Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-16 / 295. szám

LELKI­ISMERET Méltóság A méltóság fogalmával ma­napság alig találkozunk, talán leginkább azért, mert méltat­lan korban élünk, olyan kor­ban, amikor az erkölcsi, politi­kai, emberi méltóság inkább gúny és nevetség tárgya. Saját emberi értékünk tudata és tisztelete ruház fel bennünket méltósággal, nem külső elis­merés, vagyon vagy cím és rang. A méltóságnak kisugár­zása, aurája van - de távolság­­tartása és szerénysége is. A méltóság nem gőgös, leeresz­kedő, de nem is­mertu a „nép­, per", mert nem keresi senki kegyét. Mindez azért jutott eszem­be, mert van egy méltóságos idősebb költő barátom, Ka­­utzky Norbert, akinek most jelent meg A hűség kálváriája című új verseskötete. A kivá­ló költő, író és sportember meleg szívű, nyitott, s egyút­tal tiszteletet parancsoló egyéniségéhez méltó, hogy kötetének záróversében, te­hát hangsúlyos helyen közli Antall József emlékére írt Ha­lálkatedra című versét, így vál­lalva és megerősítve azt a verset, mely a gyász napjai­ban elsőként s talán egyetlen­ként megjelent: „A halálka­tedrán oktatta nemzetét, / S értünk, mindvégig, élni akart, de / Méltósággal távo­zott, ahogy élt..." Egyre ritkábbak szolgáló és szolgáltató társadalmunkban az önnön emberi méltóságu­kat kisugárzó emberek, akik erőt adnak a méltóságukról lemondott­­és megfeledkező tömegeknek, s leckét azok­nak, akik gyűlölik a méltósá­got. A méltóság tértől és időtől független, mert az emberi személyiség jól sáfárkodott a rábízott talentumokkal, s minden pillanatban készen áll, hogy elszámoljon Isten előtt. A méltó ember is hibázhat, té­vedhet, de nem takargatja, nem enyhíti azt, hanem meg­bánja és igyekszik jóvátenni hibáját. A méltó embernek vi­lágnézete van, s világában Is­ten parancsolatai vannak a legfőbb helyen, s utánuk rög­tön az emberiesség íratlan törvényei következnek, lege­lőbb is az első és legfonto­sabb: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". A méltó­sággal bíró ember ugyanis nem gőgös, nem büszke, nem henceg, nem dicsekszik - de öntudata van. Ő az, aki tudja, hogy őt Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. Mindegy, hogy miniszterel­nök, író, tanár, munkás, nyugdíjas - teljesen mind­egy. Méltóságos emberekre van nagy szükség közéleti méltóságok helyett. És fájdal­masan kevés van belőlük. De a méltóságos ember emlékszik a kafarnaumi szá­zados szavaira is, melyeket Jézushoz intézett: „Uram, nem vagyok méltó, hogy haj­lékomba jöjj. Hanem csak egy szóval mondd, és meg­gyógyul az én lelkem." Krisztushoz mindannyian méltatlanok vagyunk - ezt a méltóságosak tudják a leg­jobban. Mindig készek térdre hullni a mindenség Ura előtt, s az emberek között is fejet hajtanak az előtt, aki mél­tóbb, mint ők. Ezt még a halottak méltó­ságát sértő sakálok is sejtik. Azért üvöltenek. Szentmihályi Szabó Péter A mohácsi vész, 1526 után is volt még olyan erő, mely a nemzet fennmaradásáért küzdött. A XVII., XVIII., XIX. században ebben a harcban élenjáró szerepet játszott a magyar főnemesség. Nemcsak Wer­­bőczyk, Csákok és Csákiak éltek e honban, hanem Zrí­nyik, Wesselényik, Frangepánok, Festeticsek, Esterházy Miklósok, akik felhívták a figyelmet a „török áfium"-ra, illetve a Habsburg-ház önkényeskedésére, tudományos alapra kívánták építeni a föld- és kertművelést, pártolták a művészeket, írókat, költőket, s akiknek neve még a Kádár-rendszerben is elhangzott, mikor a Georgiconról, a keszthelyi Helikonról, Joseph Haydnról volt szó. Zrí­nyi, a költő és hadvezér - egyébiránt gróf - írta meg az ébredező nemzeti öntudat egyik legszebb dokumentu­mát, „A török áfium elleni orvosság"-ot, s jelentette ki elsőként, hogy: „Egy nemzetnél sem vagyunk alább va­lók." Sajnos, a XX. századra a magyar arisztokrácia