Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-16 / 295. szám
LELKIISMERET Méltóság A méltóság fogalmával manapság alig találkozunk, talán leginkább azért, mert méltatlan korban élünk, olyan korban, amikor az erkölcsi, politikai, emberi méltóság inkább gúny és nevetség tárgya. Saját emberi értékünk tudata és tisztelete ruház fel bennünket méltósággal, nem külső elismerés, vagyon vagy cím és rang. A méltóságnak kisugárzása, aurája van - de távolságtartása és szerénysége is. A méltóság nem gőgös, leereszkedő, de nem ismertu a „nép, per", mert nem keresi senki kegyét. Mindez azért jutott eszembe, mert van egy méltóságos idősebb költő barátom, Kautzky Norbert, akinek most jelent meg A hűség kálváriája című új verseskötete. A kiváló költő, író és sportember meleg szívű, nyitott, s egyúttal tiszteletet parancsoló egyéniségéhez méltó, hogy kötetének záróversében, tehát hangsúlyos helyen közli Antall József emlékére írt Halálkatedra című versét, így vállalva és megerősítve azt a verset, mely a gyász napjaiban elsőként s talán egyetlenként megjelent: „A halálkatedrán oktatta nemzetét, / S értünk, mindvégig, élni akart, de / Méltósággal távozott, ahogy élt..." Egyre ritkábbak szolgáló és szolgáltató társadalmunkban az önnön emberi méltóságukat kisugárzó emberek, akik erőt adnak a méltóságukról lemondottés megfeledkező tömegeknek, s leckét azoknak, akik gyűlölik a méltóságot. A méltóság tértől és időtől független, mert az emberi személyiség jól sáfárkodott a rábízott talentumokkal, s minden pillanatban készen áll, hogy elszámoljon Isten előtt. A méltó ember is hibázhat, tévedhet, de nem takargatja, nem enyhíti azt, hanem megbánja és igyekszik jóvátenni hibáját. A méltó embernek világnézete van, s világában Isten parancsolatai vannak a legfőbb helyen, s utánuk rögtön az emberiesség íratlan törvényei következnek, legelőbb is az első és legfontosabb: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". A méltósággal bíró ember ugyanis nem gőgös, nem büszke, nem henceg, nem dicsekszik - de öntudata van. Ő az, aki tudja, hogy őt Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. Mindegy, hogy miniszterelnök, író, tanár, munkás, nyugdíjas - teljesen mindegy. Méltóságos emberekre van nagy szükség közéleti méltóságok helyett. És fájdalmasan kevés van belőlük. De a méltóságos ember emlékszik a kafarnaumi százados szavaira is, melyeket Jézushoz intézett: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem." Krisztushoz mindannyian méltatlanok vagyunk - ezt a méltóságosak tudják a legjobban. Mindig készek térdre hullni a mindenség Ura előtt, s az emberek között is fejet hajtanak az előtt, aki méltóbb, mint ők. Ezt még a halottak méltóságát sértő sakálok is sejtik. Azért üvöltenek. Szentmihályi Szabó Péter A mohácsi vész, 1526 után is volt még olyan erő, mely a nemzet fennmaradásáért küzdött. A XVII., XVIII., XIX. században ebben a harcban élenjáró szerepet játszott a magyar főnemesség. Nemcsak Werbőczyk, Csákok és Csákiak éltek e honban, hanem Zrínyik, Wesselényik, Frangepánok, Festeticsek, Esterházy Miklósok, akik felhívták a figyelmet a „török áfium"-ra, illetve a Habsburg-ház önkényeskedésére, tudományos alapra kívánták építeni a föld- és kertművelést, pártolták a művészeket, írókat, költőket, s akiknek neve még a Kádár-rendszerben is elhangzott, mikor a Georgiconról, a keszthelyi Helikonról, Joseph Haydnról volt szó. Zrínyi, a költő és hadvezér - egyébiránt gróf - írta meg az ébredező nemzeti öntudat egyik legszebb dokumentumát, „A török áfium elleni orvosság"-ot, s jelentette ki elsőként, hogy: „Egy nemzetnél sem vagyunk alább valók." Sajnos, a XX. századra a magyar arisztokrácia teljesen közömbössé vált mind hazája, mind