Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

III. évfolyam 61. szám 1993. március 13., szombat Volt egyszer egy Március Csaták, sebek, orvosok DevuLCK az. ijui az, tribu sz uvava, föltették az asztalra, leterítették szépen, égő gyertyát állítottak a fejéhez. Késő éjjel benyit az asszony a szobába, hogy megnézze halottját. Rémülve látja, hogy a halott sebei vérzenek. Öreg cseppekben hulladoz a vér az asztalról a padlóra. Holt embernek nem hull a vére. Bekiáltja férjét. Észreveszik, hogy az irtóztató hidegben kint a mezőn befagytak a sebek, de most az enyhébb szobában kiengednek, nyiladoznak. Rögtön felverték az orvost, s vitték a halotthoz. Az orvos kimondta az ítéletet. Nem halott az ifjú, hanem élő... Ápolták anyai gonddal... Megtalálták a bordák közt az utolsó pisztolylövés golyóját is. Kivettek onnan szépen. Törött csontok helyreálltak, vágott sebek beforradtak, eltűnt erők visszatértek, megint egésszé lett az élet, írja Eötvös Károly A nagy év című munkájában, felelevenítvén a szabadságharc egy sebesülésének és feltámadásának történetét. Mi pedig kérdezhetjük másfél évszázad távlatából, vajon mi lett azokkal, akiket nem ápoltak anyai gonddal, egyáltalán kik ápoltak és hgy ugyan egy-egy véres csata után elvi Találkozás Görgeyvel ! Egy bizonyos dr Grünhut Adolf, aki évtizedekkel később fényes karriert futott be, mint a magyar spiritizmus vezéralakja, s a Szellemi Búvárok Pesti Egyletének elnöke, akkoriban végezte a bécsi orvosegyetem második évfolyamát. Nem volt még kész orvos tehát, de az események forgataga, a hazafias lelkűlét, valamint hogy a magyarok táboraiban igen kevés gyógyításhoz értő személy akadt, mindez hozzájárult ahhoz, hogy Grünhut számos fontos feladatot kapott. Többek között tábori kórházakat kellett felállítania a kápolnai csatát követően. Az itt felidézett történet előzményeihez tartozik, hogy Grünhutot egy orvostársa valamilyen ok miatt feljelentette Görgey tábornoknál, aki őt ezért magához rendelte. Grünhut a következők szerint emlékszik vissza az eseményekre. ...Mikor idézőmet a szolgálattevő katonának átadtam, az ajtónyitás alkalmával a szobában, melyben a haditanács tartatott, láttam az összes tábornokokat: az öreg Dembinszkyt, Vettert, Klapkát, Görgeyt, Perczelt stb., fönn az elnöki széken Kossuthot. Jó ideig vártam az ebédlőben, hol az asztal terítve volt. Körülbelül egy óra lehetett. Végre megnyílt az ajtó, s a ruganyos járású, lovagias alakú Görgey, rövidre nyírt hajjal, szőke szakállal belépett. Ámbár ő szemüvegén keresztül, összeráncolt szemöldei alól éles szemeivel merően szemügyre vett, mégis az én előbb érzett szorongásom egyszerre megszűnt. Görgey rám mozdulva mondá: ,Ön az a makacs? Tudja-e, hogy főbelövetem!?" Anélkül, hogy ezen éppen nem kellemes megszólítás megfélemlített volna, mondogattam: ,Tábornok úr! Ez katonás és éppen nem szégyenletes halál lenne, de ha nekem dr. E. mellett kell szolgálnom, meglehet, hogy abból szégyenletes halálom következnék." Görgey reám szegezte szemeit, valószínűleg azt vélhette, valami nő forog a játékban és ebből lovagias ügy keletkezett (mert tudjuk, hogy a törvényes és a nem törvényes asszonyok egész serege követte a hadsereget, nagy akadályára a szekerészszolgálatnak), vagy pedig az én határozott magatartásom tetszett meg neki, mert, igaz ugyan, hogy még mindig nyersen, azt mondotta: ,Mi szolgálatot tud Ön tenni?" És anélkül, hogy feleletemet bevárta volna, kérdi tovább: ,Tudna Ön Kunmadarason, Kisújszálláson, Karcagon mintegy 1000 emberre, szükségkórházakat rögtönözni?" Forogni kezdett