Új Magyarország, 1993. február (3. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-24 / 46. szám

• Gyarmati Vera hegedűművész nagy mesterek - Bach, Tartini, Ysaye, Brahms, Schubert, Paga­nini - ritkán játszott műveiből tart hegedűestet február 28-án este a Zeneakadémia kistermé­ben. Zongorán közreműködik Failoni Donatella. • Takács Zoltán hegedűművész és a finn Juhani Lagerspetz zon­goraművész nagy sikerű hang­versenyt adott a helsinki magyar nagykövetségen. A Jávorszky Béla nagykövet rendezte koncer­ten megjelent Riitta Uosukainen finn oktatási miniszter, továbbá a finn főváros kulturális és társa­dalmi életének számos kiválósá­ga. A művészpáros a Beethoven-, Sibelius- és Liszt-művekből álló műsort hamarosan bemutatja a washingtoni magyar nagykövet­ségen és a New York-i Fészek klubban is. • Lengyel Menyhért annak ide­jén világsikert aratott híres drá­mája, a Taifun bemutatására ké­szül a Madách Kamaraszínház. A rendező, Huszti Péter, a hitele­sebb légkör megteremtése ér­dekében a hazánkban élő japán szakértőt, Sato Norikót kérte fel közreműködésre. A premier idő­pontja március 12., a főszerep­lők: Für Anikó, Mácsai Pál, Pus­kás Tamás és Kelemen István. • Görgey Gábor, a szerző rende­zi saját darabját, a Komámasz­­szony, hol a stukker? című komé­diát a győri Nemzeti Színház ka­maraszínházában. A bemutató február 25-én lesz. Jó vadászatot! Kádár Jánosné született Tamás­­ka Mária végrendeletében úgy rendelkezett, hogy hagyatékát nyilvános árverésen értékesítsék nagyobb részben az általa létre­hozott Kádár János Alapítvány, kisebb részben az örökösök javá­ra. Az árverezés jogát zártkörű pályázaton a budapesti Műgyűj­tők Galériája nyerte el. Ennyi le­hetne a rövid hír, pontosabban lehetett volna a tegnapi sajtótájé­koztató előtt, hiszen az örökösök kifejezetten azt kérték, hogy részletesebb tájékoztató csak ez­után jelenjen meg a lapokban. A történtek azt igazolják, hogy egyesek számára valóban hatá­rok nélküli kategória a sajtósza­badság, hiszen téves és valós adatokat egyaránt tartalmazó cikkek jelentek meg a hagyaték­ról az elmúlt napokban is, így hát a hagyaték ügyében majdnem fölösleges volt összehívni a tájé­koztatót, amely a szervezők sze­rint nem is magukra a tárgyakra, mint inkább az aukció katalógu­saira vonatkozott. A hagyaték­ban maradt hanglemezek kataló­gusa kétszázkilenc, a bútorokat, textileket, trófeákat, keleti és egyéb csonttárgyakat, üveg-, ke­rámia-, porcelán- és egyéb tár­gyakat tartalmazó katalógus nyolcszázhatvanhárom tételt so­rol fel, összesen mintegy 18 mil­lió forint értékben. Ez az érték je­lenti a kikiáltási árat, amely a lici­tálás során persze meg is több­szöröződhet. A tárgyakat külön­böző szakmúzeumok katalogi­zálták és válogatták, kivéve ép­pen a festmény- és szobor­anyagot, amely jó néhány igen értékes darabot is magába foglal. Hogy mi a tárgyak jelenlegi for­galmi értéke, azt persze majd a március 19(hanglemezek)­20- 21-i árverésen dől el, hiszen szá­mos darab nem művészeti vagy egyéb szempontok szerint érté­kelődik, hanem a volt tulajdo­nos, vagy az ajándékozó szemé­lye határozza meg árát. Lehet li­citálni Máriának ajánlott Kovács Margit-kerámiára éppen úgy (in­duló ár 100 000 Ft), mint Vargha Imre Prométeusz-érmére hatszá­zért. Hruscsov 1958-ban a jó va­dászat reményében szovjet gyártmányú duplacsövű sörétes vadászfegyverrel ajándékozta meg születésnapján Kádár Já­nosné Tamáska Máriát... P. Sz. E. III. évfolyam 46. szám J/AV 1993. február 24., szerda KULTÚRAI­S Művészet, tárgy nélkül Kiállítás a bécsi Messepalastban Hiába, Bécsben tudnak ünnepel­ni. No nem a híres