Új Magyarország, 1994. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-15 / 87. szám
ip VJIL L, IV. ÉVFOLYAM, 87. SZÁM, 1994. ÁPRILIS 15., PÉNTEK X 11 U.UC — Ha valamit csinálsz, csináld a legjobban, így szólna magyarul az angol közmondás, amelynek szellemében él és dolgozik Darlington Hall főkomornyikja, Stevens (Anthony Hopkins). Számára egyetlen feladat létezik: urának, Lord Darlingtonnak a tökéletes kiszolgálása. Ha valamire büszke, akkor kizárólag arra, hogy amikor a lord az 1930-as években nácibarát angol urakkal és hithű nácikkal politizálni kezd, a fontos összejöveteleket s az azokhoz kapcsolódó ebédeket, vacsorákat a precíziós svájci óra pontosságával, a brit főúri házak sok évszázados tradícióinak makulátlanul megfelelve bonyolítsa le. S miközben mint komornyik (mint szolga, mert hiszen a teimataimu komornyik is az, csak magasabb szinten) sikerélményeket arat, elmegy élete egyetlen emberi leheősége mellett. Nem tudja, nem meri, nem akarja észrevenni azt a furcsa, rejtett, szemérmes, de visszafojtottságában is szenvedélyekkel teli vonzalmat (majdnem szerelmet írtam), amit a hasonlóképp tökéletes munkaerő, házvezetőnő, Miss Kenton (Emma Thompson) iránt érez. Illetve megfordítva: Miss Kenton is rejtegeti érzéseit, és Stevens azokat sem meri észrevenni. Két, különben értékes, komoly és meglett ember, foglalkozása, neveltetése, a tradíciók, de saját karakterük miatt is, elfecséreli az életét. S amikor Stevens, sok évvel később, Darlington Hall új urától, a dúsgazdag amerikai Lewistól (Christopher Reeve) kölcsönkapja a gyönyörű szép és tökéletes állapotban lévő autómatuzsálem Bentleyt, hogy pár nap szabadságra menjen vele, már késő megkeresni a rossz házasságba menekült Miss Kentont. A múlt nem hozható vissza. A napok romjai (ez a film címe) romok maradnak. Nagy csapat állt össze, hogy makulátlanul angol filmmé formálja a nem angol származású Ruth Prawer Jhabvala forgatókönyvét, aki a szintén nem angol kaztro Ishiguro regényét alakította filmtörténetté. Megredezte pedig az amerikai James V Ivory. Viszont a forgatókönyvíró előző közös munkája Ivoryval az a Howard's End volt, amelyért ő és Emma Thompson Oscart kapott. Ivory annak idején három Oscart gyűjtött be a szintén Jhabvala-forgatókönyvből készült Szoba kilátással-ért, s ezért kapta első Oscarját Jhabvala is. No és Oscaros, az A bárányok hallgatnak főszerepéért, az azóta life peerage-et (élete végéig szóló bárói rangot) kapott Sir Anthony Hopkins. Ő és Thompson angolok. És angol a Darlingon lordot tökéletes britséggel játszó James Fox, valamint Stevens apjaként a veterán Peter Vaughan. No és angol a táj, észak-kelet Anglia szelíd, bájos dombjai, mezői, ligetei, folyócskái. Angolok a kastélyok, udvarházak, több száz éves patinájukkal, berendezésükkel, műlincseikkel, parkjukkal, ősi címereikkel és az ősök életnagyságú, egész alakos portréival a galériafolyosókon. Ivory már a Howard's Endben is remekelt az angol légkör megteremtésében (látványtervezője, az olasz Luciana Arrighi ezért kapott Oscart). Jelmeztervezői, Jenny Bevan és John Bright szintén Oscarosok, még a Szoba kilátással révén. Az operatőr, Tony Pierce-Roberts, már a Szoba kilátássalt is fényképezte, s ő készítette a Howard's Endet is (Oscar-jelölést érdemelt ki vele). A napok romjai, miként a Howard's End is, kivételnek számít a véres akciófilmek, hátborzongató pszichothrillerek és bárgyú vígjátékok özönében. Csehovi hangulatú, mélységesen emberi, finom és halk tragikumú film. A tökéletes külsőségek közepette is arra figyel, ami a művészetben a legfontosabb: a lélek rezdüléseire, örömeire és kínjaira. Szóval arra, ami a Jurassic Park-féle látványcirkuszokból tökéletesen hiányzik. Takács István A hét filmjeíít ! Elfecsérelt életek Emma Thompson és Anthony Hopkins Főszereplő a kórus Oidipusz a Vígsátorban Csengő-bongóütőhangszerekkel dobolva-csörögve rajzik a színpadra