velem a világ, de minden gondolkodás nélkül feleltem: ,Tábornok úr, az én tudományom csekély, még nem vagyok okleveles orvos, s e dologban semmi tapasztalásom sincs, de mégis azt hiszem, hogy bizonyos feltétel alatt meg tudom tenni..." Görgey összerándult e szónál feltétel, mintha vipera marta volna meg. ,Mit ... feltétel, mondotta, megnyújtva a szót. ,Engedelmet kérek, tábornok úr, azt értem ez alatt, hoha én nyílt rendeletet ,a hogy a polgári hatóságok nekem késedelem nélkül segédkezzenek és engedelmeskedjenek..." .Ebben nem lesz hiány a rendelet az akasztófáig fog terjedni..." felelte Görgey. Szükségkórházak Grünhut életre hívta a nevezett kórházakat, ahová megállás nélkül érkeztek a sebesültek. Abban az időben írja a seb kezelése sokkal körülményesebb, időrablóbb volt, mind a mai előrehaladottabb kezelési mód alapján. A sebeket minden nap meg kellett tisztítani és új kötéssel ellátni. Derekunk és hátunk majd kettészakadt a folytonos előrehajlásban, és a kötözési munka eltartott kora reggeltől a késő esti órákig. A nehéz szolgálat terhe alatt talán összeroskadtunk volna, ha a birtokos osztály és hivatalnokok vendégszeretősaládi köreiben minden este lelet és kedélyt fölelevenítő megújhodást nem nyertünk volna... A keteges tífuszragály behurcoltatott a kórházba. A fiatal sebész (felcser), aki mint új házas a mézesheteket élte, félvén a ragálytól, egy napon feleségével együtt megszökött, az orvosnövendék pedig azon gyanú alatt volt, hogy tagjainak szaggatását csak tetteti. Ez által a mi szolgálatunk (tudniillik dr. Tsuk, a kórház igazgató orvosa, valamint Grünhut D. Sz. E.) erőnket felemésztővé vált, orvosi segítőkért hiába fordultunk Debrecenbe. Ekkor az én atyai barátomnak és tanítómnak (tudniillik dr. Tsuknak D. Sz. E.), aki nekem formaszerű klinikai előadásokat tartott, lázai kezdettek lenni, s pár nap múlva ágyba döntötte a tífust. Később az úgynevezett térparancsnokság Grünhut Adolfot Hajósra rendelte. Az érsekek nyaralóhelyén, a tágas, nagy termekben rendezkedett be egy kórház, s ennek lett munkatársa. Hajósi tartózkodása kapcsán emlékezik meg Mágócsy doktorral, a szabadságharc egyik nevezetes orvosáról. Abban az időben Magyarországon ritka holló volt a speciális sebész vagy operatőr. Ilyen volt dr. Mágócsy Vince, aki mint Gyöngyös városának tiszti orvosa otthagyta jövedelmező praxisát s feleségével aki mellesleg mondva gyönyörűszép, művelt úriasszony volt a nemzet táborába sietett. Mennyire elütött ez a nő a tiszti kart követő törvényes és kétes asszonyok hadától, mely a magyar tábor terhét és árnyékoldalát képezte... (Érdekes, hogy Iminhut több alkalommal is nevezményező utalásokat tesz a honvéd táborokhoz csapódó asszonyokról, de nem fejti ki, hogy ennek morális vagy egészségügyi következményeit fájlaló D. Sz. E.) Dr. Mágócsy mozgó vándoroperatőr volt, aki kórházul kórházra járt, hogy ott a súyosabb műtéteket elvégezze. Műtét a szabadban A kórház feloszlatása után fűti tovább 49-es emlékeit Grünrut Szabadkára vonultunk, de nemsokára sürgős parancs jött, hogy vonuljunk Szegedre... Szegeden nagyszámú csapat volt összpontosítva, s ezek augusztus 5-én a szőregi csatában először szálltak szembe az orosz haderővel. Minden tekintetben ízeleg nap volt ez... A sebkötözőhely az erdő szélén volt, s ezúttal egalább hátvédünk volt, amit a kötözőhely kiválasztásánál nem mindig tartottak szem előtt, iyenformán az orvos hivatása gyakran végzetessé vált, s az amúgy is csekély orvosi személyzetet nagyon megritkította. Vagy hiba volt ugyanis, hogy az orvosoknak nem volt semmi