Új Magyarország, 1994. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)
1994-09-30 / 229. szám
IV. ÉVFOLYAM, 229. SZÁM ^ 1994. SZEPTEMBER 30., FENTEK 11 KULTÚRA A skála széles, de még nem teljes Göczey Zsuzsa a Petőfi adó új zenei képéről Október harmadikától, azaz hétfőtől új műsorstruktúra lép életbe a Magyar Rádióban. Göczey Zsuzsát, a Petőfi zenei műsorainak felelősét többek között arról kérdeztük, hogy milyen szempontok alapján alakították ki az adó új zenei képét. - Elsősorban azt vettük figyelembe, hogy a nap különböző szakaszaiban melyek azok a korosztályok, akik a rádiót rendszeresen hallgatják. Ezért a Hajnal című műsorban a hírek és a reggeli tudnivalók mellett örökzöld dallamost és slágereket kínálunk mindazok, akik éppen felébrednek, munkába készülődnek, vagy már úton vannak. A fiataloknak szóló Reggeli csúcs változatlan marad, majd a nyolcórás hírek után ismét lesz - igaz, rövidebb formában - Rivaldafényben. Tíz órától visszatér - Petrányi Judit felelős szerkesztésében a Zene-Szó, déltől két óráig pedig elsősorban az idősebb emberekre gondolunk, nótával, gramofonsztárokkal, népszerű fúvószenével és örökzöld filmmelódiákkal. Délután kettő és öt óra között a már száz éve bevált kívánságműsor, férfi és női magazinok. Pihenőidő, Szieszta, Délutáni valcer, kabaré, valamint a Péntektől péntekig kulturális ajánlóműsor lesz hallható továbbra is. Öt és hét között a fiataloké az éter, héttől a zenei szakmagazinok, az életmű-sorozatok (az első a Queen együttesé), zenészportrék. Nagy Feró Garázsa és Farkas Batyu Zoltán Táncháza jelentkezik. Este nyolc után Hangfalfestő (A BBC alternatív zenei híradója), Zeneközelben, Albumajánlat, A magyar rock archívuma és diszkó hallható, valamint minden este dzsessz 3/410-től 1/411-ig. A hétvégén az operett, a musical, a Nemzetközi slágerlista, a világzene, a gospel, és a népzene kedvelőinek kínálunk műsorokat. És természetesen továbbra is lesz a már lassan harminc éve bevált Vasárnapi koktél, Komjáthy Györggyel. - Még mindig szükség van a „nyugdíjas tinisztárra"? - Abszolút. Elég megnézni a Gallup jelentéseit. - Úgy hallottam, a dzsesszműsorok összeállításával ismét Maloschik Róbertet bízták meg, aki másfél évvel ezelőtt meglehetősen botrányos (nem politikai indíttatású) körülmények között távozott a rádióból. - Igen, mert úgy gondolom, egyrészt idővel minden elévül, másrészt attól, hogy sokaknak nem tetszik a modora, a Magyar Rádiónak még szüksége van az ő tudására. Azért a nevezetes rádióadásért, úgy érzem, kellőképpen megbűnhődött már, s remélem, még egy ilyen eset nem fordul elő többé. Mert az már tényleg az utolsó lesz. Maloschikkal együtt visszatérnek az éjszakai dzsesszklubok is? - Igen, a Bartók adón, míg a Petőfin ismét lesz késő esti dzsessz-sáv, kéthetente dzsesszmagazin, szombaton pedig koncert-közvetítés. - Az eddig elmondottak alapján meglehetősen színesnek ígérkezik a Petőfi adó zenei képe, de úgy érzem, még nem eléggé. A rádió belső újságjában azt nyilatkozta, hogy az intézmény elsősorban a „mecénálásra jó, mert a publicitása még mindig nagyon fontos. Olyan műfajokat kell támogatni, amelyek nem üzleti vállalkozások, illetve olyan együtteseket, akik még nem sztárok. A közszolgálati rádióra minden körülmények között szükség van". E szándék ellenére viszont jelentős hiánypótló műsorok - mint például a Hiánypótló - szűnnek meg hétfőtől. - Én is érzem, hogy például a 25 és 50 közötti értelmiségi réteg alig talál magának való zenét. De sajnos mi is véges műsoridővel rendelkezünk, s ezeknek a műfajoknak egyszerűen