telje­sen közömbössé vált mind hazája, mind a nyomorgó, cse­lédsorban tengődő szegények iránt, s ezzel politikai érte­lemben nem, de erkölcsileg eljátszotta vezető szerepét. Az 1825-ös reformországgyűléstől kezdve politikusa­ink, íróink körében egyre gyakrabban találkozunk kis- és középnemesek nevével, Kossuth, Klauzál, Kölcsey, Vörösmarty mellett korábban már a testőrírókéval, Bessenyeiével, Báróczyéval, illetve Kazinczyéval stb. Ez a kis- vagy középbirtokos nemesség, mely 1848-ban oly „nemesen" lemondott kiváltságairól, a forradalom és szabadságharc bukása után dzsentrivé züllött, ivásnak, kártyának, mulatozásnak adta fejét. Igazán polgárosul­­ni nem tudott, így sorra vesztette el gazdasági pozícióit, s mint politikai s nemzetfenntartó erő is eljátszotta esé­lyeit. A polgárság nagy része nem volt magyar eredetű, s kultúrájának forrásvidéke inkább Bécsben, Párizsban volt, mint Budapesten. A törzsökös magyarság fogalma a századfordulótól a parasztsággal vált azonossá. Azt a A polgárosulás útján kulturális kincset, amit ez a népi réteg megőrzött évszá­zadokon át, sőt amit továbbfejlesztett, elég későn, de nem elkésve, Kodály és Bartók fedezték fel. 1930-tól - a szegedi egyetemisták kezdeményezésére - egy falu­kutató mozgalom bontakozott ki, tanulmányok, szocio­lógiák jelentek meg, melyeknek szerzői gyakran maguk is a nép soraiból kiemelkedett írók voltak. Mindez nem volt merő „divat", Kodályék a régi típusú népdalokban olyan elemeket találtak, melyeket a magyarság még ázsiai őshazájából hozott magával. A falukutató mozga­lommal s a népi írók tevékenysége révén a magyarság mintegy­ önmagára talált. A „példamutató, nagy ikerpár" s a falukutatók, a nép­rajzosok a vidékeket járva örök értékű kincseket fedez­tek fel, a népdalszövegek és dallamok varázslatos vilá­gát, a népviseletet, amit akkoriban az asszonyok, a lá­nyok nemcsak mennyegzőre, hanem ünnepnapokon is felvettek, balladákat, melyek a magyar nyelvű műveket a világirodalom hasonló alkotásaival rokonítják, a népi táncot, az éneklést, ami minden néma összejövetel, mu­latság szükségszerű része volt. A dal, a tánc, a vigadozás egy életforma szerves elemének számított, s a nép emléke­zete évszázadokon át - külön stúdiumok nélkül - megőr­zött egy-egy legendát István és László királyról csakúgy, mint a Hunyadi Mátyásról szóló közismert történeteket. A nagy kérdés, hogy egy nép honnan származtatja magát, hazájának jekenti-e azt a területet, ahol él, mi­lyen a történelmi tudata, kulturális öröksége, melyik nyelvet tartja anyanyelvének - mind-mind a nemzeti identitás fogalomkörébe tartozik. A kulturális öröksé­get, melynek alapján - többek közt - egy nép azonosí­tani tudja magát, az elmúlt ötven év történelme, vala­mint az általános amerikanizálódás hulláma szinte egé­szében elsodorta. A mindenüvé betolakodó sajtó, rádió, televízió, a magnetofon, a rakéták és az űrrepülések ko­rában nincs helye a közös dalolásnak, nincs helye a népviseletnek, mert a farmer válik azzá, alig van helye a népdalnak, mert a fiatalság nem a népdalénekeseket, hanem a popsztárokat rajongja körül, nincs helye to­vábbá a népi ihletésű legendáknak, meséknek, balla­dáknak, mert fontosabbak a sci-fik, s a technokraták ál­tal sugallt olcsó koholmányok, s az ifjúság úgy nő fel, hogy sose hall Hunorról, Magorról, Kőműves Kelemen­ről, Kádár Katáról, hacsak véletlenül egy-egy iskolai iro­dalomórán nem. Egy életformával együtt, amely­­ nem kis mértékben a Kelet-Közép-Európában uralmon lévő, magukat „szo­cialistának" nevező pártoknak felróhatóan - elpusztult, megsemmisült vagy - legalábbis - nagyságrenddel csökkent a népi, nemzeti kultúra értéke. Viszont épp ezért nőtt az oktatás, a nevelés jelentősége. Egy nemzeti alaptantervben illene célul kitűzni a fenti