Új Magyarország, 1994. október (4. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-29 / 254. szám

24 m IV. ÉVFOLYAM, 254. SZÁM U/jlflilll 1/tilUllllliiill 1994. OKTÓBER 29., SZOMBAT A IX. ESZTERGOMI FOTÓBIENNÁLÉ KÉPEIBŐL: Frank Aljona alkotása Nikolits Árpád: A Styx innenső partjáról MENJÜNK ÁZSIÁBA? Kedves András! A napokban G-vel beszélgettünk, s Azon szórakoztunk (bocsásd meg gyarlóságun­kat), mennyire indulatba jöttél, ha valamelyikünk Bandinak szólított. Ilyenkor, nagyon komoly arccal kikérted magadnak: „András vagyok, ez a tisztességes nevem." Egyikőnk sem merte megkérdezni, miért? Biztosan okod volt rá. Kelet- és közép-eu­rópai Balkán-szindróma, mondhatnám, hiszen nagyon jól is­merem a történteket. Bajor Andorból hogyan lett (fonetikusan) Bazsor Andrei, Weisz Pistiből Fehér, majd Albu, vagy Albu­­lescu, az Árpádból Arcadie és vég nélkül sorolhatnám az euró­pai ügy számára ezeket a furcsaságokat, amit törvényerejű ren­deletekkel szabályoztak, megmagyarázni azonban lehetetlen. Nyugaton nevelkedett ember beszűkült értelmének elég, ha azt tudja (pl. Franciaországban), hogy a régi gyarmatnak mi volt a fővárosa, de nincs affinitásuk különbséget tenni Budapest és Bukarest között. Ez a léc olyan magasan van, hogy nem tudják átugrani. Húsz átlagembert kérdeztem meg, járókelőket, az egyiknek felcsillant a szeme, a harm­adik stopnál balra, mondta, s mindjárt elérjük „Budapeszt"-et. Igaza volt. Valóban, ott állt a Budapest tér. De nem a megnyugtatásod miatt említem. Ked­ves Barátom, íme ott is..., vagy ott se..., hanem zengzetes fran­cia köszöntés után francia kiejtéssel magyar mondatokat mon­dunk, a szó végét elharaptuk, a rrrr­accsolását torkhanggá fej­lesztettük, ropogtattuk. Mondanom se kell, nem értették, de úgy tettek, mintha, azt hitték, a gyarmatokról származunk, így két-három este sikerült tökéletesítenünk francia tudásunkat, úgyhogy az üdvözlőlapokat is hasonlóan írtuk meg a Szajna parti városból. Itthon bennünket, magyarokat állandóan azzal vádolnak, hogy nem beszélünk nyelveket, tehát nem tartozunk a nagy büdös Európához. Íme, nekünk sikerült bebizonyíta­nunk, hogy ők se tudnak nyelveket. Nem is akarnak azon az egyen kívül mást beszélni. Mintha hallanám ellenvetésedet, András, hogy ők Nyugaton élnek, mi pedig Keleten, őket senki nem bántja azért, mert franciák,­ bennünket pedig állandóan küldenének... Keletre, menjünk Ázsiába. Miért haragudtál, ha a nevedet nem mondták helyesen? Ta­lán sikerült megfejtenem: az egyén lázadása volt, a kiszolgál­tatottság elleni tiltakozás, a jó értelmű büszkeség, az ősök tisz­telete. Ez vagyok, és ez is akarok maradni! Kijelentetted egyik írásodban: Erdély Erdélyben van!­Hogy az a sörpocakos bajor megértette-e vagy nem, nincs jelentősége, mint annak se, hogy a Trianon-palota hátsó falán a festék alatt mélyen be­karcolva ot­t áll a következő mondat franciául: „Köszönöm M. Clemenceau", aláírás „egy magyar". Névtelen, aki nem meri vállalni a titkon odavésett tiltakozását, és számomra bármi­lyen egyértelmű a köszönetnyilvánítása, mégse nemzetközi, mert egy francia vagy egy idegen másképpen értelmezi, nem tudja, hogy Erdély soha nem megy Ázsiába. Kedves András, lehet, hogy nem is ezt akartam tudatni ve­led, hiszen­ tegnap volt a kenyér ünnepe, Szent István napja. Hogy mindenki boldog és elégedett ma, itt Közép-Kelet-Eu­­rópában? Nem tudom. Erről a szigetről, ahol élek, nehéz be­látni az emberek lelkébe. Csak sejtéseim vannak. Jób könyvé­ben olvastam valamikor, lehet, hogy nem szó szerint idézem: „Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét..." Hát ennyi, kedves bará­tom, angyal hiányában tapogatózom, szóvivőm nincs,a meg­nyugtatásodra közlöm, Ázsia jön Európába. Ölellek, Árpi. Sarusi Mihály: Ünnepi képeslapok ÉG A GYERTYA, ÉG. Megújulnak a sírok. Van, aki napokkal korábban rendbe teszi a hozzátartozó hantját, mások az utolsó pilla­natban esnek a fej fát, keresztet is ellepő gaz­nak, hogy a helyébe krizantém kerüljön. Az egész temető