Új Magyarország, 1994. április (4. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-02 / 77. szám
Soroksári otthonukhoz illik a keskeny, macskaköves utcácska, ódon házsor teremtette hangulatával. A kettejük által megálmodott ház fő jellemzője, hogy nem kifelé él. Tájolását olyan praktikus érvek döntötték el, hogy honnan jön több fény, mert itt, a Kis-Duna partján, télen nagyon hamar sötétedik, s egy festő számára ez nem akármilyen szempont. A csengetésre a házigazda nyit ajtót, s csak kicsit, alig észrevehetően mosolyodik el csüggeteg Móricz-bajsza alatt. Első ránézésre látszik, hogy búvik a kandi tekintetek elől, s maga a megtestesült ellenkezés mindennel szemben, ami „úgy illik és úgy szokás", mindennel szemben, amiben erőszakot, parancsot, rákényszerített akaratot sejt. Semmilyen stílust, divatot nem követ. A maga útját járja. Szinte letérdel a természet előtt. Mindennap kimegy a kertjük végénél meghitten csobogó Kis-Duna partjára, ahová idegen szemek nem követhetik, hogy természetet rajzoljon és fessen. Bakallár József jégmadarai borzasztóan szépek. A laikus is érzi, gyengéd színeivel, mindentudó rajztehetségével hogyan brillírozott a festő, s érzi, hogy a kép nem holmi ujjgyakorlat szüleménye, hanem boldogító, kemény munkáé. - A festés, kegyelmi állapot - hallom, amint szusszanásnyira megállok a nézelődésben. - Hagyni kell, hogy kialakuljon, formálódjék a mű és megteremtse önmagát. Amíg egy kép vetem van, addig formálhatom. De ha késznek érzem, nehezen engedem el magamtól. Vajon így volt ez a monumentális keresztúttémával is? S vajon Érd városának szorgos és kedélyes lakói közül hányan tudják, hogy a Bakallár névnek köszönhetően bármikor szárnyára emelheti őket a világhír? De talán megérjük egyszer, hogy a helyiekben felébred valami jóféle rátartiság, ha majd megállnak Érden a Kármelhegyi Boldogasszony-templom 15 méteres, összefüggő keresztúti kompozíciója miatt a külföldi turistabuszok; megérjük talán, hogy méltóságot ad nekik a tudat, hogy ők lehetnek Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának megmutatói? Képeslap! idill, túlcsordult ábrándok? Pedig a valóságban már maga a templom is szinte követhetetlen megrendülés. Marosi Gábor fiatal építész imára kulcsolt kezeket formált a kupola tartógerendáiból, s ez alá, a 15 méteres kórushomlokzatra komponálta a festő Európa leghosszabb, összefüggő passióképét. - Az ő nyelve bonyolult nyelv, alig foglalható szavakba - mondja Erzsike, a feleség, s azonnal megértem: itt minden kimondott szónak vizuális vetülete is van. Erzsikéről, a szupertolmácsról senki nem mondhatná, hogy csak ékkő a férje glóriáján, hiszen neki köszönhető a japán kapcsolat. - Huszonöt évvel ezelőtt egy japán csoportnál tolmácsoltam, de a vacsoráról kénytelen voltam kimenteni magamat, mert otthon betegen feküdtek az akkor még pici gyerekeim. A japánok udvariasan érdeklődtek, hogy ki vigyáz ilyenkor a gyerekeibe, és én meséltem nekik festőművész férjemről. Nos, a felszínes protokollséták helyett ők egy családlátogatáshoz ragaszkodtak. Eljöttek és körülnéztek. Lassan, elmélázva vonultak a falra akasztott - akkor még a kubizmus felé hajló Bakallár-képek előtt. Hát így kezdődött - majd egy meghívással folytatódott... - Elnézve ezt a tündérlakot, japán szupertolmácsolás ide, árnyékban maradás tudománya oda, jó orral érzem, hogy te vagy a legprózaibb rendbentartó erő férjed életében. Milyen ember Bakallár József? - Vannak nagyon nagy tehetségek kibírhatatlan alkattal. Őbenne viszont van valami krisztusi. Valami egészen mély megértése az embernek. De mindazt, amit rendkívül önzetlenül adni tud, magától értetődően elvárja másoktól is. - Este hogy vagy az önmegvalósítással? - A család, a háztartás és a gyerekek boldogulása - ez egy anya életműve, ha tetszik, önmegvalósítása. Nekem a munkám a hobbim, mely sok-sok örömöt és sikerélményt ad. A japán kapcsolat az egész életemet átformálta. Ha japán barátokat látunk vendégül, természetesnek tartom, hogy japán ételekkel kedveskedjek