operabálról van szó, s persze nem is arról a Gemütlichkeit-Tó­, amelynek kö­szönhetően a császárvárosban a hétköznapok hangulata is át­színeződik. Jelen esetben arról van szó, hogy a művészeti főis­kolák létrejöttének évfordulóit ünnepük meg vonzó, példaadó módon a Stephansdom árnyéká­ban. Előbb a Képzőművészeti Akadémia ünnepségsorozata kezdődött el az intézmény fenn­állásának háromszázadik évfor­dulója alkalmából kitűnőbbnél kitűnőbb kiállításokkal (a többi között a filmrendező Peter Gre­enaway elképzelése alapján összeállított A világ száz tárgy­ban című bemutatóval), majd az idén százhuszonöt éves bécsi Iparművészeti Főiskola rendez­vényei következtek: tárlatok, el­őadások, konferenciák. Az események egyik legizgal­­masabbika a Formaakarás című Tárgy nélküli művészet 1910-1938 között Ausztriában, Lengyelország­ban, Csehszlovákiában és Magyar­­országon alcímű bemutató, amely a Kunsthistorisches Museum há­ta mögött, a Messepalast egyik tágas teremsorában látható. A „négymilió schillinges" tárlat már csak azért is érdekes, mert létrejötte a németországi ven­dégprofesszor, Jürgen Schilling vezette diákokból álló munka­­csoport többéves munkájának köszönhető. Munkájuk eredmé­nye: több mint háromszáz kép, grafika, szobor, fotó, tárgy kere­ken hetven művésztől, s egy vaskos katalógus, amely gazdag képanyagával, tanulmányaival első ízben vállalkozik arra, hogy együttesen mutassa be a korszak és a térség absztrakt művészetét. A vállalás persze ennél is na­gyobb. A tárlat egyrészt azt su­gallja a látogatónak, hogy az adott korszak elején világhábo­rúba sodródó, majd a Monarchia romjain mindent újrakezdeni kényszerülő országokban sem tűnt el a művészi invenció, s no­ha alapvetően a „vissza a rend­hez" jelszava, a figurativitás, az „új tárgyiasság" igénye jellemez­te a korszak európai művészetét, a formanyelvi kísérletek nem tűntek el Kelet-Közép-Európa országaiból sem. Másrészt arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy noha az avantgárd fő moz­gásait a németországi Bauhaus és a Párizsban megjelenő új tö­rekvések határozták meg, ebben a térségben is sajátos karakterű, jelentős művészi életművek jöt­tek létre. Akár az osztrák Adolf Hötzel egészen korai, 1905-06-os nonfi­guratív képeire, Friedrich Kiesler Tatlin spirálját idéző Térszínpa­dára, akár a lengyel Katarzyna Kobro hajlított térplasztikáira, Wladislawe Strzeminski egynemű felületeire vagy a cseh Frantisek Kupka Négy történet fekete-fe­hérben című fametszet-soroza­tára gondolunk, a tárlat valóban meggyőző módon érvel a térség értékei, a korszak további kuta­tásának szükségessége mellett. A legmeggyőzőbb anyagot ép­pen a magyaroktól válogatták a rendezők. Néhány név itthon szinte ismeretlenül cseng (Éb­­neth Lajos, Primer Antal, Miklós Gusztáv), mert viselőjük külföl­dön vált elismert művésszé, más esetekben jól ismert alkotók eddig kevésbé ismert kor­szakai, stílusváltásai hangsú­lyozódnak, mint például Kádár Béla esetében. Még a legismer­tebbekről is sok újat tud el­mondani a tárlat, mert a ma­gyar anyag jelentős részét kül­földi magángyűjteményekből, múzeumokból kölcsönözték a rendezők. Érvényes ez Moholy- Nagy Lászlóra, Kassák Lajos­ra, Bortnyik Sándorra éppen úgy, mint Csáky József, Mattis-Teutsch János, Beöthy István, Hu­szár Vilmos vagy éppen Péri Lász­ló műveire. A Magyar Nemzeti Galéria Tihanyi Lajos, Uitz Béla munkáinak, az óbudai Kassák Múzeum Kassák Lajos két konstrukciójának kölcsönzésé­vel járult hozzá, hogy a kép tel­jesebb legyen. Teljesebb, s ter­mészetesen nem teljes, hiszen a térség művészete más összefüg­gések szerint, más országok