Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
Volt egyszer egy Március Kossuth és Képek és emlékek a Jenny Lind szabadság földjéről Petőfi Sándor az ég felé emeli szemét, s önnön vérébe mártott ujjával írja a sziklára, amely mellett hever: Hazám! Az olajnyomat ezer-, talán százezerszámra terjedt a szabadságharc utáni évtizedekben, ott volt a helye minden olyan szoba falán, amelynek lakói szívükben őrizték a harc emlékét, a szabadság utáni vágyat - akik azonban valamilyen ok miatt nem engedhették meg maguknak, hogy valódi festő által festett, kevésbé patetikus, művészi szempontból hitelesebb ábrázolást vásároljanak az emlékezés és a reménykedés jegyében. Már nem festmény és még nem fotográfia ez a kép. Már nem a mesterség sok évszázados hagyományait folytatva készült, de egy kicsit még ezt akarja elhitetni, s még nem rendelkezik a fotográfia hitelességével, noha nagy sorozatban készül, egy újfajta tömegízlés, vizuális kultúra formálójaként. Mondhatni, az átmenet jellegzetes terméke. Jelképesnek is mondhatnánk, hiszen ebben az esetben nincs is mihez viszonyítanunk a kép hitelességét, hiszen Petőfi halálának nem volt tanúja Voltak viszont tanúi számos eseménynek, csatának , és városok ágyúzásának, mozgósításnak és megadásnak, kormányalakításnak és fegyverletételnek. Maradtak leírások és maradtak képek, megannyi adalék a korszak történelméhez. Ahogyan az emlékezések nagy része már régen feldolgozva, kötetbe gyűjtve szolgálja a szabadságharc történetének jobb megismerését, úgy a képek nagy részét is feldolgozták már a kutatók, s az albumoknak, kiállításoknak köszönhetően közülük számos széles körben ismertté is vált. Úgy tűnik, maradtak azonban rejtett kincsek is bőségesen, hiszen például azok közül az 1848-49-es Emlékek és dokumentumok közül, amelyek a Legújabb Kori Történeti Múzeum új tárlatán szerepelnek, a legtöbb csak a szakemberek számára ismerős. A bemutató legtöbb darabja metszet vagy falragaszként megjelent hirdetmény, felhívás, nemcsak történeti, de kultúrtörténeti szempontból is érdekes. A metszetek némelyike önálló lapként, legfeljebb magyarázószöveggel jelent meg, a felhívások akár a néhány évtized múltán robbanásszerű fejlődésnek induló plakátművészet legközvetlenebb előzményeinek is tekinthetőek. Kép ugyan nincs e falragaszokon, de szükség lenne-e egyáltalán kép egy olyasféle felhíváshoz, amely így kezdődik: Budavára a miénk!, vagy így. Legújabb és felette érdekes hiteles hírek Bécsből. A kép persze mégis ott van mindenütt, hiszen a kor kiváló rajzolóinak sora örökítette meg az eseményeket, s a szabadságharc jeles személyiségeinek az arcvonásait a rajzon kívül számos esetben dagerrotypia is őrzi. Itt van például a kormányzó, Kossuth Lajos portréja, melyet óvatosan vesz kézbe a szakember, hisz pótolhatatlan kincsről van szó. Mondhatni, nem csupán önmagában vett értékről, hanem viszonyítási pontról is egyben. Mi sem izgalmasabb például annál, mint összevetni ezt az arcképet azokkal az ábrázolásokkal, amelyek az említett kiállítás tőszomszédságában rendezett kamaratárlaton, a Kossuth-emléktárgyak Amerikából című bemutatón láthatók, s amelyek nem egyszerűen egy utazás dokumentumai, hanem annak a folyamatnak a részei, amelynek folyamán a vizuális és a tárgyi kultúra a tömegtermelésnek, az információátadás új lehetőségeinek köszönhetően megteremti a maga képét az adott személyiségről, eseményekről. A törökországi emigráció után az érte küldött gőzhajón Amerikába érkezett Kossuthot 1851. december 6-án sok tízezres ünneplő tömeg fogadta New Yorkban, ahogyan ezt az újságrajz kalapjukat lengető szereplői is bizonyítják. Ünnepi menetek, beszédek, fogadások - ahogyan az első napokban, a további több mint hat hónapon át is a földrész egyik legnépszerűbb embere maradt a kormányzó. Könyvek sora jelent meg ez alkalomból, néhányban ott a kormányzó arcképe is, ahogyan rákerült New Jerseyben fúvott borosüvegre és fehér kőedény tányérra, levélnehezékre és gyertyatartóra, érmekre és természetesen a kormányzó emigrációs pénzsorozatára is. Az egyik üvegen a Kossuth-portréval szemben egy gőzhajó, a Mississippi, amelyen Kossuth elhagyta Törökországot, a másikon ellenben egy női portré, amely persze nem a kormányzó feleségét ábrázolja, hanem a kor ünnepelt, svéd származású énekesnőjét, Jenny Lindet Az egyik érem szerint semmi sem lehetetlen Kossuth számára, amit csak akar, a hátoldal pedig a szabadság szülőföldjeként nevezi Amerikát. Jól megférnek ezek a komoly kijelentések a magyar politikus és a svéd színésznő összepasszításával a borosüvegen, hiszen, ne feledjük, ez az az ország, ahol százharminc évvel később azt mondja majd Andy Warhol, a pop-art fenegyereke: mindenki sztár lehet egy pillanatra. Nos, sztárok jöttek, sztárok mentek Amerikában, a Kossuthrelikviák némelyike a fiókok mélyére, padlásra, lomtárba került, más darabok mindvégig az őket megillető figyelemben részesültek. Hogy most így együvé kerültek Budapesten is, az Michael Szarvasy New York-i gyűjtőnek és műtárgykereskedőnek köszönhető. P. Szabó Ernő ¡¡yQ~TI~J~ cP'^j c~¡vi. évfolyam 61. szám Jilt 1993. március 13., szombat 19