nem tudunk helyet szorítani. Eddig annit tudtunk elérni, hogy a Bartókon ismét jelentkezik Hajnóczy Csaba műsora, az Alternatív diszkó, mely olyan zenéket mutat be, amelyek egyetlen ismert kategóriába sem sorolhatók be. Nagyon remélem, hogy lesz blues is, és újra indul - kéthetente éjjel - a Lemezbörze helyett című műsorom, amely éppen a rétegzenék rádiós jelenlétét szolgálja. -Az intézmény vezetőségében történt változások után is manazok csinálják a műsorokat, mint korábban? - Igen, egyedül Kiss Imre távozott - közös megegyezéssel - még augusztus közepén. Csak a vezetők újak, s mi tényleg igyekszünk, hogy mindenki szóhoz jusson. - Ön egyike az idén áprilisban elbocsátott 129 rádiósnak. Vannak, akik azt mondják, önök nem lehetnek jó vezetők, hiszen valahol sértett emberek? - Bennem egy cseppnyi sértettség sincs. Volt főnököm. Török Mária szerint olyan a lelkem, mint egy nagylyukú szita: minden átesik rajta, amivel nem kell foglalkozni. Úgy érzem, most még azokkal is sikerül kommunikálnom, akikkel korábban elég nehezen ment. Szerintem az a helyzet múlt el, amiben egyesekkel veszekednünk kellett. - Sokak szerint - szerintem is - a rádió zenei osztálya az elmúlt években, évtizedben eléggé megcsontosodott és régóta rászorulna már egyfajta vérátömlesztésre. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy az a jó szerkesztő, akinek erről zeneakadémiai papírja van. Lehet, hogy sokan így látják, talán igazuk is van, de úgy tűnik, a jelenlegi szerkesztői állomány így, együtt nagyjából lefedi a hallgatók zenei ízlését. Ha viszont a Petőfi egy igazi zenei adó lenne - mint ahogy nem csupán az, mivel deklaráltan szórakoztató -, akkor bizos, hogy az „utcáról" is foglalkoztatnék szerkesztőket. Akik testközelből ismerik a saját, speciális területük valós zenei folyamatait. | Jávorszky Béla Szilárd ] X.I Vérbeli filmbarátok számára szívmelengető élmény nyomon követhetni, miképpen érik a kortársi egyetemes filmművészet elvitathatatlan rangú Mesterévé egy közép-kelet-európai filmrendező. Az idén ötvenhárom esztendős lengyel Krzysztof Kieslowski, úgy tetszik, mostanában egyszerűen „nem tud" gyenge vagy középszerű filmeket készíteni. (A figyelmesebb hazai mozirajongók már az 1979-es Amatőr című alkotása nyomán megjegyezték a nevét, s utóbb örömmel tapasztalhatták, hogy a nyolcvanas évtized utolsó harmada óta egymás után sorjáznak jobbnál jobb - immár , nemzetközi sikerű - munkái, mint a Rövidfilm a gyilkosságról, a Tízparancsolat, illetve mostanában a Három szín című trilógia.) A lengyel-francia-svájci koprodukcióban elkészített, s a francia trikolór színei által jelképezett fogalmakra - szabadság, egyenlőség, testvériség - asszociáló Három szín trilógia második darabja, a Három szín: Fehér érkezett meg most, nem sokkal az idén tavasz óta nálunk is látható Három szín: Kék után a hazai mozikba. A trilógia mindegyik darabja egymástól független, önálló érvényű történet. A szabadság fogalmára épített Kék után az egyenlőség jelszavát sajátos, keserűen ironikus és önironikus módon megjelenítő Fehér hőse e, lengyel mesterfodrász. Budpesten, valami nemzetközi fodrászverseny alkalmából ismerkedett meg a szépséges Dominique-kal, s követte őt Párizsba, Egyenlőség vad-közép-keleti módra ahol fodrászszalont nyitott. A film története akkor kezdődik, amikor a francia bíróság kimondja a válásukat, s hősünk - a képünkön látható Karol Karol (Zbigniew Zamachowski)- mindenétől, szerelmetes feleségétől, fodrászüzletétől, bank-hitelkártyájától, sőt útlevelétől is megfosztva hirtelen abból kénytelen