Új Magyarország, 1996. április (6. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-17 / 90. szám
10 MAGÁNHONFOGLALÁS 1996. ÁPRILIS 17., SZERDA - Sopronban születtem, apám Kolozsvárról került először Budapestre, aztán Sopronba, herceg Esterházy Pál uradalmában dolgozott a számvevőségen. Pályaválasztásom, elkötelezettségem tőle ered. Apám tulajdonképpen szobrásznak készült. Nagyon szépen rajzolt. Máig őrzöm szőnyegeit, párnáit. De jött a háború, bevonult, tüzértisztként harcolta végig az orosz frontot. Nem akart román uralom alatt maradni, talán nem is lett volna ez számára tanácsos. Valami csodálkozás volt benne mindenféle szépség iránt. Ez a csodálat nem csak a magas művészetnek szólt. Volt egy kis gyűjteménye az akkori erdélyi népművészeti tárgyakból, köcsögök, bokályok, faragványok, ha látott tüzelőre szánt régi székeket, bútorokat, elkérte a gazdájától és a soproni kis házunkban, amit 1930-ban fölépített, ezeket elhelyezte. Nagyon jó ízlése volt. Értett a művészetekhez. Mikor a herceg Németországba indult, megbízta műgyűjteményének felügyeletével. Jöttek a németek, jöttek az orosz csapatok, nem tudta megvédeni ezt a műgyűjteményt. A németek cinikusan kiröhögték, az elrabolt kincsekről még nyugtát is adtak, az oroszok meg egyszerűen megpofozták és a falhoz állították. Végig kálett nézze annak a műgyűjteménynek a pusztulását, ami Európában egyedülálló volt. Magam is láttam, mint égnek Elaydn zeneszerszámai. Haydnkéziratokkal gyűjtottak alájuk. - Ezt látta egy kiskamasz szeme. Tizenhárom-tizennégy éves volt ekkor, ha jól számolom. - Remegtem apám miatt, aki megpróbálta megakadályozni a pusztítást, s ez majdnem az életébe került. A kastélyt flrabolták, kórháznak rendezték be. Az ablakokon át dobálták ki a kínai vázákat, kellett a hely, a levegőben szépen huhogtak, ahogyan estek le. A romok között, a szemétben kotorászva sok mindent megtalált, amit később át tudott adni a hercegnek, aki a cserepekre már nem tartott igényt, apám hónapokon át ragasztgatta, gipszelte a darabokra szakadt vázákat. Művészeti értékük ezeknek már nemigen volt, de mégis közük volt a szépséghez. - És az édesapához... Sopron után? - Kikerültünk aztán egy tanyára, egy majorba, Feketebokor-pusztára, már a helye sincs meg, beszántották, nos, ott a cselédházak végében összegyűltek a lányok, körbeálltak, énekeltek, játszottak, ősi párválasztó játékaikat bámulva néztem. Kodály Zoltánnal együtt elmondhatom, hogy olthatatlan szerelmem lett a magyar nép kultúrájának szépsége. Azt hiszem, ő teszi hozzá: viszonzatlan szerelme... Én is arra jöttem rá, hogy viszonzást a rajongásom tárgyától ne várjak, mert a dolog nem így működik. Én máig életem nagy feladatának és titkának tekintem, hogy az úgynevezett magyar művelődés, a magyar műveltség működését megismerjem. Minél többet foglalkozom vele, annál több csodálatra méltó vonását fedezem fel Talán ez hozott engem erre a pályára, így kezdtem néprajzzal foglalkozni. - Szokás volt a néprajz tudósait szellemiekkel, illetve tárgyakkal foglalkozókra felosztani. Melyik irányba indult? - Erre nem tudok válaszolni. Számomra a magyar nép maga volt a titok letéteményese, akár énekelt, akár csodálatos hímzéseket készített. Talán abban hoztam valami újat, hogy én soha nem azt