fehérült a sírokat beborító virágáradattól, csak az utak feketéllenek, a holtaknak áldozók bolyonganak az ösvénye­ken. Itt-ott még könnyes a szem, de sokan már csak egy pillanatra állanak meg emlé­kezni. Egyetlen testvér, öcs, báty, húg, nő­vér, egyetlen édesanya, édesapa, mama, ta­ta, s a nem egyetlenek is éppily kedvesek, egyetlenek. Az a kis öcsi is, kit alig egyéves korában temettünk, s akinek legalább a bú­csúztatására az akkor kétéves bátyus fél év­század múltán is emlékezhet, s tesz­­ egy da­rabig­­ gyertyát Halottak Napján éveken át azután is a csontjai fölé, midőn anyjuk halála után megváltatlan hantocskájába mást rejt a sírásó. Seneca szerint (nyilván Halottak Napján is) örülnünk kellene, nevetni, vigadni. Mert meg kell köszönni a sorsnak, hogy az el­hunytat magunkénak tudhattuk, szeretetét élvezhettük, szóval legyünk boldogok, hogy egyáltalán szerencsénk volt hozzá. Hogy meghalt? Halálában is azt kell ünnepelnünk, hogy nekünk született. Egyszer mindenki meghalhat, béke poraira. Milyen könnyű ezt mondani! A könnyeid másra utalnak. Ám annak a hajdani vad bőgésnek csak a nyoma maradt. Ahogy temetni, sok év után a sírnál újból és újból emlékezni sem valami vidító. A hantok mégis esztendőről eszten­dőre megszépülnek, emlékeztetnek a föld alatt pihenők szépségeire. A gyertyák kora délután felgyulladnak, s késő éjszakáig libegnek a lángok. Már-már drágáink szellemei. Igyunk egy jó pohár pálinkát és nyugod­janak békében, mondja az öreg koldus a FELTÁMADUNK alatt. Csak ne vágta volna ki valaki a sírról anyám karácsonyfáját! Benkő Attila: Hajdánia (egy öreg írógép történetei) ÖTTUSA. Neki sorsolták ki a legmakranco­sabb lovat. Mikor megpaskolta a nyakát, mintha áramütés érte volna, úgy megrázkó­dott. Nem is akart átugrani egyetlen akadályt sem. Ha nekilódult, csak azért, hogy az utolsó pillanatban megtorpanjon. Lehunyva fejét, hátha lebukfencezik róla. Bezzeg a többiek. Csókokat dobálva mehettek végig a pályán. De majd a tőrvívás. Abban nem lehet, gon­dolta, ennyire balszerencsés. Bárhogyan sze­retnék is, nem nyomhatnak a kezébe a ver­senybírák egy rövidebb párbajtőrt. Annak is­­ persze egy fagomb volna a hegyén, hogy vé­letlenül se jelezze a találatokat. Hát nem. Ki­­alvatlanul ott sem villogott úgy, mint más­kor. S mint az elnök szemüvege, mely többször is elvakította. Ráadásul a tarkója és a tenyere is bizsergett, mert mindenki ellene szurkolt. Csoda-e, hogy ilyen rossz kezdés és annyi aljas trükk után a lövészeten sem sikerült megelőzni őket? Már kora reggel jól felidege­sítették. Kristályvíz helyett tonikot hozott a pincér, aki még az anyanyelvén sem akarta megérteni, mert köpte ki azonnal, mikor gya­nútlanul belekortyolt. Mint egy alkoholistá­nak, úgy reszketett a keze a dühtől, míg fő ellenfele, aki mellesleg titkos ügynök volt, vi­dáman lőtte a tízeseket. Az úszás előtti éjszakát is nyugtalanul töl­tötte. Nem érte volna váratlanul, ha bomba­riadót rendelnek el a szállásán, de semmi kü­lönös nem történt. Úgy látszik, elbízták ma­gukat, gondolta, hiszen jól tudják, hogy nem ez a kedvenc verseny száma. Aztán másnap minden kiderült. Sorban beugráltak előtte, háromszor ismételték meg a rajtot, míg be nem dugult a füle, a lába pedig szinte odara­gadt a kőhöz, amit valami kulimásszal bekentek. Már mindenki azt hitte, hogy semmi esé­lye sincs a világbajnoki cím megszerzésére. Hárman is előtte álltak, a vigyorgó ügynök nem kevesebb mint 267 ponttal. Még ha le­hagyja is őket a futásban, gondolták, ekkora hátrányt nem lehet már behozni. Akkor azonban, nincs jobb szó erre - megtáltoso­dott. Úgy vágtázott végig, mint még soha. Világbajnok lett! Azaz csak lett volna, hogy­ha a célszalag nincsen gumiból. LEVÉLTÜKÖR Most is európai! Igazat adok Joseph Kadarnak abban, hogy Európa valóban ott kezdődik, ahol a levelekre válaszol­nak. Ám amit a magyar művészet színvonaláról ír, azzal nem értek egyet. A magyar művészet mindig is nemzetközi (európai) színvonalú volt, ma is az. Ami a nem európai