kéttucatnyi fiatal thébai. Hol némán-feszülten, hol ütemesen tapsolva-dübögve jelzi aktív jelenlétét a színen, akkor is, ha a főszereplők egymást tépő viadala zajlik, akkor is, ha puszta tanúként szemlélődik a lírai jelenetekben. A szophoklészi aggok karát seregnyi thebai polgárrá sokasította Ács Jánm, a vígszínházi Oidipusz rendezője. A kórus valahány tagjának arca, karaktere, majdhogynem előélete van az antik dráma „cselekménykommentátorai" eleven városi polgárokká avanzsálnak, persze, az atmoszférát tekintve, amolyan „hippicsapattá". Mert a sátorszínház kupolája alatt mintha a hatvan-hetvenes évek alternatív színjátszása kelt volna életre. A demonstratív jelleget, az eszközhasználatot, a szenvedélyesen kitárulkozó játékstílust szemlélve, mintha jó húsz évet hátráltunk volna az időben. Akkortájt gombamód szaporodtak a hasonló vezetésű produkciók, kivált amatőr együttesek (az időtt formabontónak számító) játékában. A színészt - a csapat rendezője - fölszabadította a hagyományos, lélektani színjátszás konvenciói alól, s az ifjú (többnyire diák) néző boldogan azonosíthatta magát a szereplők közérzetével, melynek leplezetlenül, igencsak harsányan adtak hangot. Ács János ennek a szellemében kovácsolta össze produkcióját, valósággal főszereplővé tette a gondos mozgáskompozíció szerint rajzó-rebbenő, szétfutó, összesereglő tömeget. Ők a látvány, az atmoszféra, a rendezői gondolat szószólói, főszereplői. Sáry László, Sipos András, Galambos Attila zenéje a pillanat hangulatának megelelően fölfokozólag, vagy csitítólag, ha kell, mozgósítólag hat. Ács, voltaképp, beatoperát rendezett prózában, melyben az akusztikus és vizuális elemek, motívumok hangsúlyosabbak a Szophoklész-tragédia szellemének lélektani, avagy racionális tolmácsolásánál. S ahol az emocionális hatás fölébe helyeztetik az antik szerepek értelmezésének. Szarvas József Oidipuszáról nehezen hihető, hogy Théba mindenható királya, szenvedélyes őszintesége egy makacs vagabundusé, aki méltóságot és királyi (színpadi) konvenciókat félresöpörve, mármár hisztériásan nyomoz az igazság után, adott pillanatban tudva-tudván, hogy a jóslat beteljesül, s önnön fejére vonja az igazságkeresés átkos eredményét. Apjának (véletlen) gyilkosaként, ismeretlen anyjának vétlen férjeként bűnhődnie kell. Kútvölgyi Erzsébet királynéja kemény és fojtott, Tordy Géza a kisgyerek vezette vak jós szerepében megkapóan szuggeszív, csaknem moccanatlanul is minden idegszálával kifejező. A majdani zsarnok, mostani királyi sógor, Kreon szerepében Hegedűs D. Géza figurája nem eléggé körülhatárolt, Borbiczky Ferenc ízes magyar beszédével, közvetlen mozdulataival mintha egy Móricz-műből lépett volna elő, amikor a hajdani korinthoszi pásztor Oidipusz valódi származását hírnökként fölfedi. Mádi Szabó Gábor a „klasszikusra vett" antik tragédia pásztoraként szenvedi el tarálya testi inzultálásait. Ács János víziójában inkább a mai néző érzékeire, semmint rációjára kíván hatni. A világirodalom tökélyre vitt végzetdrámáját ürügyül használja egy szenvedélyes „hippi" igazságkereső, féktelen dulakodó, önostorozó kálváriájának beatoperaszerű megjelenítéséhez, melynek központjába óhatatlanul az Arvisura Színház remekül instruált kórustagjai kerültek. A drámakezdet elé komponált nyitójelenet, a hullámhegyként ringó, dörgedelmes hangú szörny s a talányfejtő, parányi Oidipusz párharca is a vizualitás irányába „tolja el" az előadást: antik tragédia helyett örvénylő rituálét látunk. Lelke - a ritmus, megjelenítői tehetséges színészek - csak éppen Szophoklész szelleme nem ragyog föl. Metz Katalin KULTURA Tavaszi tárlat - hat év után - Carc. Évek óta panaszkodnak a föld, a természet ismerői, hogy kevés a csapadék. Évek óta panaszolják a művészet, a „képírás", a szobrászat, a grafika művelői, hogy hiányzik az a bemutatkozási lehetőség, a „nagy"állítás, amelyen közösen, a mai magyar