a nyomorgó, cselédsorban tengődő szegények iránt, s ezzel politikai értelemben nem, de erkölcsileg eljátszotta vezető szerepét. Az 1825-ös reformországgyűléstől kezdve politikusaink, íróink körében egyre gyakrabban találkozunk kis- és középnemesek nevével, Kossuth, Klauzál, Kölcsey, Vörösmarty mellett korábban már a testőrírókéval, Bessenyeiével, Báróczyéval, illetve Kazinczyéval stb. Ez a kis- vagy középbirtokos nemesség, mely 1848-ban oly „nemesen" lemondott kiváltságairól, a forradalom és szabadságharc bukása után dzsentrivé züllött, ivásnak, kártyának, mulatozásnak adta fejét. Igazán polgárosulni nem tudott, így sorra vesztette el gazdasági pozícióit, s mint politikai s nemzetfenntartó erő is eljátszotta esélyeit. A polgárság nagy része nem volt magyar eredetű, s kultúrájának forrásvidéke inkább Bécsben, Párizsban volt, mint Budapesten. A törzsökös magyarság fogalma a századfordulótól a parasztsággal vált azonossá. Azt a A polgárosulás útján kulturális kincset, amit ez a népi réteg megőrzött évszázadokon át, sőt amit továbbfejlesztett, elég későn, de nem elkésve, Kodály és Bartók fedezték fel. 1930-tól - a szegedi egyetemisták kezdeményezésére - egy falukutató mozgalom bontakozott ki, tanulmányok, szociológiák jelentek meg, melyeknek szerzői gyakran maguk is a nép soraiból kiemelkedett írók voltak. Mindez nem volt merő „divat", Kodályék a régi típusú népdalokban olyan elemeket találtak, melyeket a magyarság még ázsiai őshazájából hozott magával. A falukutató mozgalommal s a népi írók tevékenysége révén a magyarság mintegy önmagára talált. A „példamutató, nagy ikerpár" s a falukutatók, a néprajzosok a vidékeket járva örök értékű kincseket fedeztek fel, a népdalszövegek és dallamok varázslatos világát, a népviseletet, amit akkoriban az asszonyok, a lányok nemcsak mennyegzőre, hanem ünnepnapokon is felvettek, balladákat, melyek a magyar nyelvű műveket a világirodalom hasonló alkotásaival rokonítják, a népi táncot, az éneklést, ami minden néma összejövetel, mulatság szükségszerű része volt. A dal, a tánc, a vigadozás egy életforma szerves elemének számított, s a nép emlékezete évszázadokon át - külön stúdiumok nélkül - megőrzött egy-egy legendát István és László királyról csakúgy, mint a Hunyadi Mátyásról szóló közismert történeteket. A nagy kérdés, hogy egy nép honnan származtatja magát, hazájának jekenti-e azt a területet, ahol él, milyen a történelmi tudata, kulturális öröksége, melyik nyelvet tartja anyanyelvének - mind-mind a nemzeti identitás fogalomkörébe tartozik. A kulturális örökséget, melynek alapján - többek közt - egy nép azonosítani tudja magát, az elmúlt ötven év történelme, valamint az általános amerikanizálódás hulláma szinte egészében elsodorta. A mindenüvé betolakodó sajtó, rádió, televízió, a magnetofon, a rakéták és az űrrepülések korában nincs helye a közös dalolásnak, nincs helye a népviseletnek, mert a farmer válik azzá, alig van helye a népdalnak, mert a fiatalság nem a népdalénekeseket, hanem a popsztárokat rajongja körül, nincs helye továbbá a népi ihletésű legendáknak, meséknek, balladáknak, mert fontosabbak a sci-fik, s a technokraták által sugallt olcsó koholmányok, s az ifjúság úgy nő fel, hogy sose hall Hunorról, Magorról, Kőműves Kelemenről, Kádár Katáról, hacsak véletlenül egy-egy iskolai irodalomórán nem. Egy életformával együtt, amely nem kis mértékben a Kelet-Közép-Európában uralmon lévő, magukat „szocialistának" nevező pártoknak felróhatóan - elpusztult, megsemmisült vagy - legalábbis - nagyságrenddel csökkent a népi, nemzeti kultúra értéke. Viszont épp ezért nőtt az oktatás, a nevelés jelentősége. Egy nemzeti alaptantervben illene célul kitűzni a fenti ismérvek alapján