nekik, pálcikákkal terítsek, s igyekszem a megjelenésemmel is méltó társa lenni a férjemnek. Miközben a festő férj elgondolkozva hallgatja felesége gondolatait, jómagam kicsit elkalandozom. Férfiasan bevallom magamnak, kicsit örülök, hogy a valamikor kubizmus felé hajló Bakallár József festő képeit nem ismertem; talán nem is tudnám szeretni azokat. Itt van nekem szeretnivalónak a Fészekcsend. Soha tömörebb lírai kompozíció, mint ez az egymást melengető tollas párocska! Ez a kiegyensúlyozott líra úgy kell ámnomitásba belefáradt önmagunknak, mint a falat kenyér. De csak meghitt magányban születhet ilyen természetvalló alkotás. A Csendes-óceán látványától a Bakallár-képeken életre keltek a kékek és a lilák. Más képein józanak a színek, meleg barnák és indigókékek, Matisse atmoszféráját idézik. - Kortárs művészetünk, vagy annak egyes vonulatai nevezhetők-e speciálisan magyarnak? - kérdezem búcsúzóul a festőt. - Ez számomra is érdekes kérdés. Művészetünk magyarsága szinte századokon át fenyegetett volt; én ma is annak érzem. A bartóki módszer talán mérték lehet: tisztelni és meríteni hagyományainkból, ugyanakkor létrehozni egy teljesen szuverén, huszadik századi művészetet, korunk lenyomatát. 1988-ban a bécsi Kultúrcentrum tizenkét négyzetméteres pannóját készítette el a művész. Akkor a fogadáson csak a japán és az osztrák zászló díszelgett az asztalon, a magyar zászló hiányzott. Figyelmetlenségből? Tapintatlanságból? Máig kiheverhetetlen fájó emléke ez a házaspárnak. Balleitár József hosszú évek munkájával érdemelte ki a méltó elismerést Japánban, ám egyetemes műveltségű piktúrája ellenére magyar festő tudott maradni. Ezért értem a bécsi Kultúrcentrum fogadásán készült fényképén a művész mosolytalan arcát. Pedig ott, Bécsben is szép sikert könyvelhetett el. Mégsem tudott örülni igazán. Gondolom, ez tisztesség dolga is. Életben, művészetben egyaránt. Jeszenszky Zsófia A festés kegyelmi állapot^"^^ Vendégségben Bakallár József festőművésznél ( 1992 novemberében Tokióban, a Tokai University 50. évfordulójának ünnepségén a díszvendégek között ott volt egy magyar festőművész, Bakallár József, valamint felesége, Erzsébet asszony, földrajz-japán nyelv szakos tanár. Huszonkét éves munkakapcsolat fűzi őket az egyetemhez. A sok külföldi vendégprofesszor között egyetlen európaiként, a magyar művész is megkapta a Tokai University hűségmedálját. Az évforduló alkalmából az elnökség úgy döntött, hogy a művész óceán témájú akvarelljeit - százötven darabból áll a kollekció - a Honoluluban épült Pacific Centerben állítják ki. Itthon mély csend honol Bakallár József festőművész külhoni sikereit illetően. Részlet az érdi Kármelhegyi Boldogasszony-templom összefüggő keresztúti kompozíciójából IV. ÉVFOLYAM, 77. SZÁMÚMORSE 1994. ÁPRILIS 2., SZOMBAT HUSVET A farkaskölyökkornak vége, gimnazista vagyok. Fejemen az annyira levágyott „valódi", árvalányhajas cserkészkalappal vigyázzállásba dermedve állok reggel óta Krisztus sírja mellett, a Nagytemplom hűvösében. Nagypéntek van, és reggel nyolctól az őrtállók mozdulatlanságába zsibbadva állok itt, akár a Vezúv kitörésekor is rendületlenül, halálos kötelességtudóan vártát álló pompeji katona. A beosztásunk csak két órára szólt. Ferit tízkor leváltották, Dodót is déli tizenkettőkor. Csak engem nem. A harangok némák, hiszen Rómába mentek. Most a pufók Karcsi áll velem szemben, időként kajánul pislog sárgászöld tekintetnyilakat lövellve felém. Sejtem, miért. De nem érdekes. A pompeji katonára gondolok, a hamuból kiásottra és, ha kell, a végtelenségig kitartok itt. Krisztus mellett! A hűvös templomhajóban immár nem tódul a nép, a parasztváros sötét ünneplőbe öltözött lakossága, hogy csókkal illesse Krisztus testét, vagyis az életnagyságú gipszszobrot. Bizonyára a keresztutat járók nagy része is hazaszállingózott már az egyetlen, úgy-ahogy épségben maradt egykori várbástyán álló kálváriáról, hogy őshaza elfogyassza szerény böjti ebédjét. Mi nagyböjt idején sem böjtölünk, hiszen