tengetni napjait, hogy fésűn zenélve koldul a párizsi metróban. Az ismerős lengyel dallamra fölfigyelő honfitársa, Mikolaj megáll mellette, szóba elegyednek és összebarátkoznak. Mikolaj vállalja, hogy kalandos módon - egy hatalmas, kopott hajóbőröndbe rejtve - hazacsempészi újdonsült barátját Varsóba, akit több más kofferrel együtt ellopnak a repülőtérről, majd a zsíros fogást remélt banditák csalódottságukban félholtra verik... A sokszorosan porig alázott Karol úgy dönt, hogy ha már igazán egyenlő soha nem lehetett Párizsban, akkor Varsóban egyenlőbb akar lenni az egyenlőimér,s seftelésbe, telekspekulációba és gátlástalan üzletelésbe kezd a valahonnan(?!) számunkra is nagyon ismerős lengyelországi vadkapitalizmusban. Ahol elegendő pénzért ma fegyver éppoly könnyen beszerezhető, mint hamis útlevél, fiktív születési bizonyítvány és diploma, sőt a fölismerhetetlenségig összezúzott arcú hulla is - „keleti importból, mert az a legjobb"... -, s miután hamar dúsgazdag újvállalkozó lett belőle, megrendezett álhalálával és a volt francia feleségének javára szóló végrendelettel megpróbálja Varsóba csalni imádott Dominique-ot... Talán e kivonatos cselekményvázlat is jelzi, mennyire fordulatos, mai történetre fűzte föl filozofikus gondolatait és - sok kelet-közép-európai kortársával együtt - megszenvedett kisebbrendűségi élményeit, komplexusait és benyomásait Kieslowski. Aki nem tagadta meg egykori dokumentarista múltját, a keserű, olykor morbid humorral előadott vad-közép-európai képsorok a ráismerés fanyar örömével ajándékozzák meg a nézőt. Fergeteges ritmusú, helyenként pazar kihagyásos elbeszéléstechnikával fölépített jelenetei minden apró részletükben fontosan kidolgozottak és hiteesek. A remek főszereplők mellett Edward Klosinski világrangú operatőr mesterien teremti meg a film néhol abszurdba hajló, mégis köznapian ismerős képi világának hiteles légkörét, a rendező és a színészek egyenrangú alkotótársaként hozzájárulva ahhoz, hogy az idei moziévad egyik legemlékezetesebb élményével ajándékozza meg a nézőt Kieslowski új remeklése. Zsugán István alvállalkozóként. Tamási Áron, a népi helyföldi mestere 1936-ban írta politikai pamflettel fölérő színjátékát. A demagóg kalandor egy erdélyi kisközség népét próbálja hálójába keríteni, a politikai ráhatások, visszaélések valamennyi eszközét latba vetve. A fenyegetéstől a megvesztegetésig. S hogy mégsem ér célhoz, egy tisztalelkű, művelt fiatalember erőfeszítéseinek köszönhető, aki bátran védelmére kel a falu népének. A Tündöklő Jeromos ősbemutatójára már a darab születésének évében sor került Kolozsváron, Kádár Imre rendezésében. A budapesti Nemzeti Színház 1939- ben tűzte műsorára Németh Antal rendezői irányítása alatt. Utoljára az Erdélyből áttelepült Szabó József vitte színre a veszprémi Petőfi Színházban (1984). Idén a Várszínház nyit a Nemzetiben ötvenöt évvel korábban játszott Tamási-darabbal. téli zamatos nyelve, már önmagában szintahumora vonzó lehet, ám ami meglepő, az időszerűsége. Mintha arra figyelmeztetne, hogy ismét eljött a hamis próféták ideje. A holnap esti bemutató előadás rendezője Ivánka Csaba, díszletezője Kemény Árpád, a jelmezeket Torday Hajnal tervezte. A címszerepet Szakácsi Sándor játssza, a további, fontosabb szerepekben pedig Ferenczy Csongor, Őze Áron, Szélyes Imre, Császár Angéla, ifj. Jászai László, Fazekas Zsuzsa, Fonyó István, Csíkos Gábor lép föl. A bemutatót megelőzően, este fél hétkor a Várszínház Galériájában Tamási Áron színháza címen nyílik kiállítás az író előadásainak fotóanyagából. Tervezte