a nemzeti identitástudat megszilárdítását. Ezzel nemcsak a konzervatívoknak, hanem a kormányzó pártoknak is számolniuk kellene. A polgári öntudat s a nemzeti önérzet ugyanis nem egymást kizáró fogalmak, ahogy ezt számos európai ország példája igazolja. (Lásd pl. Svédország - skanzenek.) Egy életforma felbomlása után csak az oktatás, nevelés, nemzeti értékeink (köztük: szobrok, múzeumok, képtárak, épületek) hivatalos őrzése és ápolása pótolhatja azt a veszteséget, amit a parasztságnak mint organikus, hagyományőrző egységnek felszámolása okozott. Németh Tibor György /l» 'kjSj^ZC^, magazifi 1995. DECEMBER 16., SZOMBAT Bokor község: százötven lakos, kilenc kereső Mindenkinek kiszolgáltatva Bokor kisközség Nógrád megyében. Lakták már négyszázan is, mára 150-en maradtak. Sújtja minden, ami egy hozzá hasonló nagyságú (vagy inkább kicsiségű) települést, nehezen közelíthető meg, nincs iskolája, helyben lakó orvosa, papja, nincs semmije. Állandó munkahellyel összesen kilenc lakója rendelkezik, közülük is hatan eljárnak. Kínján egyedül a falugondnok tevékenysége enyhít. A községháza egyetlen szobájában, amely nincs bekulcsolva, s ahová így be tudok nyitni, négyen ülnek. Közülük hárman csak úgy kabátostól, mintha csak melegedni jöttek volna be. Amikor elmondom jövetelem célját - a faluról szeretnék írni -, kettő közülük pillanatokon belül távozik. Arcukra van írva: jobb a messziről jött idegen előtt nem beszélni, abból baj biztos nem lesz... A törököt még túlélték... - A falugondnok vagyok, Szepes Péterné - kínál hellyel egy negyven körüli asszony -, a polgármester ilyenkor a környéket járja, mivel nyolc községben gazdajegyző. Egyébként szerencséje - teszi hozzá -, hogy éppen most érkezett, mert én sem szoktam mindig bent lenni. - Akartam hívni, de a tudakozóban azt mondták, nincs telefon a községházán - mentegetőzöm. - Ebben a faluban senkinek sincs telefonja...! - szól közbe az a férfi, aki jöttem után még néhány percig maradt. Hamarosan kiderült, hogy ő sokáig élt a fővárosban, onnan származott vissza néhány évvel ezelőtt szülőfalujába. Ebben a faluban senkinek sincs telefonja... A mondat megüt. Hiszen jártam nyomorúságos körülmények között tengődő településen már nem is egyben, de ahol legalább valamelyik egykori közintézmény maradékának ne lett volna telefonvonala, olyanban még nem. - Ne csodálkozzon - olvas az arcomról a falugondnok. - Ez a település 1990-ben történelme során talán először lett önálló. Spirálfüzeteket vesz elő, ahogy mondja, ezekbe szokta bejegyezni, ha valami fontos történik a faluban. Az első oldalakra a különböző kézikönyvekből, Fényes Elek, Borovszky Samu szerzeményeiből összeszedett, a falura vonatkozó adatokat másolta be. Ezek szerint a több mint 700 éves település a török alatt sem néptelenedett el teljesen, „csupán" erősen megcsappant lakóinak száma. Pótlásukra a Felvidékről szlovákokat telepítettek. A szűk, hegyvölgyes határ a kevés önálló gazdálkodónak sovány kenyeret adott, igaz, a falu lakóinak többsége mindig is cseléd volt. Téesze csak rövid ideig önálló, hamarosan egyesítették is a szomszédos kutatóival, majd a cserhátszentivánival, végül a térség másik három községéével, a felsőtoldival, az alsótoldival és a garábival. A hetvenes évek végére ugyanígy körzetesítették a hat település közigazgatását s iskoláit is - persze egyiket sem a térség szélén fekvő Bokor községbe. A felülről juttatott pénz, ahogy szinte mindenütt, úgy errefelé is elakadt az anyaközségben - emlékezik a falugondnok. - Másodmagammal tíz évig voltam tanácstag a 11 tagú közös testületben, de ez alatt mindössze annyit sikerült elérnünk, hogy ravatalozót építsenek..., majd újítsák is föl. Azt már hiába kértük, hogy a hozzá