Új Magyarország, 1994. április (4. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-02 / 77. szám

Soroksári otthonukhoz illik a keskeny, macskaköves utcácska, ódon házsor teremtette hangula­tával. A kettejük által megálmo­dott ház fő jellemzője, hogy nem kifelé él. Tájolását olyan prakti­kus érvek döntötték el, hogy honnan jön több fény, mert itt, a Kis-Duna partján, télen nagyon hamar sötétedik, s egy festő szá­mára ez nem akármilyen szem­pont. A csengetésre a házigazda nyit ajtót, s csak kicsit, alig ész­revehetően mosolyodik el csüg­­geteg Móricz-bajsza alatt. Első ránézésre látszik, hogy búvik a kandi tekintetek elől, s maga a megtestesült ellenkezés min­dennel szemben, ami „úgy illik és úgy szokás", mindennel szemben, amiben erőszakot, pa­rancsot, rákényszerített akaratot sejt. Semmilyen stílust, divatot nem követ. A maga útját járja. Szinte letérdel a természet előtt. Mindennap kimegy a kert­jük végénél meghitten csobogó Kis-Duna partjára, ahová idegen szemek nem követhetik, hogy természetet rajzoljon és fessen. Bakallár József jégmadarai bor­zasztóan szépek. A laikus is érzi, gyengéd színeivel, mindentudó rajztehetségével hogyan brillíro­zott a festő, s érzi, hogy a kép nem holmi ujjgyakorlat szüle­ménye, hanem boldogító, ke­mény munkáé. - A festés, kegyelmi állapot - hallom, amint szusszanásnyira megállok a nézelődésben. - Hagyni kell, hogy kialakuljon, formálódjék a mű és megteremt­se önmagát. Amíg egy kép ve­tem van, addig formálhatom. De ha késznek érzem, nehezen en­gedem el magamtól. Vajon így volt ez a monumen­tális keresztúttémával is? S va­jon Érd városának szorgos és ke­délyes lakói közül hányan tud­ják, hogy a Bakallár névnek kö­szönhetően bármikor szárnyára emelheti őket a világhír? De ta­lán megérjük egyszer, hogy a helyiekben felébred valami jófé­le rátartiság, ha majd megállnak Érden a Kármelhegyi Boldog­asszony-templom 15 méteres, összefüggő keresztúti kompozí­ciója miatt a külföldi turistabu­szok; megérjük talán, hogy mél­tóságot ad nekik a tudat, hogy ők lehetnek Jézus Krisztus ke­reszthalálának és feltámadásá­nak megmutatói? Képeslap! idill, túlcsordult ábrándok? Pe­dig a valóságban már maga a templom is szinte követhetetlen megrendülés. Marosi Gábor fiatal építész imára kulcsolt kezeket formált a kupola tartógerendái­ból, s ez alá, a 15 méteres kórus­homlokzatra komponálta a festő Európa leghosszabb, összefüggő passióképét. - Az ő nyelve bonyolult nyelv, alig foglalható szavakba - mondja Erzsike, a feleség, s azonnal megértem: itt minden kimondott szónak vizuális vetü­­lete is van. Erzsikéről, a szuper­tolmácsról senki nem mondhat­ná, hogy csak ékkő a férje glóri­áján, hiszen neki köszönhető a japán kapcsolat. - Huszonöt évvel ezelőtt egy japán csoportnál tolmácsoltam, de a vacsoráról kénytelen vol­tam kimenteni magamat, mert otthon betegen feküdtek az ak­kor még pici gyerekeim. A japá­nok udvariasan érdeklődtek, hogy ki vigyáz ilyenkor a gyere­keibe, és én meséltem nekik fes­tőművész férjemről. Nos, a fel­színes protokollséták helyett ők egy családlátogatáshoz ragasz­kodtak. Eljöttek és körülnéztek. Lassan, elmélázva vonultak a falra akasztott - akkor még a ku­­bizmus felé hajló­­ Bakallár-ké­­pek előtt. Hát így kezdődött - majd egy meghívással folytató­dott... - Elnézve ezt a tündérlakot, japán szupertolmácsolás ide, árnyékban maradás tudománya oda, jó orral ér­zem, hogy te vagy a legprózaibb rendbentartó erő férjed életében. Mi­lyen ember Bakallár József? - Vannak nagyon nagy tehet­ségek kibírhatatlan alkattal. Őbenne viszont van valami krisztusi. Valami egészen mély megértése az embernek. De mindazt, amit rendkívül önzet­lenül adni tud, magától értető­dően elvárja másoktól is. - Es­te hogy vagy az önmegvaló­sítással? - A család, a háztartás és a gyerekek boldogulása - ez egy anya életműve, ha tetszik, ön­megvalósítása. Nekem a mun­kám a hobbim, mely sok-sok örömöt és sikerélményt ad. A ja­pán kapcsolat az egész életemet átformálta. Ha japán barátokat látunk vendégül, természetes­nek tartom, hogy japán ételek­kel kedveskedjek nekik, pálci­kákkal terítsek, s igyekszem a megjelenésemmel is méltó társa lenni a férjemnek. Miközben a festő férj elgon­dolkozva hallgatja felesége gon­dolatait, jómagam kicsit elkalan­dozom. Férfiasan bevallom ma­gamnak, kicsit örülök, hogy a valamikor kubizmus felé hajló Bakallár József festő képeit nem ismertem; talán nem is tudnám szeretni azokat. Itt van nekem szeretnivalónak a Fészekcsend. Soha tömörebb lírai kompozíció, mint ez az egymást melengető tollas párocska! Ez a kiegyensú­lyozott líra úgy kell ámnomitásba belefáradt önmagunknak, mint a falat kenyér. De csak meghitt magányban születhet ilyen ter­mészetvalló alkotás. A Csendes-óceán látványától a Bakallár-képeken életre keltek a kékek és a lilák. Más képein jó­zanak a színek, meleg barnák és indigókékek, Matisse atmoszfé­ráját idézik. - Kortárs művészetünk, vagy an­nak egyes vonulatai nevezhetők-e speciálisan magyarnak? - kérde­zem búcsúzóul a festőt. - Ez számomra is érdekes kér­dés. Művészetünk magyarsága szinte századokon át fenyegetett volt; én ma is annak érzem. A bartóki módszer talán mérték le­het: tisztelni és meríteni hagyo­mányainkból, ugyanakkor létre­hozni egy teljesen szuverén, hu­szadik századi művészetet, ko­runk lenyomatát. 1988-ban a bécsi Kultúrcent­­rum tizenkét négyzetméteres pannóját készítette el a művész. Akkor a fogadáson csak a japán és az osztrák zászló díszelgett az asztalon, a magyar zászló hiány­zott. Figyelmetlenségből? Tapin­tatlanságból? Máig kiheverhe­­tetlen fájó emléke ez a házaspár­nak. Balleitár József hosszú évek munkájával érdemelte ki a mél­tó elismerést Japánban, ám egyetemes műveltségű piktúrája ellenére magyar festő tudott ma­radni. Ezért értem a bécsi Kul­­túrcentrum fogadásán készült fényképén a művész mosolyta­­lan arcát. Pedig ott, Bécsben is szép sikert köny­velhetett el. Mégsem tudott örülni igazán. Gondolom, ez tisztesség dolga is. Életben, művészetben egy­aránt. Jeszenszky Zsófia A festés kegyelmi állapot^"^^ Vendégségben Bakallár József festőművésznél (­ 1992 novemberében Tokióban, a Tokai University 50. évfordulójának ünnepségén a díszvendégek között ott volt egy magyar festőművész, Bakallár József, valamint felesége, Erzsébet asszony, földrajz-japán nyelv szakos tanár. Huszonkét éves munkakapcsolat fűzi őket az egyetemhez. A sok külföldi vendégprofesszor között egyetlen európai­ként, a magyar művész is megkapta a Tokai