kérdeztem, hogy valaki mit csinál, hogy milyen kapcsolatai vannak egy mesemotívumnak, egy bokálmak, egy faragvásnak, hanem az érdekelt, miért csinálja, hogy milyen szükségletét elégíti ki, hogy mi az az igény, ami létrehozza azt, amit csinál. - Meg kell kérdeznem: mi a válasz? - Nehéz lenne két mondatban elmondani. Nagyon röviden arról van szó, ha az ember nem tudja megfogalmazni érzéseit és gondolatait, akkor nem tudja önmagát megélni. Egyéniségem lényege érzéseim és gondolataim megfogalmazása, ehhez eszközrendszer kell. Ez a nyelv. A nyelvet meg kell tanulni. Ez a nyelv nem öröklődik a hajszínnel, a szem színével, ezt a gyermek lépésről lépésre az édesanyjától tanulja meg. Minden ember egy csoda, pótolhatatlan és megismételhetetlen külön világ, de ez a csoda csak több száz generáción át kidolgozott eszközrendszerrel fogalmazható meg, fejezhető ki, élhető meg. S ha valaki nem ismeri ezt a nyelvet, akkor nem tudja önmagát kifejezni, azt a titokzatos egyéniséget sem, ami ő maga. A zene, a tánc aligha köthető magához a nyelvhez. De ugyanúgy nyelv. Szimbólumrendszer. A tánc, a díszítőművészet sem érthető annak szimbólumrendszerének ismerete nélkül. A viselet is elmond valamit. Nem hiszek azoknak, akik azt mondják, hogy a gyereket csak hagyni kell, majd csak rátalál saját maga kifejezésére. Egy piarista tanártól hallottam: Dárius soknyelvű birodalmában száz gyereket összegyűjtöttek, s a dadáknak megtiltották, hogy beszéljenek velük. Várták, hogy a gyerekek maguk milyen nyelvet fognak kialakítani. Mind a száz gyerek meghalt. - Döbbenetes. - Izményben jártam, egy bukovinai székely asszonytól egy este megkérdeztem: Tudja-e a három árváról szóló balladát? Azt mondta: „Ismerem, de nem tudom eldúdolni. (Énekelni csak egyházi éneket szokás.) Tudja, én nem voltam árva. De a szomszédomban van egy barátnőm, az árva kisleány volt, az most is, ha megbúsulja magát, s kimegy a tevebúzát kapálni, akkor fújja." Menjek át, hallgassam meg. Attól kezdve mindig azt kérdeztem, ki s miért tud valamit. Hiszen a költői vigasztalással azt fejezi ki, amit másképpen nem szabad. Aki a hűtlen ura vagy asszonya miatt kirohan az utcára, és ott kiabál, azt kiröhögik. De ha eldúdolja a Kőműves Kelemennét, ami tulajdonképpen arról szól, hogy az örök társul választott hites férjnek többet jelent a fél véka ezüst, a fél véka arany, akkor elmondta vele a saját fájdalmát is. A problémákat meg kell fogalmazni. Ha nem, agyonüt. Megmar. Megmérgez. Nem szegényebbek, betegek teszünk, ha nem tudjuk minden bajunkat kifejezni. - Térjünk vissza talán a személyes honfoglalás állomásaihoz. - Sopronban jártam iskolába, s bár nem ott érettségiztem, mégis oda járok vissza érettségi találkozókra. Nagy tisztelettel emlékezem Fekete Zoltán barátomra, aki sokat raboskodott, mikor kiszabadult, ötvenhatban a Munkástanács elnökének választották, természetesen újra börtönbe került, ott szerzett betegségében halt meg. Eszmélésem, a barátaim Sopronhoz kötnek. Apám munkanélküliként sokáig hányódott ide-oda, aztán Pesten kapott állást, én nagyanyámhoz költöztem fel Pestre, ott jártam az utolsó két évet a cisztereknél. Egy osztállyal fölöttem járt Latinovits Zoltán, Abody Béla... Az egyetem elvégzése után kerültem Szekszárdra a múzeumba. Akkor