ter­mését vizsgálat alá vonva is megközenlhető. Tekintve azon­ban, hogy az ilyen regionális koncepciójú tárlatok szervezé­sében csak az első lépések egyi­két jelenti a mostani, hozadéká­­val igencsak elégedettek lehe­tünk. P. Szabó Ernő Katarzyna Kobro: Térkompozíció III., 1928 Plusz-mínusz jdőben Három alkotó estje a A sötét szövetkezett a köddel. Mily lényegbemarkoló e Kiss Anna me­tafora, betöltekezhettünk Csomós Mari és Papp János ihletett vers­mondása révén a költő Átváltozá­sok című ezoterikus versének elí­­ziumi légterével. - Egy kósza nő­személy látomásait írtam meg - meséli Kiss Anna Szakolczay Lajos irodalomtörténésznek, a Fészek klubbeli műsoros est érzékeny és értő, a költői szenzitivitás mezs­gyéit tudó házigazdájának. - E bo­londos hölgy kiváló textilművész, aki egyszerre ráébred az iparmű­vészet korlátaira, s mint diákkorá­ban, elkezd újra filmezni. A kép­­zeletben film látomásait rögzítet­tem versemben, amely a varan­gyok életét foglalta képekbe. A mindenséget féltő ember nem csak az embertársát, hanem a ter­mészet minden kis porcikáját is védi-óvja. Védje is, hiszen csodálatos terv a teremtés terve, amelyben „min­den megvolt, mielőtt meglett vol­na". Erről viszont már Vathy Zsu­zsa A kert című novellájából hall­hatunk Kézdy György érzékletes előadásában. Aki oly féltő gond­dal nyúl vissza lélekben gyermek­korának kertjéhez, mint a kiváló író, azelőtt föltárulnak olyan tit­kok, amelyek a lábunk előtt he­vernek, de csak neki, a mindent látó és halló művésznek van sze­me hozzájuk. E novella az íróvá válás folyamatának is hű és inten­zív képsora. Az előadás hely­színén, a Fészek klubban fogant meg, a mostani estet is bevezető Czigány György író-zenetörté­­nész még 1970-ben ugyanitt meg­kérdezte Vathy Zsuzsát: hogyan lett belőle író. Akkor válaszolni nem tudott, csak most, a novella­költeménnyel pótolja az akkor el­maradt eszmefuttatást. Aztán éte­rien vidám tartományokba vezé­relt bennünket az Én és az elnök című elbeszélésével. De újra az infernó kegyetlenül éles, korbácsosan villogó dögle­­hellete csap meg bennünket. Nagy Gáspár világlátásának ko­mor színeit, fényeit Papp János varázsolja elénk. Megeleveníti számunkra a drámai dialógust, a meghasonlott párbeszédet, mit a költő önnönmagával folytat. Sa­­marcai vagyok és már az is kétsé­ges meddig izgalmas - zendül a kétségbeesés akkordján a sor. Az általános gyűlölködés, szeretette­­lenség von sátra alá mindent, e vi­lágban elhal a tolerancia, az irga­lom. A plusz-mínusz időben hala­dó lift revelációerejű metaforájá­ról Nagy Gáspár élőbeszédben is vall. Az a lift, amely ma is halad, életünket ambivalenssé, meg­­foghatatlanná teszi. S fogalmunk sincs sokszor, hogy az idő melyik dimenziójában vagyunk. Talán csak Isten tudja, ki az időn kívül létezvén át képes fogni az örökké­valóság kezdeteit és a számunkra kiszabott végső határát. Nekünk az adatott meg, mint a költőnek például, hogy elhelyezzen egy szál virágot a még temetetlen ha­­lottaink sírján, ahogy tette ezt Nagy Gáspár 1983-ban a Nagy Imre versével. S ma is emlékeztet bennünket halkan, de határozot­tan,,, gyilkosokat néven nevez­ni" elévülhetetlen misszió. Pósa Zoltán A K­od. 21 éves a Korona Pódium Hétfőn este a Fővárosi Ope­rettszínházban ünnepelte a Korona Pódium 21. születés­napját, Kivágjuk a 21-et! cím­mel. A címben szereplő „kár­tyás" kifejezés - mint el­mondták - arra utal, hogy manapság nemcsak tudás, hozzáértés, hanem nagyobb­részt szerencse dolga is, ho­gyan alakul egy vállalkozás sorsa, főként, ha kultúráról van szó. Az ünnepségen Lotfi Farbod, az Értéktőzsde ügyve­zető igazgatója