University hűségmedál­ját. Az évforduló alkalmából az elnökség úgy döntött, hogy a művész óceán témájú akvarelljeit - százötven darabból áll a kollekció - a Ho­noluluban épült Pacific Centerben állítják ki. Itthon mély csend ho­nol Bakallár József festőművész külhoni sikereit illetően. Részlet az érdi Kármelhegyi Boldogasszony-templom összefüggő keresztúti kompozíciójából IV. ÉVFOLYAM, 77. SZÁMÚMORSE 1994. ÁPRILIS 2., SZOMBAT HUSVET ­ A farkaskölyökkornak vége, gimnazista vagyok. Fejemen az annyira levágyott „valódi", árvalányhajas cserkészkalappal vigyázzállásba der­medve állok reggel óta Krisztus sírja mellett, a Nagytemplom hűvösében. Nagypéntek van, és reggel nyolctól az őrtállók mozdulatlanságába zsib­badva állok itt, akár a Vezúv kitörésekor is rendületlenül, halálos köteles­­ségtudóan vártát álló pompeji katona. A beosztásunk csak két órára szólt. Ferit tízkor leváltották, Dodót is déli tizenkettőkor. Csak engem nem. A harangok némák, hiszen Rómába mentek. Most a pufók Karcsi áll velem szemben, időként kajánul pislog sárgás­zöld tekintetnyilakat lövellve felém. Sejtem, miért. De nem érdekes. A pompeji katonára gondolok, a hamuból kiásottra és, ha kell, a végtelen­ségig kitartok itt. Krisztus mellett! A hűvös templomhajóban immár nem tódul a nép, a parasztváros sötét ünneplőbe öltözött lakossága, hogy csók­kal illesse Krisztus testét, vagyis az életnagyságú gipszszobrot. Bizonyá­ra a keresztutat járók nagy része is hazaszállingózott már az egyetlen, úgy-ahogy épségben maradt egykori várbástyán álló kálváriáról, hogy őshaza elfogyassza szerény böjti ebédjét. Mi nagyböjt idején sem böjtölünk, hiszen szüleim nem templomjárók, nem vallásosak. Ateisták. Én voltam egyetlen a városban, aki szülői kí­séret nélkül járult az első szent áldozáshoz. És szégyenszemre első taní­tómnak kellett megtanítania a keresztvetésre is. - Hogyan? Hát téged nem tanítottak meg imádkozni? - kérdezte döb­benten első hitoktatóm, a másodkáplán az első hittanórán. - De igen, a Fräulein megtanított egy német esti fohászra... - mond­tam, és elrebegtem a rövid esti imát. Az osztály röhögött, de a világi pap megsimogatott, és simogatása megnyugtatott, mert szeretet sugárzott be­lőle, megértő, áldó szeretet, jósággal telített. Tudtam, hogy máris barátom lett a sovány, fiatal pap. Ám a következő tanévben egy, a prédikációiért körülrajongott, híres páter lett a hitoktatónk, és ő már másként viselkedett irányomban: kipécézett és rámparancsolt, kutya kötelességem szüleim megtérítése, mert különben magam is elkárhozom a gyehenna örökkön örökké lángoló tüzént... Megszállott szerzetes volt, szinte középkori nézeteket vallott ez a va­lóban gyönyörű, antik görög if­jakra emlékeztető csuhába bújt férfiú, akiért tanítványai tűzbe mentek volna. Akiért mindenki rajongott, és aki - en­gem kivéve - mindenkit szeretett. Pap létére gyűlölt, mert a kijelölt missziót képtelen voltam teljesíteni, így hát engem kínozott szüleim „po­gányságáért", s lépten-nyomon szítani próbálta a belém oltandó bűntudat lángját. Ám sikertelenül, mert tudtam, éreztem: szüleim nézeteiért sem­miképpen sem lehetek felelős, és Isten miattuk nem taszíthat el magától. Persze, jócskán megszenvedtem a páter irányomban tanúsított