szüleim nem templomjárók, nem vallásosak. Ateisták. Én voltam egyetlen a városban, aki szülői kíséret nélkül járult az első szent áldozáshoz. És szégyenszemre első tanítómnak kellett megtanítania a keresztvetésre is. - Hogyan? Hát téged nem tanítottak meg imádkozni? - kérdezte döbbenten első hitoktatóm, a másodkáplán az első hittanórán. - De igen, a Fräulein megtanított egy német esti fohászra... - mondtam, és elrebegtem a rövid esti imát. Az osztály röhögött, de a világi pap megsimogatott, és simogatása megnyugtatott, mert szeretet sugárzott belőle, megértő, áldó szeretet, jósággal telített. Tudtam, hogy máris barátom lett a sovány, fiatal pap. Ám a következő tanévben egy, a prédikációiért körülrajongott, híres páter lett a hitoktatónk, és ő már másként viselkedett irányomban: kipécézett és rámparancsolt, kutya kötelességem szüleim megtérítése, mert különben magam is elkárhozom a gyehenna örökkön örökké lángoló tüzént... Megszállott szerzetes volt, szinte középkori nézeteket vallott ez a valóban gyönyörű, antik görög ifjakra emlékeztető csuhába bújt férfiú, akiért tanítványai tűzbe mentek volna. Akiért mindenki rajongott, és aki - engem kivéve - mindenkit szeretett. Pap létére gyűlölt, mert a kijelölt missziót képtelen voltam teljesíteni, így hát engem kínozott szüleim „pogányságáért", s lépten-nyomon szítani próbálta a belém oltandó bűntudat lángját. Ám sikertelenül, mert tudtam, éreztem: szüleim nézeteiért semmiképpen sem lehetek felelős, és Isten miattuk nem taszíthat el magától. Persze, jócskán megszenvedtem a páter irányomban tanúsított magatartását, talán meg is gyűlöltem volna érte, ha élt volna bennem a gyűlölet leghalványabb szikrácskája is. De mert - ma már bizonyosan tudom - e szikra nélkül jöttem erre a világra, megpróbáltam őt mégis valamelyes módon szeretni. Igaz, nem értettem szüleimet, különösen apámat nem, akinek legidősebb fivére maga is pap volt. És apai családomban egyébként is jócskán akadtak papok, akik közül nem egy magas egyházi méltóságot viselt. Apám kései, utolsó gyermekként született, akkor, amikor a legidősebb testvér már közvetlenül a felszentelés előtt állt, és a többiek is mind nagy Naisypéntek diákok voltak már. E ténnyel magyarázgattam magamnak az apám és a testvérei közötti tisztes, de túl hűvös viszonyt. Egykeként, meddően, mindig szerető testvérek után sóvárogtam. Magányosan álltam hát a sírba tétetett gipsz Krisztus holtteste mellett órákon át, leváltatlanul, étlen-szomjan, szoborrá dermedt, árvalányhajas cserkészként, miközben karom már a kezemben tartott cserkészbotomnál is merevebbé vált. Mifelénk a nagyhét eljövetele előtt városszerte elkezdődött a tavaszi nagytakarítás ideje is. A parasztfertályok portáin, akárcsak a környező falvakban, javában folyt a kívül-belüli meszelés, hogy mindenütt ragyogó tisztaság örvendeztesse meg a feltámadt Krisztus mennyei tekintetét. Az úri házaknál is nagy volt a felfordulás, a sürgés-forgás, a tisztogatás, amelyre aztán a böjtöt követő ünnepi lakomák étkeinek sütése-főzése következett. Főttek a sonkák, sültek a kalácsok, torták, sütemények... Testem, akár a szobor Krisztus sírja mellett, de gyomrom összeösszerándult az étlenül töltött múló időben, azon a régi nagypénteki napon, az egyre hűvösebbnek tűnő, kongó templomhajóban. Csak néhány tétován csoszogó, fejkendős öregasszony zarándokolt a szent sírhoz, hogy sóhajok közepette térdre ereszkedve, rózsafüzért morzsolgatva, fonnyadt ajkával megérintse a halott Krisztust formázó gipszszobrot. A feltámadási körmenetekre gondoltam, a fél városon végigvonulókra, a nagy látványra, amelyet a mi fel nem díszített ablakainkból néztem végig imádságot nem tanult kisgyermekkoromban, a végtelennek tűnő nagy menetet, amelyben soha nem tudtam felfedezni a benne részt vevő anyai nagyanyámat, aki a vasárnapi szagos misék helyett mindig az első, cselédek, szolgák látogatta, szinte még hajnali misére járt. - Itt halok éhen - gondoltam -, itt halok éhen Krisztus sírjánál... És már láttam is a