ismérvek alapján a nemzeti identitástudat megszilárdítását. Ezzel nemcsak a konzervatívoknak, hanem a kormányzó pártoknak is számolniuk kellene. A polgári öntudat s a nemzeti önérzet ugyanis nem egymást kizáró fogal­mak, ahogy ezt számos európai ország példája igazolja. (Lásd pl. Svédország - skanzenek.) Egy életforma fel­bomlása után csak az oktatás, nevelés, nemzeti értéke­ink (köztük: szobrok, múzeumok, képtárak, épületek) hivatalos őrzése és ápolása pótolhatja azt a veszteséget, amit a parasztságnak mint organikus, hagyományőrző egységnek felszámolása okozott. Németh Tibor György /l» 'kjSj^ZC^, magazifi 1995. DECEMBER 16., SZOMBAT Bokor község: százötven lakos, kilenc kereső Mindenkinek kiszolgáltatva Bokor kisközség Nógrád megyében. Lakták már négyszázan is, mára 150-en maradtak. Sújtja minden, ami egy hozzá ha­sonló nagyságú (vagy inkább kicsiségű) települést, nehezen közelíthető meg, nincs iskolája, helyben lakó orvosa, papja, nincs semmije. Állandó munkahellyel összesen kilenc lakója rendelkezik, közülük is hatan eljárnak. Kínján egyedül a falu­gondnok tevékenysége enyhít. A községháza egyetlen szobájá­ban, amely nincs bekulcsolva, s ahová így be tudok nyitni, né­gyen ülnek. Közülük hárman csak úgy kabátostól, mintha csak melegedni jöttek volna be. Ami­kor elmondom jövetelem célját - a faluról szeretnék írni -, kettő kö­zülük pillanatokon belül távozik. Arcukra van írva: jobb a messziről jött idegen előtt nem beszélni, ab­ból baj biztos nem lesz... A törököt még túlélték... - A falugondnok vagyok, Szepes Péterné - kínál hellyel egy negy­ven körüli asszony -, a polgár­­mester ilyenkor a környéket jár­ja, mivel nyolc községben gazda­jegyző. Egyébként szerencséje - teszi hozzá -, hogy éppen most érkezett, mert én sem szoktam mindig bent lenni. - Akartam hívni, de a tudako­zóban azt mondták, nincs telefon a községházán - mentegetőzöm. - Ebben a faluban senkinek sincs telefonja...! - szól közbe az a férfi, aki jöttem után még né­hány percig maradt. Hamarosan kiderült, hogy ő sokáig élt a fő­városban, onnan származott vissza néhány évvel ezelőtt szü­lőfalujába. Ebben a faluban senkinek sincs telefonja... A mondat meg­üt. Hiszen jártam nyomorúságos körülmények között tengődő te­lepülésen már nem is egyben, de ahol legalább valamelyik egyko­ri közintézmény maradékának ne lett volna telefonvonala, olyanban még nem. - Ne csodálkozzon - olvas az arcomról a falugondnok. - Ez a település 1990-ben történelme során talán először lett önálló. Spirálfüzeteket vesz elő, ahogy mondja, ezekbe szokta bejegyezni, ha valami fontos tör­ténik a faluban. Az első oldalak­ra a különböző kézikönyvekből, Fényes Elek, Borovszky Samu szerzeményeiből összeszedett, a falura vonatkozó adatokat má­solta be. Ezek szerint a több mint 700 éves település a török alatt sem néptelenedett el teljesen, „csupán" erősen megcsappant lakóinak száma. Pótlásukra a Felvidékről szlovákokat telepí­tettek. A szűk, hegyvölgyes ha­tár a kevés önálló gazdálkodó­nak sovány kenyeret adott, igaz, a falu lakóinak többsége mindig is cseléd volt. Téesze csak rövid ideig önálló, hamarosan egyesí­tették is a szomszédos kutatói­val, majd a cserhátszentivánival, végül a térség másik három köz­­ségéével, a felsőtoldival, az alsó­­toldival és a garábival. A hetve­nes évek végére ugyanígy kör­­zetesítették a hat település köz­­igazgatását s iskoláit is - persze egyiket sem a térség szélén fek­vő Bokor községbe.