vezető útra is jusson. Akkoriban járta a faluban az a vicc, hogy a ló haldoklik, jobb, ha a saját lábán megy ki a temetőbe, mert lehet, hogy a koporsóvivők elakadnak a sárban... - Még mindig időszerű ez a „jó tanács"? - Az út azóta már elkészült. Amióta önállóak vagyunk, bővítették még a gázcseretelepet, elkészült a buszmegálló, a közvilágítás, s végre legalább a közkutakból folyó víz is iható. Ja, és ismét fel kellett újítani a ravatalozót. - Ilyen körülmények között hány fiatal maradt a faluban? Az asszony számolgatni kezd. - Van hét középiskolásunk, kilenc jár általános iskolába, négy óvodás, és három még kisebb. Hát... a fiatal házasokkal együtt olyan 25-30. Négyen huszonnyolc ezer forintból kérésemre a falugondnok bemutat egyiküknek, Hegedűs Pálnénak. Amikor maradásának okairól kérdezem a fiatalasszonyt, elbizonytalanodik. Megszokta már a falut, mondja, itt nőtt föl, más a levegő is, mint a városban, jobb a gyerekeknek, legalább nem kell játszóteret keresniük. - S ha megnőnek, maradni fognak? - kérdezek rá. - Nem lehet azt tudni, kicsik ők még. De hát, hova is mennének? Az a baj, tudja - merül egyre jobban a beszélgetésbe -, hogy nemcsak a faluban, de még a környéken sincs munkalehetőség. Én is már nyolc éve vagyok itthon, nem tudok elhelyezkedni. Igaz, ebből három évig a kicsivel voltam gyesen. Utána azonban már nem mentem vissza a helyi boltba, amit kivettünk az Áfésztől, nem érte meg, nem volt forgalma. - Azóta nem tudott elhelyezkedni? - hitetlenkedem. - Egyszer lett volna lehetőségem Szécsényben, a Grundignál, de a közlekedés miatt nem tudtam vállalni. Erre azt mondták, indítanak kisbuszt. Végül azonban ebből sem lett semmi, a faluból ugyanis csak ketten jelentkeztünk. Bokor lakóinak többsége idős, nem tud munkát vállalni. - Egyébként mekkora keresetet ígértek? - A betanítás idejére bruttó 12 ezer forintot, ami később felmehetett volna akár húszra is. Hegedűsék az asszony munkanélkülisége ellenére szerencsésnek mondhatják magukat, a férjnek legalább van munkahelye, a vasútnál dolgozik. Havi 18 ezer forintot visz haza. Ehhez jön még a 6 ezer forint családi pótlék és a 22 ezer forint nevelési segély, amit az önkormányzattól kapnak a két gyerek után. Legalább falugondnok van... A település többsége, körülbelül 100 ember nyugdíjas korú, tudom meg a falugondnoktól, miközben egyikükhöz, Cserényi Mártonhoz igyekszünk. Ha ehhez hozzáadjuk a 25-30 fiatalt, hamar kiderül, hogy Bokor alig több mint 150 lakójából húsz számít „aktív"-nak. Amikor számításomat megemlítem Szepesnének, tovább árnyalja a képet. A munkaképes korúak közül mindössze kilencnek van munkahelye. A munkanélküliek többsége asszony, nem mindegyikük tudja ugyanis vállalni azt, amit egyikük, vagyis hogy családjától elszakítva, az egyik balassagyarmati munkásszállón lakjon. Balassagyarmat és Bokor távolsága egyébként alig több mint 30 kilométer... A napi munkába járást a rossz közlekedés gátolja, ami a községet sújtó átok közül talán a legsúlyosabb. „Nemrég úgy akart lelökni a sofőr a buszról az egyik szomszéd faluban, mert egyedüli utas voltam", panaszolta egy idős asszony. „Káromkodott rettenetesen, hogy most miattam kell kijönnie ide, az Isten háta mögé. Az a baj, hogy a bokinak mindenkinek ki vannak szolgáltatva..." Pásztóra egyébként még valahogy csak-csak el lehet jutni busszal, de Balassagyarmatra szinte lehetetlen. Az egyetlen járat reggel háromnegyed hét előtt ér az 5 kilométerre lévő kutasói elágazáshoz. A bokori járat, amelynek utasai Balassagyarmatra utaznának, öt perccel később érkezik ugyanide... - Az ilyen képtelenségeket igyekszik oldani a falugondnoki rendszer? - kérdezek rá. - Egyebek között - mosolyodik el Szepesné. - A község lakóinak