ismertetőjelük, ami őket a többi honvédtisztektől megkülönbözette volna. Gyors visszavonulásoknál és üldöztetéseknél persze hába hivatkoztak állásukra és orvosi jellegükre... Magától értetődik, hogy a legsürgősebb operációkat, sőt az amputációkat is szabad ég alatt, a nap hevének kitéve végeztük. A honvédek lombokat és faágakat hoztak az erdőből, ezeket a földbe dugták, hogy a szegény sebesültek némi enyhülést és oltalmat kapjanak. Felejthetetlen az a jelenet, amikor a kötözőhelyre az ágyúgolyók szakadatlan zápora között, amik a földet körülöttünk feltárták, s földdarabokat szórtak a szemünk közé, egy még gyermekkorban lévő honvédet hoztak, kinek egy ágyúgolyó a bal karját a könyökéig összeroncsolta, s akinek karját azonnal tőből le kellett vágni. Valóban gyötrelmes, szívszaggató jelenet volt ennek a 15-16 év körüli gyerekembernek a vérveszteségtől s pokoli kíntól eltorzult arcát látni... Batthyány orvosa Magolcsy mellett akadtak más híres orvosok is, néhánynak a fényképe megtalálható Kertbeny Károly nevezetes albumában, így például 20. szám alatt Schneider Anton doktor, Bem tábornok testorvosa, aztán Róth Márton doktor a 41., valamint Dr. Mérey Ágoston, Kossuth orvosa a 43. számon. Ugyancsak a nevezetesebbek közé tartozott az események alakulása folytán egy bizonyos Ludvigh névre hallgató császári és királyi katonaorvos, akit gróf Batthyány Lajos mellé rendeltek, mikor kiderült, hogy a magyar kormány miniszterelnöke elkerülendő a megszégyenítő akasztatást öngyilkosságot kísérelt meg. Dr. Ludvigh a következőképpen emlékezik vissza: 1849. október 6-án reggel fél 6 órakor szobám ajtaján, Pesten az Újépületben, heves kopogtatás ébresztett föl, s a belépő ordonáncz felszólított, hogy azonnal a pavilonba menjek, hol a politikai államfoglyok elzárva voltak, hogy Batthyány Lajos grófnak, fa öngyilkos szándékkal emelte kezét önmaga ellen, orvosi segélyt nyújtsak. A szükséges sebkötöző szerekkel magamat gyorsan ellátván az ordonanczot a gróf szállására követém, mely az épület felső emeletében volt. A grófot ágyában egy véres szarvasbőrön fekve találta, s vértől csepegő inge, valamint az ágy alatt látható vértócsa is eléggé elárulták, hogy a nemes gróf öngyilkosság útján akart menekülni a kötél általi gyalázatos kivégzése elől. A kamrában, mely hosszúkás és egyenetlen ablakkal ellátott négyszöget képezett, katonai őr állott; bútorzata csak egy szerfölött kezdetleges modorú íróasztalból és egyetlen székből állott. A katonai őrön kívül még néhány katona s az akkori főtörzsorvos, Dr. Béé volt a szobában, kinek parancsára én a grófnak még mindig vérző jobboldali nyaksebét egy kompresszív kötelékkel bekötöztem, mire a vérzés megszűnt. E nyakseben kívül, mely a gégeérnek néhány oldalágait is megsértette, a bal mell középtáján a szív közelében, valamint a bal kar könyökhajlásán is tetemes sérüléseket lehetett észrevenni. A grófot a nyaksebén történt nagy vérvesztesége következtében hihetőleg elhagyta minden ereje és a tőrt nem szúrhatta be elég mélyen. E tőr, melyet vánkosában elrejtve tartott s nejéhez intézett levelében ,szabadítójának' nevezett a ,gyalázattal, az asztalon feküdt, vasa 7-8 hüvelyk hosszú volt, és keresztvasa szarumarkolattal ellátva. A sebek bekötözése után a gróf ágy- és fehérneműit tisztával váltották föl, s miután a tisztek eltávoztak, Dr. Béé főtörzsorvos azt a megtisztelő, de szomorú kötelességet ruházta rám, hogy további rendelkezésig a grófot orvosi felügyelet alá vegyem. (...) A vérvesztés következtében gyakran előálló ájulásokból izgató szerekkel voltam kénytelen