emlékplaket­tet adott át Mikes Lillának, a Korona Pódium vezetőjének, és elmondta: ily módon sze­retnék elismerésüket kifejez­ni a Korona Pódium tevé­kenysége iránt. A gálaesten hallhattuk A telefon című vígoperát Iván Ildikó és Miller Lajos előadásá­ban, bemutatták Dévai Nagy Kamilla és Vitai András új est­jét, amelyben - többek között - elhangzott a székely him­nusz „őseként" számon tar­tott csíksomlyói népdal. Mi­kes Lilla Mensáros Lászlóra emlékezett, aki kezdettől fog­va részt vett a Korona Pódi­um munkájában. A színpad­ra lépett Pitti Katalin, Szabó Gyula, Vukán György, hege­dűn játszott ifj. Szalai Antal és Sánta Ferenc. A befejezés Ma­lek Andrea és Kulka János szín­padi kettőse volt. (v. s. cs.) Tü­lemény A tévé, mint cirkusz Elég sokáig tartott, míg rádöbbentem a televízió valódi szerepére, mert egy ideig komolyan hittem, hogy majd „kinövi magát", hiszen a televíziós művészet önjelölt prófétái szaklapokban és szakcikkek­ben elemezték a televízió jövőjét még a hatvanas-hetvenes években. Volt egy pillanat, amikor hihető volt, hogy a televízió átveszi a film­művészet legfontosabb posztjait, s a maga sokkal népszerűbb esz­közeivel valami újat és értékeset teremt. Pedig hát Keleten és Nyugaton a tévé azzá vált, mi (ma is) lé­nyege: ingyencirkusszá. Nálunk az előfizetői díj miatt még ez sem egészen igaz, ám napokra bontva meglehetősen olcsó a beléptidíj, úgy másfél tojás ára. Igaz­, hogy a tojás viszont drága. Még nem ért véget a Glóbusz című új magyar tévéfilmsorozat, de ha ilyen marad, feltehetően nem is térek vissza méltatására, mert eddig is csak azért tudom, miről szól, mert benne van a mű­sorújságban. Magából a filmből ez nem nagyon derül ki, pedig ha­tározottan állítom: vannak szereplői, jönnek-mennek, beszélget­nek, mintha egy százrészes sorozat középső részét látnám. Nem tudom, ki kicsoda, és ami a nagyobb baj, nem is igazán érdekel. A Három arckép amerikás magyarjainak párhuzamos életrajzát bemutató filmből Nyeste Zoltán szavai maradtak meg bennem: „Én azért maradtam meg magyarnak, mert nem tudok más lenni." Aztán: „A magyarságot nem keresztlevél és származás dönti el, hanem kultúra és ma­gatartás. " Bizony, a televízió magyarságát is ez dönti el: kultúra és magatartás. A mai tévé arculatát viszont, sajnos, egyre inkább az olyan műsorok határozzák meg, mint a Friderikusz-show, benne Mischuval, a magyar származású amerikai törpével, aki egy ma­gyar óvodában töltött egy bizarr napot - kínos ötlet! -, aztán Vitray mint vendég, és egy amerikai artista a mosógépben, sztárvendég­ként pedig Franco Nero, tökéletesen érdektelen szöveggel. Elké­pesztő pillanat lesz, ha nyíltan is kereskedelmi televíziócsatornák nyílnak, és a tévé artistái a nagyobb haszon reményében szétspric­­celnek az eddigi egyetlen, kereskedelmi Magyar Televízióból, s meg­indul a verseny lefelé. Meglehetősen unalmas volt James Burke sci-fibe oltott ausztrál do­kumentumig­­. A fölmelegedés után, pedig mintegy a jövőből visszatekintve éppen 1994 körül történik meg az emberiséggel az, amire a tudomány már egy-két évtizede figylemeztetett, nem sok eredménnyel. A lelkiismeretlen fogyasztói szemlélet, a jól élni pil­lanatnyi parancsa, az ipari civilizáció, az esőerdők kivágása olyan üvegházhatást eredményez, mely nehezen visszafordítható és ka­tasztrofális változásokat eredményez az éghajlatban, a tenger­szintben, az elsivatagosodás mértékében. Mondhatni, tehetetlenül, csüggedten, bambán, vagy ha tetszik, hidegvérrel fogadjuk e jós­latokat, mert mit tudunk mi tenni a trópusi esőerdőkért, ha a szom­széd minden következmény nélkül kivághatja