül sok erőt adtak, és tudatosították bennem, hogy milyen komoly feladat végzésére vállalkoztam. Például az előbb említett két nagyszerű embertől annyi erőtartalékot kaptam - gondolataikkal még haláluk után is visszajárnak és segítenek -, hogy talán elegendő lesz arra a rövid útra, ami még előttem van. Szakolczay Lajos em. . . Szakolcza VEMLÉKMŰ-ÉLETMŰ Mészáros Dezső szobrászművész hetvenesztendős Szentendrén, a várost átszelő Dunakanyar körút mentén, az egyik kanyarulat parkjában váratlan, izgalmas látvány tárul a településen átutazó szemlélődő elé: a lankás kis liget zöld füvén hófehér mészkőszobrok magasodnak. A Mészáros Dezső alkotta műegyüttes 1986 óta múzeumi, szabadtéri gyűjteményként fogadja a Szentendrére látogatókat; ez a város 20. századi, markáns arculatú művészetéhez erős szálakkal kapcsolódó, de attól mégiscsak független, különös atmoszférát sugárzó kollekció az évtizedek óta Visegrádon dolgozó szobrász egyéni arculatú megnyilatkozásaként, törekvéseinek összegzéseként, az életmű pillanatnyi betetőzéseként született meg. A hetvenedik születésnapját napjainkban ünneplő, és még most is töretlen lendülettel dolgozó, a hatalmas kőtömbökkel szívósan birkózó művész indulásától, 1953-tól a hetvenes évek közepéig a magyar szobrászok megszokott, alkotó mindennapjait élte; az adott intézményes keretek között kisebb-nagyobb megbízásokat kapott és teljesített, műtermében portrék, figurák, díszítőszobrok és díszkutak készültek, és ha éppen nem volt megrendelése, akkor kisplasztikákkal foglalalatoskodott. Elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, munkásságát Munkácsy-díjjal ismerték el, dolgozott Rómában, rendezett önálló tárlatokat, s jelen volt az országos seregszemléken is. A Szegeden elhelyezett Ady Endre-portré, a debreceni Krúdy Gyula-mellszobor, a balatonfüredi Huszka Jevő-büszt, a budapesti, XII. kerületi Álló nő - bronzba öntve, kőbe faragva a hatvanas-hetvenes évek köztéri szobrászaténak becsülettel megoldott, szakmailag kifogástalan, de újdonságot alig-alig hozó, egyénítő jegyeket nem nagyon hordozó alkotásaiként épültek be a közterekre és a művész életművébe. Elszakadva, megszabadulva a megrendelői advánalmaktól, a hivatalos „elvárásoktól", a zsűrizési, átvételi procedúráktól a visegrádi Áprilyvölgyben fekvő kertben kezdett hozzá az önálló felfogást, szuverén személéletet tükröző, minden hivatalostól független monumentális szoborsorozatának megalkotásához. Közösségi rendeltetésű, nagyméretű alkotásai magánvállalkozásban készültek, minden pénzét kevásárlásra költötte, az egyetlen fontos szempont az volt, hogy megalkuvástól mentesen, az ideális anyagban és méretben valósíthassa meg elképzeléseit. A figurativitás és a nonfigurativitás határán egyensúlyozó, jelszerű megfogalmazású szobrai gyors ütemben készültek; egy-egy szobrászi elképzelés valóra ,■váltása kényszerítette a következő idea megjelenítését, az egyik plasztikai probléma megoldása hívta elő a másikat. A homorú és a domború ívek váltakozásával - lágy hajlatú palástokkal - határolt, harmóniát árasztó, felmagasodó, torzószerű kőtestek antik szobrászati emlékeket is felidéznek, és a modern kor plasztikai kérdéseivel, tanulságaival feleselgetnek, s a hatalmas téglatesttömbök áttörésével kialakított kompozíciók elvont formarendszerekként, és jelképes ábrázolások gyanánt is értelmezhetők. A külsődleges jegyektől megfosztott megjelenítés, a sokatmondó szűkszavúság, a megformálás merészsége, a kő súlyossága ezeken a műveken, ezekben a művekben az időtlenség, a végtelenség birodalmába kalauzolják a