magam temetési menetét, s azt is, hogy a halottaskocsi mellett haladó díszcserkészek között lépdelő mostani pufók őrtársam éppen olyan gúnyos, kaján pillantással méregeti koporsómat, akárcsak most jómagamat. Arra ocsúdtam fel, hogy apám áll előttem. - Mi dolog az, hogy nem jöttél haza? - Elfelejtettek leváltani... - nyögtem halkan. "Ténasszonyok hangtalanul imádkoztak a sírnál Krisztusért, Isten , egyszülött fiáért, aki meghalt, hogy megváltsa a világ bűneit; Krisztusért, aki harmadnapon halottaiból feltámadott és most... - Most szépen hazajössz velem - parancsolta apám, akit sem előtte, sem utána nem láttam templomban. Nagypéntek volt. Nehezen mozdult a lábam, hiszen minden porcikám elzsibbadt. Apám a karját nyújtotta. Elmaradt a térdhajtás, szenteltvízbe mártott ujjú kézzel történő keresztvetés, és szentségtörésként bőséges ebéd várt odahaza. Kint sötét felhőkkel bújócskázott a nap, hol felfénylett, hol elsötétedett az égbolt, de nem csak az én csehszlovákiai szülővárosom házai és tornyai felett, de Európa, sőt a világ felett is... A kora tavaszi virágbimbókkal együtt már a gyűlölet is egyre szaporábban nyitotta izzó bimbóit, zsidó barátaink egyre gondterheltebbekké váltak, és egyesek később már engem is leköptek, amiért zsidó gyerekekkel barátkozom. * & Le ^ : Amitől Európa félt, bekövetkezett. Tragédiák. Második világháború. S utána újabb tragédiák kezdete. Tíz évvel később apám már halott volt, a Vörös Hadsereg győzelmes bevonulását nem élte meg. Katonaköteles voltam. Nem fogtam fegyvert, apám szülőfalujában bujkáltam. A falucskát nem kellett elfoglalni, nem védte egy szál katona sem. Nagypéntek volt. Nagypéntek 1945-ben. Nem oroszok, ferde szemű, ázsiai nációk fiai érkeztek a faluba, lovasok a szovjet hadsereg egyenruhájában. A távoli sztyeppék szülöttei szinte a tatárjárást idézték, csak éppen nyíl helyett „gitárjaikkal" rendezték a vérfürdőt. Nagypéntek volt, és meghalt, ami mozgott: veréb, galamb, szárnyas jószág, majd surranó macska és vonyító eb vált a gyilkos indulat áldozatává. De sorra került a frissen ellett boci és csikó is. Szinte minden portán folyt a vérengzés. Csak úgy. Gyűlöletből? Kedvtelésből? Félelemgerjesztésből? Nem a Krisztus öt sebére. Jézus Krisztus kiontott vérére való emlékezés festette vörösre, vérszínűre azt a nagypénteket: valódi vértől, állatok vérétől vált vérszagúvá ama „boldog felszabadulás" pénteki napja! Az aznapi frissen kikelt kitekert nyakú kiscsibék, kiskacsák, kislibák teteme borította el nagynéném házának lépcsőit, hosszú ambitusát a dombocskára épült falu tetején. Micsoda mementó! Micsoda húsvét! Egy híján félszáz esztendő múltán sem feledhető, mert ami utána jött, s amit ember megért, szinte soha el nem múlónak tűnt, tűnhetett mindaddig. Évtizedek, népek, nemzetek feltámadásának reménye nélkül múltak el. Életek, vágyak és tervek falaztattak be a Vörös Beton ledönthetetlennek hitt falába! És lám, mégis megértük e fal ledőlését, leomlását, szétporladását. Törmelékei közül kell feltámadnunk itt, Közép-Európában, e kicsivé lett hazában, amelynek lakossága félmúltunkban csak „nép" volt, dolgozó nép, uralkodó osztálynak kikiáltva ugyan, ám csupán azért, hogy könnyebben hajthassák járomba. Amit a szeretet jegyében építhettek volna, azt a gyűlölet nevében tették, s oly eredményesen, hogy fel nem robbant aknaként még mindig a talpunk alatt érezhetjük. A gyűlölet, a gyűlölködés aknamezőit kell hát megtisztítanunk, hogy megújulhassunk és lakosságunk, népünk ismét nemzetté válhasson! Magára büszke nemzetté, olyanná, mely türelmes szeretettel várja kézfogásra más nemzetek kezét, s a magukra talált szomszédos népek, nemzetek kezét is a derűsnek remélt közös égbolt alatt, mely majd egyfolytában a húsvét üzenetét, a Megváltó szeretetét és békéjét sugározza mindannyiunkra, bármely nemzethez, felekezethez tartozzunk is. Remélem, nem csupán enyémek e nagypénteki gondolatok, de mások is magukéknak vallják, mások is csatlakoznak hozzá, s nemcsak ezen a húsvéton. Tordon Ákos