összes gyümölcsfá­ját? Saját környezetünkben, saját hazánkban vagyunk tehetetle­nek. Akik fent tudtunk maradni, láthattunk egy kiváló 1973-as fran­cia-olasz filmet, A vonat címmel, Georges Simenon regényéből, ám nem krimi volt, hanem háborús szerelmi történet, olyan sztárokkal, mint Romy Schneider és Jean-Louis Trintignant. A minden mozzana­tában logikusan és hitelesen gördülő, lélektanilag felépített törté­netnek mintegy ellenpólusa volt az Űrvadász című fantasztikus amerikai film (1983), illetve amerikai fantasztikus film (kis különb­ség), melynek kacagtató hiteltelensége ellenére a primitív és bru­­táns képregénymese elérte célját, és ráadásul minden esélyünk megvan arra, hogy 2136-ra, vagy még sokkal előbb emberi és ro­botszörnyekkel népes, sivatagos Tiltott Zóna lesz a lakott világból. Egyre durvább televíziós ingerekre reagálunk csupán, s ez a fo­lyamat is nehezen visszafordítható. A szellemi-erkölcsi erózió las­san, de biztosan működik. A szinkronban megjelenő durvaságokat „überelni" akarják a szerény magyar játékfilmek, a késő estére he­lyezett erotika és pornográfia egyre lejjebb kúszik, a véres erőszak pedig elmaradhatatlan elemévé válik a szórakoztatásnak. A könnyebb és olcsóbb megoldás kísértése szabállyá változik, a cir­kuszi szemlélet kitermeli az istállómestereket és bohócokat, artis­tákat és zsonglőröket, idomárokat és állatseregletet. És fel sem fog tűnni, ha a Híradó helyén minden este Uborka lesz. Nincs messze az idő. Az üvegházhatás a televízióban érvényesül a leg­hamarabb. Tudományos neve: Friderikusz-szindróma. Szentmihályi Szabó Péter B­olsoj-bajok 1824-ben készült el a méltán hí­ressé vált moszkvai opera- és ba­lettszínház, a Bolsoj Tyeatr. Nim­busza százhatvan éven át szinte töretlen volt. Újabban azonban nagy bajok mutatkoznak a Bol­­sojban. Vlagyimir Kokonyin, a jelenlegi igazgató, bejelentette: a Nagy Színházat felújítási munkák mi­att legalább két évre be kell zár­ni. Ez, ha nem sikerül kellő idő­ben megfelelő épületet találni az éptkezések tartamára, a balett- és az operatársulat elhalását je­lentheti. Ezen az sem segít, hogy még a múlt szeptemberben Jel­cin elnök rendelkezett a Bolsoj változatlanul magasan kiemelt állami dotációjáról. Ha az átme­neti időszakra nem sikerül meg­oldani az elhelyezési problémá­kat, akkor a színház utánpótlása is bajba kerül, mert a világhírű balettiskolát sem tudják működ­tetni. Az operaelőadásokkal pe­dig már korábban is bajok vol­tak. Mérvadó kritikusok az utóbbi években úgy tekintettek a Bolsojra, mint olyan operára, amelynek műsora esetleges, és nagy részben a klasszikusnak számító operák triviális előadá­saiból áll. Ugyanezt mondták a balettrepertoárra is. Kokonyin reménykedik, hgoy a restaurálá­si munkák kezdetéig - várható­an 1995-ig - még be tudnak mu­tatni két-három új produkciót. Ezek egyike az a Glinka-opera lenne - az eredetileg Életünket a cárért, később Ivan Szuszanyin cí­mű mű -, amelyből Sztálin a '30- as években kiirtatott minden, a cárra vonatkozó szót, de még csak utalást is. Most a teljes, ere­deti verziót játszanék. A Bolsoj egyébként annak ide­jén egy föld alatti folyómeder fölé épült. Ez a vízáramlás most kikezdte az alapokat is. Az újjá­építéshez körülbelül félmilliárd márka értékű összegre lenne szükség. Ezt, Oroszország jelen­legi gazdasági helyzetében, az igazgató szerint, csak külföldi tőke bevonásával lehet előte­remteni. De akad-e, s mikor, kül­földi tőkés, aki hajlandó ekkora összeggel beszállni a Bolsoj újra naggyá tételébe? - vetődik fel a kérdés a Neue Zürcher Zeitungban olvasható Kokonyin-nyilatkozat nyomán. (ti.)

Next