magatar­tását, talán meg is gyűlöltem volna érte, ha élt volna bennem a gyűlölet leghalványabb szikrácskája is. De mert - ma már bizonyosan tudom - e szikra nélkül jöttem erre a világra, megpróbáltam őt mégis valamelyes módon szeretni. Igaz, nem értettem szüleimet, különösen apámat nem, akinek legidő­sebb fivére maga is pap volt. És apai családomban egyébként is jócskán akadtak papok, akik közül nem egy magas egyházi méltóságot viselt. Apám kései, utolsó gyermekként született, akkor, amikor a legidősebb testvér már közvetlenül a felszentelés előtt állt, és a többiek is mind nagy Nais­ypéntek diákok voltak már. E ténnyel magyarázgattam magamnak az apám és a testvérei közötti tisztes, de túl hűvös viszonyt. Egykeként, meddően, mindig szerető testvérek után sóvárogtam. Ma­gányosan álltam hát a sírba tétetett gipsz Krisztus holtteste mellett órá­kon át, leváltatlanul, étlen-szomjan, szoborrá dermedt, árvalányhajas cserkészként, miközben karom már a kezemben tartott cserkészbotomnál is merevebbé vált. Mifelénk a nagyhét eljövetele előtt városszerte elkezdődött a tavaszi nagytakarítás ideje is. A parasztfertályok portáin, akárcsak a környező falvakban, javában folyt a kívül-belüli meszelés, hogy mindenütt ragyogó tisztaság örvendeztesse meg a feltámadt Krisztus mennyei tekintetét. Az úri házaknál is n­agy volt a felfordulás, a sürgés-forgás, a tisztogatás, amelyre aztán a böjtöt követő ünnepi lakomák étkeinek sütése-főzése kö­vetkezett. Főttek a sonkák, sültek a kalácsok, torták, sütemények... Testem, akár a szobor Krisztus sírja mellett, de gyomrom össze­­összerándult az étlenül töltött múló időben, azon a régi nagypénteki na­pon, az egyre hűvösebbnek tűnő, kongó templomhajóban. Csak néhány tétován csoszogó, fejkendős öregasszony zarándokolt a szent sírhoz, hogy sóhajok közepette térdre ereszkedve, rózsafüzért morzsolgatva, fonnyadt ajkával megérintse a halott Krisztust formázó gipszszobrot. A feltámadási körmenetekre gondoltam, a fél városon végigvonulókra, a nagy látványra, amelyet a mi fel nem díszített ablakainkból néztem vé­gig imádságot nem tanult kisgyermekkoromban, a végtelennek tűnő nagy menetet, amelyben soha nem tudtam felfedezni a benne részt vevő anyai nagyanyámat, aki a vasárnapi szagos misék helyett mindig az első, cse­lédek, szolgák látogatta, szinte még hajnali misére járt. - Itt halok éhen - gondoltam -, itt halok éhen Krisztus sírjánál... És már láttam is a magam temetési menetét, s azt is, hogy a halottaskocsi mellett haladó díszcserkészek között lépdelő mostani pufók őrtársam ép­pen olyan gúnyos, kaján pillantással méregeti koporsómat, akárcsak most jómagamat. Arra ocsúdtam fel, hogy apám áll előttem. - Mi dolog az, hogy nem jöttél haza? - Elfelejtettek leváltani... - nyögtem halkan. "­Ténasszonyok hangtalanul imádkoztak a sírnál Krisztusért, Isten , egyszülött fiáért, aki meghalt, hogy megváltsa a világ bűneit; Krisz­tusért, aki harmadnapon halottaiból feltámadott és most... - Most szépen hazajössz velem - parancsolta apám, akit sem előtte, sem utána nem láttam templomban. Nagypéntek volt. Nehezen mozdult a lábam, hiszen minden porcikám elzsibbadt. Apám a karját nyújtotta. Elmaradt a térdhajtás, szenteltvízbe mártott ujjú kézzel történő