­­ A felülről juttatott pénz, ahogy szinte mindenütt, úgy er­refelé is elakadt az anyaközség­ben - emlékezik a falugondnok. - Másodmagammal tíz évig vol­tam tanácstag a 11 tagú közös testületben, de ez alatt mind­össze annyit sikerült elérnünk, hogy ravatalozót építsenek..., majd újítsák is föl. Azt már hiába kértük, hogy a hozzá vezető útra is jusson. Akkoriban járta a falu­ban az a vicc, hogy a ló haldoklik, jobb, ha a saját lábán megy ki a temetőbe, mert lehet, hogy a ko­porsóvivők elakadnak a sár­ban... - Még mindig időszerű ez a „jó tanács"? - Az út azóta már elkészült. Amióta önállóak vagyunk, bőví­tették még a gázcseretelepet, el­készült a buszmegálló, a közvilá­gítás, s végre legalább a közku­­takból folyó víz is iható. Ja, és is­mét fel kellett újítani a ravatalozót. - Ilyen körülmények között hány fiatal maradt a faluban? Az asszony számolgatni kezd. - Van hét középiskolásunk, kilenc jár általános iskolába, négy óvodás, és három még ki­sebb. Hát... a fiatal házasokkal együtt olyan 25-30. Négyen huszonnyolc ezer forintból kérésemre a falugondnok bemu­tat egyiküknek, Hegedűs Pálné­­nak. Amikor maradásának okai­ról kérdezem a fiatalasszonyt, el­bizonytalanodik. Megszokta már a falut, mondja, itt nőtt föl, más a levegő is, mint a városban, jobb a gyerekeknek, legalább nem kell játszóteret keresniü­k. - S ha megnőnek, maradni fognak? - kérdezek rá. - Nem lehet azt tudni, kicsik ők még. De hát, hova is menné­nek? Az a baj, tudja - merül egyre jobban a beszélgetésbe -, hogy nemcsak a faluban, de még a környéken sincs munkalehető­ség. Én is már nyolc éve vagyok itthon, nem tudok elhelyezked­ni. Igaz, ebből három évig a ki­csivel voltam gyesen. Utána azonban már nem mentem vissza a helyi boltba, amit kivet­tünk az Áfésztől, nem érte meg, nem volt forgalma. - Azóta nem tudott elhelyez­kedni? - hitetlenkedem. - Egyszer lett volna lehetősé­gem Szécsényben, a Grundig­­nál, de a közlekedés miatt nem tudtam vállalni. Erre azt mond­ták, indítanak kisbuszt. Végül azonban ebből sem lett semmi, a faluból ugyanis csak ketten je­lentkeztünk. Bokor lakóinak többsége idős, nem tud munkát vállalni. - Egyébként mekkora kerese­tet ígértek? - A betanítás idejére bruttó 12 ezer forintot, ami később felme­hetett volna akár húszra is. Hegedűsék az asszony mun­kanélkülisége ellenére szeren­csésnek mondhatják magukat, a férjnek legalább van munkahe­lye, a vasútnál dolgozik. Havi 18 ezer forintot visz haza. Ehhez jön még a 6 ezer forint családi pótlék és a 2­2 ezer forint neve­lési segély, amit az önkormány­zattól kapnak a két gyerek után. Legalább falugondnok van... A település többsége, körülbelül 100 ember nyugdíjas korú, tu­dom meg a falugondnoktól, mi­közben egyikükhöz, Cserényi Mártonhoz igyekszünk. Ha eh­hez hozzáadjuk a 25-30 fiatalt, hamar kiderül, hogy Bokor alig több mint 150 lakójából húsz szá­mít „aktív"-nak. Amikor számítá­somat megemlítem Szepesné­­nek, tovább árnyalja a képet. A munkaképes korúak közül mindössze kilencnek van mun­kahelye. A munkanélküliek többsége asszony, nem mind­egyikük tudja ugyanis vállalni azt, amit egyikük, vagyis hogy családjától elszakítva, az egyik balassagyarmati munkásszállón lakjon. Balassagyarmat és Bokor távolsága egyébként alig több mint 30 kilométer... A napi munkába járást a rossz közlekedés gátolja, ami a közsé­get sújtó átok közül talán a leg­súlyosabb. „Nemrég úgy akart lelökni a sofőr a buszról az egyik szomszéd faluban, mert egyedü­li utas voltam", panaszolta egy idős asszony. „Káromkodott ret­tenetesen, hogy most miattam kell kijönnie ide, az Isten háta mögé. Az a baj, hogy a bokinak mindenkinek ki vannak szolgál­tatva..." Pásztóra egyébként még valahogy csak-csak el lehet jutni busszal, de Balassagyarmatra szinte lehetetlen. Az egyetlen já­rat reggel háromnegyed hét előtt ér az 5 kilométerre lévő kutasói elágazáshoz. A bokori járat, amelynek utasai Balassagyar­matra utaznának, öt perccel ké­sőbb érkezik ugyanide... - Az ilyen képtelenségeket igyekszik oldani a falugondnoki rendszer? - kérdezek rá. - Egyebek között - mosolyo­­dik el Szepesné. - A község lakó­inak