bezártságát mindenképpen oldja az a kisbusz, amelyhez két évvel ezelőtt jutottunk a Népjóléti Minisztérium által, s amellyel hetente többször is hozom-viszem a bokmiakat. Van, amikor csak a buszfordulóig kell kivinni valakit, van, amikor tovább, a pásztói, vagy a balassagyarmati kórházba, a piacra, a gyógyszertárba, temetésre, ballagásra, katonai esküre, ahogy a szükség kívánja. Munkámhoz tartozik azonban az olcsó tömegáruk beszerzése - Szabolcsból almát, Selypről cukrot hozok -, a kapcsolattartás az alsótoldi körjegyzőséggel, az üzenetátadás az állatorvosnak, a segítségnyújtás a különböző nyomtatványok, kérvények kitöltésében, vagy akár „csak" a családi gondok meghallgatása. A falugondnok szolgáltatásai egyelőre ingyenesek. Félő azonban, panaszolja Szepesné, hogy ha az állami költségvetés nem különít el pénzt a lassan országossá bővülő intézményrendszer fenntartására, akkor nem marad az, hiszen a Bokorhoz hasonló nagyságú települések, amelyek évi néhány millió forintból gazdálkodnak, nem bírják el a fenntartásához szükséges néha több mint 800 ezer forintot. Két év alatt megszokták az emberek, hogy van, akihez fordulhatnak a gondjaikkal - így a falugondnok -, ha pénz miatt ez a rendszer is megszűnne, akkor végképp magukra maradnának a kstelepülések lakói. Munkál a félelem Cserényi Mártonéknál csak az idős asszonyt találjuk a konyhában - éppen a télire való bekecseket javítgatja, a férfi valahol a kertben daloászik. Beletelik néhány percbe, amíg az idős, láthatóan elhasznált egészségű férfi előkerül. - Gazdálkodik még? - indítom a beszélgetést. - Most már csak két holdon. Többhöz már nincs erő - legyint. - Nekem a fiam sem tud segíteni, most operálták agydaganattal, de egyébként sem lakik már a faluban. - Eddig négy hízót neveltünk - teszi hozzá a felesége -, idén már csak kettőt tudunk.. Nem gondoltuk, hogy ide jutunk, amikor még 20-24 holdat műveltünk. - Most viszont ismét lehetőségük lett volna az önálló gazdálkodásra... - Nincs ahhoz már erőnk, mondom - veszi vissza a szót az öregember. A téeszre bíztam a részaránytulajdonomat, gondoltam, majd csak kapunk érte valamit. Első évben nem adtak semmit, azt mondták, nincs nyereség, majd visszatérnek rá. Na, ezt teszik azóta is... - Miért nem adják ki másnak? - Egyelőre nincs, aki kivegye. A községben, tudom meg később a falugondnoktól, két nagyobb gazda van, az egyik 70 holdat művel, a másik 300-at, ők most nem tudnak többet vállalni. A terület egy részét egyébként bérlik - általában a Cserényi Mártonhoz hasonló idős, eszközök nélküli gazdáktól. Azok jártak jobban, akik annak idején a két nagygazda valamelyikének adták ki a földjüket, ők legalább kapnak érte valamit. Akik korán ébredtek, azok még értékesíteni tudták a vagyonjegyeiket is. A megmaradt papírok gazdái viszont - alappal-alaptalanul - attól tartanak, hogy a téesz adósságát rajtuk akarják majd behajtani. De munkál más félelem az idős bokoriak között. - S mondja, mi lesz, ha a téesz se akarja tovább művelni a földet? - néz rám segítségkérően az asszony. - Attól félnek, hogy a művelési kötelezettség elmulasztása miatt bírságot kell majd fizetniük? - kérdezek rá. Az idős gazda szava éles késként vág: - Attól fél itt mindenki. Gépeink nincsenek, erőnk nincs, művelni meg kell a földet, ezért inkább odaadjuk, még ha nem is kapunk részesedést, csak hogy ne maradjon parlagon. Higgye el, nyugodtabb voltam, amikor még az egész benn volt a téeszben. Akkor a feleségemmel együtt volt két hold háztájunk, kaptunk részesedést, nem volt gondunk. Most meg... - Valóban, mit tennének, ha már a téesz sem vállalná tovább a földjük művelését? - kérdezem most már én. - Akkor akasszanak föl. Mondom, akasszanak föl. Hardi Péter i/