Kovács Gábor Dénes, megnyitó beszédet tart Annus József, a Tiszatáj főszerkesztője. (-tz) -Hf/ Ua ■: lU'vít'vó. av 4)\AAID^ Színházi Madách A legenda tovább él Idősebb színházkedvelők élénken emlékezhetnek a hatvanas évek végének egy mára legendássá növekedett emlékezetű előadására a Madách Színházban: az egyébként korántsem a legnagyobb vígjátékírók sorába tartozó olasz páros, Giulio Scarnacci és Renzo Tarabusi Kaviár és lencse mű komédiájára. A legenda alap- Iá ja azonban nem a mű volt, hanem az előadás, és azon belül is a színészi játék. Az óriási ötletgazdagsággal működő szélhámos, Leonida Papagetto szerepében pályája egyik kiemelkedő alakí tását nyújtotta Pécsi Sándor, aki egyetlen, megállíthatatlan lendülettel száguldott át a három felvonáson. Elbűvölően szenilis és frenetikus humorú nagynéni volt Kiss Manyi, szívdöglesztően semmirekellő, nagytermészetű vagány Zenthe Ferenc, igazi olasz buffone Körmendi János a és csábos nápolyi szépasszony Tolnay Klári. Fergetegesen komédiázó előadás volt, meghintve egy kis szentimentalizmussal, egy kis tücsöklétű élethabzsolással és egy csipetnyi emberi drámával. Rendezte pedig azt az előadást 1967. május 6-án a friss diplomás Kerényi Imre. Ugyanaz, aki most, a Madách igazgatójaként elővette ezt a könnyed kis komédiát, és újra meg is rendezte. Az eredmény: a Kaviár és lencse legendája tovább él, a régi előadás emlékét nem halványítja el az új. És nemcsak azért, mert Kerényi, kedves gesztusként, „felszólította" a nézőtéren ott ülő azon színészeket, akik a hajdani előadás szereplői közül még a földi társulat tagjai: Körmendi Jánost, Zenthe Ferencet, Szemere Verát (Tolnay Klári próbái miatt nem lehetett ott), s újra rábízta a régi szerepét - Matildét - Békés Italára, aki ezt annak idején Kiss Mandval felváltva játszotta. Nem is csak azért erősebb a régi fény az újnál, mert az előadás végén a függöny elé odaálltak a régi színészek a szerepeiket most alakító újak mellé. Ez is kedves ötlet volt, a színháznak mint folyamatnak az érzékeltetése, az egymáshoz kapcsolódó nemzedékek együttes jelenlétének fontosságát hangsúlyozó mozzanat. Azt sem mondhatnám, hogy Gálvölgyi János, a mostani Papagatto nem komédiázik kitűnően. Éppen hogy dicsérendő, mennyire kerüli saját, gálvölgyis megoldásait, milyen fegyelmezetten éli az összjáték követelményeit. Békés Itala is remek női clown, éppúgy, mint annak idején. Kökényessy Ági bájos nápolyi fruska, ébredező női öntudattal. Dózsa Lászlóban is ott feszült a kisstílű, de nagyon életrevaló nápolyi lumpen humora és vitalitása. Bálint György is kellőképp szánalmas és mulatságos nagyapa. Még az sem különösebben baj, hogy Kiss Mari Valériája inkább szenvelgő, mint szexis, és inkább belső-józsefvárosi, mint nápolyi. Akkor hát miért erősebb a majd' harmincéves emlék, mint a friss benyomás? Azért, mert a mostani előadásból - legalábbis a sajtópremier estéjén - hiányzott az a régi tűz, lendület, színesség, az életnek az a gazdagsága, az a humor és az a pontosan kimunkált színészi virtuozitás, ami akkor oly nagyszerűvé tette a kaviár és lencse előadásait. Minden mintha egy sebességi fokozattal alacsonyabb fordulatszámon működött volna. Mintha túl hosszúak lettek volna a csendek, szünetek, túl elmosódottak az éles váltások, túl kevés a merész kontraszt a burleszkig elmerészkedő bolondozás és a szempillantás alatt őszinte emberi drámákba átcsapó szituációk között. Kerényi Imre 1967-ben huszonnégy éves volt. Ma ötvenegy. Szerencsés ember. Tovább tudja éltetni saját ifjúkori legendáját. (takács) I o