bezártságát mindenképpen oldja az a kisbusz, amelyhez két évvel ezelőtt jutottunk a Népjó­léti Minisztérium által, s amellyel hetente többször is ho­­zom-viszem a bokmiakat. Van, amikor csak a buszfordulóig kell kivinni valakit, van, amikor to­vább, a pásztói, vagy a balassa­gyarmati kórházba, a piacra, a gyógyszertárba, temetésre, bal­lagásra, katonai esküre, ahogy a szükség kívánja. Munkámhoz tartozik azonban az olcsó tömeg­áruk beszerzése - Szabolcsból al­mát, Selypről cukrot hozok -, a kapcsolattartás az alsótoldi kör­jegyzőséggel, az üzenetátadás az állatorvosnak, a segítségnyúj­tás a különböző nyomtatvá­nyok, kérvények kitöltésében, vagy akár „csak" a családi gon­dok meghallgatása. A falugondnok szolgáltatásai egyelőre ingyenesek. Félő azon­ban, panaszolja Szepesné, hogy ha az állami költségvetés nem különít el pénzt a lassan orszá­gossá bővülő intézményrend­szer fenntartására, akkor nem marad az, hiszen a Bokorhoz ha­sonló nagyságú települések, ame­lyek évi néhány millió forintból gazdálkodnak, nem bírják el a fenntartásához szükséges néha több mint 800 ezer forintot.­­ Két év alatt megszokták az emberek, hogy van, akihez for­dulhatnak a gondjaikkal - így a falugondnok -, ha pénz miatt ez a rendszer is megszűnne, akkor végképp magukra maradnának a kstelepülések lakói. Munkál a félelem Cserényi Mártonéknál csak az idős asszonyt találjuk a konyhá­ban - éppen a télire való bekecse­ket javítgatja, a férfi valahol a kert­ben daloászik. Beletelik néhány percbe, amíg az idős, láthatóan el­használt egészségű férfi előkerül. - Gazdálkodik még? - indí­tom a beszélgetést. - Most már csak két holdon. Többhöz már nincs erő - legyint. - Nekem a fiam sem tud segíte­ni, most operálták agydaganat­tal, de egyébként sem lakik már a faluban. - Eddig négy hízót neveltünk - teszi hozzá a felesége -, idén már csak kettőt tudunk.. Nem gon­doltuk, hogy ide jutunk, amikor még 20-24 holdat műveltünk. - Most viszont ismét lehetősé­gük lett volna az önálló gazdál­kodásra... - Nincs ahhoz már erőnk, mondom - veszi vissza a szót az öregember. A téeszre bíztam a részaránytulajdonomat, gondol­tam, majd csak kapunk érte va­lamit. Első évben nem adtak semmit, azt mondták, nincs nye­reség, majd visszatérnek rá. Na, ezt teszik azóta is... - Miért nem adják ki másnak? - Egyelőre nincs, aki kivegye. A községben, tudom meg ké­sőbb a falugondnoktól, két na­gyobb gazda van, az egyik 70 holdat művel, a másik 300-at, ők most nem tudnak többet vállal­ni. A terület egy részét egyéb­ként bérlik - általában a Cseré­nyi Mártonhoz hasonló idős, eszközök nélküli gazdáktól. Azok jártak jobban, akik annak idején a két nagygazda valame­lyikének adták ki a földjüket, ők legalább kapnak érte valamit. Akik korán ébredtek, azok még értékesíteni tudták a vagyonje­gyeiket is. A megmaradt papírok gazdái viszont - alappal-alapta­­lanul - attól tartanak, hogy a té­­esz adósságát rajtuk akarják majd behajtani. De munkál más félelem az idős bokoriak között. - S mondja, mi lesz, ha a téesz se akarja tovább művelni a föl­det? - néz rám segítségkérően az asszony. - Attól félnek, hogy a művelé­si kötelezettség elmulasztása mi­att bírságot kell majd fizetniük? - kérdezek rá. Az idős gazda szava éles kés­ként vág: - Attól fél itt mindenki. Gépe­ink nincsenek, erőnk nincs, mű­velni meg kell a földet, ezért in­kább odaadjuk, még ha nem is kapunk részesedést, csak hogy ne maradjon parlagon. Higgye el, nyugodtabb voltam, amikor még az egész benn volt a téesz­­ben. Akkor a feleségemmel együtt volt két hold háztájunk, kaptunk részesedést, nem volt gondunk. Most meg... - Valóban, mit tennének, ha már a téesz sem vállalná tovább a földjük művelését? - kérde­zem most már én. - Akkor akasszanak föl. Mon­dom, akasszanak föl. Hardi Péter i/

Next