művészeti élet egységét és sokféleségét egyszerre dokumentálva tárhatnák közönség elé alkotásai*^' kat. Lehet, hogy fordítva van a dolog, a lényeg az, hogy egy nappal a Tavaszi tárlat '94 című kiállítás megnyitása előtt akkora volt a felhőszakadás, hogy a*kiállítótér - a Közlekedési Múzeum Petőfi csarnok-béli része is bőséges nedűt kapott. Gerzson Pál festőművésszel, a tárlatot rendező Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége elnökével időnként kisebb tócsákat kerülgetve nézegetjük a félezernél több műből álló anyagot. - Hat éve nem rendeztünk a szövetség teljes tagságát, illetve a tagság jelentős részét megmozgató bemutatót, így elementáris volt már az igény, hogy élesszük újjá a Tavaszi tárlatok hagyományát. Hogy mekkora volt az érdeklődés, jól jelzi, hogy a szövetség nyolcszáz tagjából több mint ötszázan adtak be összesen ötszázhetven alkotást. Szándékaink megvalósulását a korábbi években részben az hátráltatta, hogy az igazán megfelelő helyszín, a Műcsarnok, felújítás miatt használhatatlan volt, de mivel 1995-ben sem nyílik meg, nem halogathattuk tovább a rendezést. Több helyszín tanulmányozása után választottuk a Közlekedési Múzeumot. - Milyen szempontok szerint válogattak a beküldött művek között? - Maguk a beküldők válogattak, a tárlat ugyanis zsűrimentes. A résztvevők többnyire az utóbbi években készült munkáikkal jelentkeztek, így a tárlat nagy vonalakban a mai magyil'' mnypnyor egészét reprezentálja, korra és műfajra való tekintet nélkül. A festők, szobrászok, grafikusok mellett iparművészek - keramikusok, textilesek, üvegművészek - autonóm jellegű alkotásai is jelen vannak. Némi szemrehányással mondom, hogy az idősebb, befutott mesterek egy része nem jelentkezett, amit ugyan sajnálunk, de úgy érezzük, nem szenvedett nagy hiányt a kiállítás, hiszen jeles művészek így is szép számmal vannak jelen. - A rendszerváltozás utáni időszakban sok vita folyt arról, szükség van-e egyáltalán szövetségre, s ha igen, milyenre. Ez a mostani jelentkezés e viták végét is jelenti? Nem olyanok az idők, hogy egy-egy vita könnyen nyugvópontra jutna, de szükség is van a folyamatos párbeszédre. A szövetség úgy igyekszik megőrizni egységét, cselekvőkészségét, hogy a nagy egészen belül alakuló csoportok - például a Szinyei, a Mednyánszki, a Folyamat, a Szimpózium Társaság - munkáját támogatja, illetve fontosnak tartja, hogy e csoportok tőle függetlenül is dolgozzanak. Alig egy hónap telt el a Tavaszi tárlat meghirdetése és a művek beadási határideje között. Rendkívül kevés idő jutott a bemutató technikai előkészítésére. Mégis készült - a Nemzeti Kulturális Alap, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány támogatásával - katalógus, amelyben a kiállított művek listáját jó néhány tucat színes reprodukció egészíti ki. A rendezés szinte megoldhatatlannak tetsző feladatára Attalai Gábor textilművész vállalkozott. Ebben az esetben némileg segített az a „kényszerű" helyzet, hogy egy repüléstörténeti múzeum terébe kerülnek a művek - magyarázza. - Nincsenek ugyanis teljesen átlátható terek, s a paravánokkkal átalakított hosszú folyosók monotóniáját is megtöri egy-egy közbeékelődő oszlop. Mintegy át lehetett árnyékolni az egyes művészeti stílusokat, irányzatokat a másikba. Vannak pontjai a tárlatnak, ahol a helyszűke miatt egymás fölé is kellett képeket akasztani, ezt a megoldást azonban akár a családi képtárakra, a régi főúri galériák több sorban sorakozó festményeire való utalásként is fölfoghatjuk. Másutt azzal kerültek új összefüggésrendszerbe a munkák, hogy mögöttük megjelennek a múzeum eredeti tárgyai, a repülőgépek vagy azok egyes részletei. Olykor meg éppen fokozzák egymás hatását az egymás mellé került, más-más stílusú alkotások. Hogy a látogatók hogyan fogadják a tetszhalálból újjáéledt kiállítást, azt május nyolcadika, a tárlat bezárása után összegezhetjük. Megnyitására ma