keresztvetés, és szentségtörésként bőséges ebéd várt odahaza. Kint sötét felhőkkel bújócskázott a nap, hol felfény­lett, hol elsötétedett az égbolt, de nem csak az én csehszlovákiai szülővárosom házai és tornyai felett, de Európa, sőt a világ felett is... A kora tavaszi virágbimbókkal együtt már a gyűlölet is egyre szapo­rábban nyitotta izzó bimbóit, zsidó barátaink egyre gondterheltebbekké váltak, és egyesek később már engem is leköptek, amiért zsidó gyerekekkel barátkozom. * & Le ^ : Amitől Európa félt, bekövetkezett. Tragédiák. Második világháború. S utána újabb tragédiák kezdete. T­­­íz évvel később apám már halott volt, a Vörös Hadsereg győzelmes bevonulását nem élte meg. Katonaköteles voltam. Nem fogtam fegy­vert, apám szülőfalujában bujkáltam. A falucskát nem kellett elfoglalni, nem védte egy szál katona sem. Nagypéntek volt. Nagypéntek 1945-ben. Nem oroszok, ferde szemű, ázsiai nációk fiai érkeztek a faluba, lovasok a szovjet hadsereg egyenruhájában. A távoli sztyeppék szülöttei szinte a tatárjárást idézték, csak éppen nyíl helyett „gitárjaikkal" rendezték a vér­fürdőt. Nagypéntek volt, és meghalt, ami mozgott: veréb, galamb, szár­nyas jószág, majd surranó macska és vonyító eb vált a gyilkos indulat áldozatává. De sorra került a frissen ellett boci és csikó is. Szinte minden portán folyt a vérengzés. Csak úgy. Gyűlöletből? Kedvtelésből? Félelem­gerjesztésből? Nem a Krisztus öt sebére. Jézus Krisztus kiontott vérére való emlékezés festette vörösre, vérszínűre azt a nagypénteket: valódi vér­től, állatok vérétől vált vérszagúvá ama „boldog felszabadulás" pénteki napja! Az aznapi frissen kikelt kitekert nyakú kiscsibék, kiskacsák, kislibák teteme borította el nagynéném házának lépcsőit, hosszú ambitusát a dom­bocskára épült falu tetején. Micsoda mementó! Micsoda húsvét! Egy híján félszáz esztendő múltán sem feledhető, mert ami utána jött, s amit ember megért, szinte soha el nem múlónak tűnt, tűnhetett mindaddig. Évtizedek, népek, nemzetek feltámadásának reménye nélkül múltak el. Életek, vágyak és tervek falaztattak be a Vörös Beton ledönthetetlennek hitt falába! És lám, mégis megértük e fal ledőlését, leomlását­, szétporla­­dását. Törmelékei közül kell feltámadnunk itt, Közép-Európában, e kicsi­vé lett hazában, amelynek lakossága félmúltunkban csak „nép" volt, dol­gozó nép, uralkodó osztálynak kikiáltva ugyan, ám csupán azért, hogy könnyebben hajthassák járomba. Amit a szeretet jegyében építhettek volna, azt a gyűlölet nevében tették, s oly eredményesen, hogy fel nem robbant aknaként még mindig a tal­punk alatt érezhetjük. A gyűlölet, a gyűlölködés aknamezőit kell hát meg­tisztítanunk, hogy megújulhassunk és lakosságunk, népünk ismét nem­zetté válhasson! Magára büszke nemzetté, olyanná, mely türelmes sze­retettel várja kézfogásra más nemzetek kezét, s a magukra talált szom­szédos népek, nemzetek kezét is a derűsnek remélt közös égbolt alatt, mely majd egyfolytában a húsvét üzenetét, a Megváltó szeretetét és békéjét su­gározza mindannyiunkra, bármely nemzethez, felekezethez tartozzunk is. Remélem, nem csupán enyémek e nagypénteki gondolatok, de mások is magukéknak vallják, mások is csatlakoznak hozzá, s nemcsak ezen a húsvéton.­ ­Tordon Ákos

Next