befogadót. Talán a töretlenséget és a megtörhetetlenséget példázzák e kompozíciók, talán az emberi fenséget sűrítik Mészáros Dezső művei, szobrászi tőmondatait ünnepélyesség lengi át. A visegrádi-szentendrei szobrász minden alkotása szabványoktól mentes, rendhagyó, korszerű emlékmű, aktualitásokkal nem törődő, megszületésük koráról csak mély áttételekkel árulkodó, dús tartalmi vonatkozásokkal terhelt, mesteri módon megformált kifejezések. A szentendrei gyűjteményben őrzött és állandó nyilvánosság elé tárt, és a visegrádi kert által rejtett, Mészáros Dezső által megalkotott kőszoboregyüttes - amely ma már negyvennél több művet számlál - minden bizonnyal tovább bővül majd az elkövetkező években: létük, üzenetük titokzatosságában elmerülhetnek, szépségükben gyönyörködhetnek a jelenkor műélvezői, és majd a jövő generációi. Wehner Tibor Gejzágó Jolán felvételei Kiállítás az Operaházban A Rienzitől a Wagner-gáláig A megújulásának negyedik évébe lépett Richard Wagner Társaság sokoldalú, színválas programmal jelzi jelenlétét a kulturális életben. Az új esztendő első rendezvényén, január 9-én a Korona Szállóban az utolsó néptribunról, Wagner ifjúkori operájának ősbemutatójára emlékeztek, a 150. éves évforduló alkalmából dr. Medvigy Mihály piarista professzor a Prágai Operaház múlt évi felújításáról számolt be, zenei illusztrációval. Január 25-én a New York-i MET 1990. évi Ring előadásából A Rajna kincse videofelvételét mutatják be. Február 13-án Richard Wagner halálának 110. évfordulója, valamint a Magyar Állami Operaház új Ring produkciójának premierje, A Rajna kincse felújítása alkalmával tartják a megnyitóját a magyarországi Wagner-kultusz másfél évszázados történetének áttekintéséről rendezett kiállításuknak. Színhely: az Operaház aulája. A komolyzene szépségeinek felismerése, értékelése és megértése a célja azoknak a prózai előadásoknak, amelyeket a zeneművekről rendeznek. Dr. Langermann István A Rajna kincséről tart előadást, aktualitását a mű budapesti bemutatója is erősíti. Március 6-án ismét a MET világhírű előadásában A walkür videofelvételét élvezhetik a zenebarátok. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon az utóbbi évekhez hasonlóan számos önálló rendezvényre várja az érdeklődőket a Wagner Társaság. A grazi Wagner-tisztelők vendégprogramjában Mag. Peter Sölkner zenetudós a német zeneköltő életművéről kíván előadást tartani. A fesztivál alatt megtekinthető az operaházi kiállítás, és harmadik alkalommal Wagner-gálakoncertet rendeznek, külföldi, magyar operaénekesek közreműködésével, Wagner egykori eszméjének, a null-tarifának szellemében, díjtalan belépéssel! A német komponista összművészet gondolatának jegyében a társművészetek is megjelennek a társaság ismeretterjesztő kultúrmissziójában. Galériájukban külföldi és hazai alkotásokat mutatnak be a képzőművészet világából. Az „Irodalmi Fórum" ugyancsak határon kívüli és belüli irodalmat, tanulmányokat, kritikákat, folyóiratokat, lapszemlét, fotó- és egyéb dokumentációt bocsát az érdeklődők rendelkezésére. A világszerte 90 városban létrejött tagszervezetű, Nemzetközi Ricchard Wagner Társaság tagjaként a magyar wagneriánusok értékes szellemi kincsükből számos vándorkiállítás dokumentációját mutatják be, közöttük Wagner és kortársait ábrázoló karikatúra- és fotógyűjteményt. A Wagner Társaság idegen és magyar nyelvű könyv, folyóirattára, gazdag zenei tára, kölcsönzésre is készen áll, további terveiben olyan programok szerepelnek, amelyek Richard Wagner művészetének hatását mutatják be a 20. század zenéjében. Erdősi Mária