őt felfelébreszteni. Délre könnyű ebédet adtak neki, melyből azonban csak néhány kanálnyi levest evett (...) Esteli öt órakor Batthyány bizonyossá lön abban, hogy kötél helyett lőpor és golyóval fog kivégeztetni folytatja Ludvigh doktor. A megrendítő dráma utolsó felvonása este fél hatkor vette kezdetét. Belépett a börtönőr, s megkérte a grófot, hogy öltözzék át. A gróf fel is ült ágyában, de a kimerültsége miatt nem tudott maga felöltözni. Segítettem neki tehát, s egyenként nyújtom ruháit, egy fekete nadrágot, fehér mellényt és fekete bársony kabátot, s öltözetének kiegészítéséül végre a börtönőr békéit tévé fel kezei és lábaira. A gyógyíthatatlan seb A gróf még egy arannyal horgolt kékselyem házi sapkával fede be fejét, s azután megindult a szomorú menet. A lépcsőig ketten vezettük; balról én, jobbról pedig a lelkész, egy francia pap, ki gróf Károlyi Istvánnál volt. A lépcsőn tér hiányában hátra maradtam, az udvaron ismét felajánlom neki karomat, ő azonban visszautassa az ajánlatot, azt mondva: Köszönöm barátom, most elég erőt érezek magamban. Az idézett visszaemlékezés, melyet Heckenast Gusztáv adott ki Pesten, 1870-ben a következő mondatokkal ér véget: Feltűnő látványt nyújtott szép, nagy szakálla, melyet a lövések által okozott légrezgés úgyszólván művésziesen szétszórt. Fehér mellényét a puskaporfüst egészen megfeketítő szívetáján. Kényszerű pályamódosítások Befejezésül idézzük ismét Grünhut doktort, kinek emlékezései az Égi Világosság című folyóirat hasábjain jelentek meg 1899 májusa és 1906 októbere között. A szabadságharc leverését követő napokról, aradi tartózkodásáról így ír: Három kategóriába soroztak bennünket: azokat, kik mint aktív császári tisztek léptek át a honvédséghez, valamint a császári tiszti rangban állókat a vár börtönébe küldték, akik mint altisztek vagy közlegények mentek át a honvédséghez, s tiszti rangra vitték a kaszárnyába kerültek, s végül azokat, kik a polgári életből állottak át honvédnek, privát házakban helyezték el. Ez utóbbihoz tartozott a tisztek s az orvosok jelentékeny része, s ezek között magam is. Az orvosoknak meghagyták, hogy másnap reggel jelentkezzenek a garnizon kórházában. Orvosokban nem volt hiány, s így tulajdonképpen feleslegesek voltunk. A főtörzsorvos (...) részvéttel volt irántunk (...), megkértük: bocsásson el, hogy a térparancsnokságtól útlevelet szerezhessünk. Ezt azonban, mint mondá, nem teheti, de szívesen állít ki bizonylatot arról, hogy a kórházban nincs ránk szükség. Mindegyikünk kapott egy ilyen bizonylatot, s megbeszéltük, hogy másnap délelőtt együtt megyünk fel a térparancsnoksághoz. Már nem emlékszem arra, hogy miért, de társaim másnap délelőtt nem vártak meg engem, hanem korábban mentek el a térparancsnoksághoz. Amikor én is odatartok, szinte megmerevedve látom, hogy kollégáim szuronyos fegyverek őrizete mellett jönnek velem szemben... Hamar elvonultam egy kapualjba, s távolról figyeltem az eszkortot. A csapatot a Fehér-kereszt szállodába vitték, ahol abban az időben nap-nap után aszszentálták a fogságba került honvédeket. És valóban, egynek kivételével valamennyit besorozták, s mindjárt fel is eskették... A besorozottakat nemsokára elvitték Olaszországba, ahol egyik barátom, egy valóságos óriás, meg is halt. Kettő közülük, persze már csak a hetvenes években, fölvitte a törzsorvosi állásig. Egy évig azonban mindkettő mint közkatona szolgált. D. Szabó Ede Gróf Batthyány Lajos kivégeztetése 1849. október 6-án - A miniszterelnök temetése A ferenciek sírboltjában A ravatal Gyászmenet a Kerepesi úti temetőbe .