délután három órakor kerül sor, Szabad György történész, az Országgyűlés elnöke beszédével. Ekkor adják át a szövetség előkészítő bizottsága által odaítélt díjakat is Záborszky Gábor, Nagy Sándor Zoltán, Ujházy Péter festőnek, Jakovits József Gádor Magda, Bíró János szobrásznak és Fátyol Zoltán, Halbauer Ede, Székely Katalin grafikusnak." Jakovits József: Szombati kalács (márvány) Lóránt Zsuzsa kisplasztikái XXIX Pesthidegkúton az utóbbi években váltak rendszeressé a különféle művészeti rendezvények. A színvonalas sorozat Oláh János költő szervező munkáját dicséri. Szombat óta a Hidegkúti Galéria termében Lóránt Zsuzsa szobrászművész kisplasztikái műve láthatók - sajnálatos, hogy csupán két hétig. Sajnálatos, mer mindenképpen nagyobb és hosszabb időre méretezett publicitást érdemelnének ezek a sajátos, archaikus légkört árasztó szobrocskák. Az alig két tucatny műtárgy a szűkre szabott keretei ellenére is hiánytalan képét nyújtja egy korán kibontakozott művészi személyiség fejlődési periódusainak, amelyek során a bronz majd a terrakotta után a megvaló■sulás domináns anyaga a fa lett. Lóránt Zsuzsát a felszínes gesztusok nem inspirálják, érdeklődése kizárólag az emberi élet sorsfordulóihoz tapad. Noha alakjainak megformálásában a hagyományos eszközökkel él, nincs benne semmi szokványos. Misztikus időélményét sajátos többrétegűség alkalmazásával érzékelteti. Szemléletesen példázza ezt Péter álma című alkotása, amely egyszerre értelmezhető élő kortársunkként, fekvő síremlékként a halálra asszociálva, és 14. századbeli közép-amerikai indián szobornak. Más darabjaiból a frontalitás alkalmazása révén a modern alakokból elősejlik az ókori Egyiptom sírkamráiból ismeretes usébtik ( válaszolók) szellemisége. Lóránt Zsuzsa 1971-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. 1975-ben Derkovits-díjjal, 1981- ben Munkácsy-díjjal tüntetik ki. Zászlós Levente Magyar Állami Operaház -L'intuá'i-j Operc.. Díszvendégként Savonlinnában Aino Adte, kora legismertebb finn operaénekese egy véletlen révén fedezte fel a savonlinnai Olvinlinna színpadi lehetőségeit. A várost körülölelő tó vizén evezve érkezett meg a várhoz, s látta meg a történelmi hangulatú környezetben operaelőadások lehetőségét. 1912-től néhány éven át rendeztek is operaesteket a savói városban, ám miután az énekesnő minden pénzét elköltötte operaálomra, megszakadt a sorozat. 1967-ben éledt ujála Savonlinnai Operafesztivál, hogy aztán a '70-es, '60-as években, Martti Talvela igazgatósága alatt a világ egyik legrangosabb kulturális eseményévé nője ki magát. A napjainkban 24 millió finn márka költségvetésű (4,4 millió dollár) fesztivál nyaranta 50 ezer látogatót vonz. A rendező, Mikó András és a koreográfus Seregi László révén már évek óta volt magyar résztvevője Savonlinna ünnepi eseményének. Ám a fesztivál történetében először fordul elő, hogy a Magyar Állami Operaház társulata Savonlinna díszvendége legyen. Mint arról Paavo Suokko, a fesztivál igazgatója és Fóris Barna, az Operaház marketingigazgatója a csütörtöki sajtótájékoztatón beszámolt: a magyarok vendégszereplése az eddigi együttműködés megkoronázása, s egy újfajta közös munka kezdete. Július 15. és 30. között a magyar társulat Hacsaturján Spartacus balettjét és Richard Strauss Salome című operáját mutatja be az Olavinlinna nyárra színpaddá alakított belső udvarán. Az Operaház zenekara pedig közreműködik Bartók Béla A kékszakállú hercegjének nemzetközi előadásában. A Berretti Múzeum barlangterében tartandó bemutatón francia lesz a karmester és finn szólisták szerepelnek. A finn nagykövetségen tartott sajtótájékoztatón Pertti Torstila nagykövet kifejezte a magyarok savonlinnai vendégszereplése felett érzett örömét, megígérte, hogy a nagykövetség támogatást nyújt a finnországi vendégszerepléshez. S mint Torszila úr elmondta, maga is jelen lesz a budapestiek előadásán. Major Árvácska