színvonalat illeti, az művészeink körülményeire, megélhetési, meg­­mutatkozási lehetőségeire vonatkozik. Ezért for­dult elő és fordul elő ma is, hogy számtalanszor külföldön, a „színvonalas" Nyugaton gazdagí­tották és gazdagítják a kultúrát. Remélhetőleg a magyar hírnevet is. Dr. Rumpf Jánosné Sopron Levél Sárospatakról várna Az Új Magyarországban Monokon jártam címem­mel Magyar József tollából olvashattunk egy írást. . A cikket a tények felületes ismerete jellemezte, javasoljuk, hogy más esetben az épület fenntar­tójától is tájékozódjanak. A szülőház épületében 1949-ben rendeztek be emlékhelyet. A Kossuth Emlékmúzeum 1963 óta a Magyar Nemzeti Múzeum egysége. Az épület és az udvar felújítása 1989-től folyamatosan tart. Éppen a zavartalan nyitva tartás érdekében köl­töztettük át a Kossuth-kiállítás teljes anyagát 2 éve az oldalszárnyba. A munkálatok befejezésé­re és az új állandó kiállítások (Kossuth-emlékki­­állítás, Néprajzi kiállítás, Pince) rendezésére is 1994-ben kerül sor. Kossuth Lajos halálának 100.­. évfordulója tiszteletére az országos Kossuth­­rendezvények záróeseményeként, 1994. szep­tember 17-én, 11 órakor nyílik meg.­­■ Úgy tűnt, nem vette észre Magyar József a fel­újított házat, a megszépült udvart, a munkálat ~­tok napjainkban is folyó menetét. Elsiklott aföl e­lőtt, hogy a múzeumban a rendezés alatt is a ki­állítás nyitva tartását maximálisan igyekeztünk ■ összeegyeztetni a látogatók érdekével. A Kossuth-emlékkiállítás ugyan egy terembe szorult össze a néprajzi kiállítás elkészültével,­­ amely azonban a már tavasz óta elkészült pincéj­é­vel együtt látogatható. A Kossuthnak emléket állító részben viszont látható minden eredeti do­kumentum, ami korábban is Monokon volt, csak a fotómásolatok hiányoznak. Ilyen szükségmeg­­oldások közepette is a múzeum a felújítás ideje alatt végig nyitva volt. Ami talán mégis jobb, mintha egy munkálatokra hivatkozó táblát talál­tak volna a látogatók. * Nagy megtiszteltetés érte a múzeumot, hogy az olaszországi kiállítás kapcsán a szülőfalura is gondoltak, így Olaszországban is bemutatkoz-­­hatott Monok. A kölcsönzésre kerülő anyagok összeállításánál ügyeltünk arra, hogy az új állan­dó kiállítás készítését ne zavarja annak a néhány tárgynak a hiánya, hiszen számunkra Monok az elsődleges. Ugyanakkor a Turinba került színvo­nalas anyag hozzájárult egy kedvezőbb, Ma­gyarországról élő kép kialakulásához. Mutatták, hogy él hazánkban a Kossuth-kultusz, ápoljuk emlékét. Ezek az anyagok már visszakerültek. A múzeum már a látogatók számára eddig is ismert tárgyairól érdemes megjegyezni, hogy ezek mind a budapesti Magyar Nemzeti Múze­um anyagát képezik. Úgy jöhetett létre a koráb­bi­­ Kossuth-kiállítás, hogy a Nemzeti Múzeum kölcsönözte a tárgyait. Kossuth halálának 100. évfordulója alkalmából szerte az országban megemlékezések voltak, a központi kiállításra a Magyar Nemzeti Múzeumban került sor. Erre a kiállításra kölcsönöztek anyagot az Országos Le­véltárból, a Cegléden működő Kossuth Múze­umból és több más helyről az országból, így ter­mészetes, hogy a Nemzeti Múzeum tulajdoná­ban lévő tárgyak is kiállításra kerültek, amelyek egy része Monokon volt. Így került Monokról Budapestre a kormányzó-elnöki kard, a halotti maszk, a fia által festett kép, a sakk-készlet és a turini asztal. Ezek közül csak a turini asztal nem kerül vissza Monokra, helyette látható lesz az iparegyesületi asztala, míg a sakk restaurálásra kerül. Tehát csak időlegesen kerültek el ezek a tárgyak Monokról. A szeptemberi új állandó kiállításon új tárgya­kat is láthatnak a látogatók. Ezek közül csak né­hányat említenénk: a Kossuth család címere, Kossuth keresztelő táskája és kancsója (másolat), Zemplén megye címere, nemzetőr egyenruha, szuronyos puska, fiai által Turinban kiadott gyászjelentés, 1849-es hiteles zászlómásolatok, Burger Lajos teljes alakos Kossuth-képe. Jósvainé dr. Dankó Katalin múzeumigazgató Tamási Edit történész-múzeológus Sárospatak TAX 2-1í1-11í TAX 2-111-111

Next