kezdtem el a Dunamente népeinek gazdálkodásával foglalkozni. Kerestem a hallatlanul kifinomult sárközi népművészet gyökereit, s így gabalyodtam bele a régi árterek kutatásába. Kiderült, hogy ezek nem is voltak annyira mocsaras területek, a középkorban vízgazdálkodás folyt ezeken a területeken, amit a Mária Terézia idején elrendelt vízrendezésekkel tettek tönkre. Bizonyítanom kellett, hogy ezek a területek művelt tájak voltak a középkorban, s csak a meggondolatlanul elkezdett vízrendezések után váltak mocsarassá. - Szekszárd. Onnan hová? - Bizonyos nézeteltérések és nehézségek mlatt már régóta szerettem volna egy dunántúli tudományos intézetbe kerülni, ez 1960-ban sikerült. Pécsett tudtam befejezni levéltári, helyszíni és történeti kutatásaimat. Sokat foglalkoztam tánckutatással. Legélőbb tánc Erdélyben volt. Amint lehetett, megindultunk Erdély felé. - Mikor indult először oda? - Ötvenhat nyarán mentem ki először, nem csak a rokoni kapcsolatok miatt, hanem azért, mert a népi kultúra elkötelezett csodálójává kívántam lenni. Onnan tovább, a csángókhoz igyekeztem, társaim inkább művészettörténészek voltak. Én elváltam tőlük, lementem Moldvába, és ott találtam rá az akkor Lészpeden tanító Kallós Zoltánra. Sajnos, a forradalom után hosszú ideig nem lehetett Erdélybe eljutni, először 1961-ben nyitt meg a határ azok számára, akik nem rokonokhoz mentek volna. Kallós segítségével óriási anyagot szedtünk össze, egy IBUSZ-út két napja alatt. Eztán minden esztendőben hosszú utakat tettünk, részben Erdélyben, részben a csángók földjén. Egy letartóztatási hullámba belekerült Kallós Zoltán is... A legkevesebbet talán Székelyföldön jártam, mert azt kutatták a legtöbben. Itt tanultam meg azt, hogy a művészet épp olyan szükséges, mint a kenyér: a megélhetéshez, a túléléshez nélkülözhetetlen. Ha nincs, nem élem túl. Ami Boszniában történt, az nem két-három kultúrának egymással való viaskodása, hanem az emberségüket már megélni nem tudó, indulataik kezelésére képtelen emberek pótcselekvése. Aki birtokában, tudatában van saját kultúrájának, csak az képes értékelni a másokét. A kifosztott emberek számára az élhető kultúra az utolsó kapaszkodó, hogy megőrizhessék önmagukat, emberségüket. A jóléti államokban is fogy a népi kultúra, de ott nem fáj. Ha elveszítjük kultúránkat, s ma, a liberalizmus divatja idején ennek komoly veszélye van, nem fogjuk tudni Csorba Samu temetésén. 1988-ban láttam előazör széki nyatút Csodálatos volt Ahogyan együtt és együtt vigad a sok piros szőttes és varrottas kendő, párna, abrosz a lakodalmi néppel, olyan megrendítő a sötétkék párnákkal magasra emelt koporsó. Kerekes-kereken a kötéses lepedők a földet érik, melyeken a kékfától való sárgyé köré akasztanak. Tulajdonképpen azon van az öt párna, két-két végén sötétkék szőttes vagy varrottas csúcsokkal. S a három szélesen kihímzett vagy szőtt széleskendő a koporsó alatt Mikor azzal a három pár férfi megindul hajadonfőig megáll az emberben a lélekzet A koporsó végén is Idesüng a széleskendő veg az ember asszonya kezemunkáján, párnáján fekszik a sírban is. (Szentimrei Judit: Széki iratos és varrottas munkák - Népismereti dolgozatok, Kritermi, 1976) kezelni indulatainkat. Az a kutya, amelyiket nem lehet idomítani, az megmar. - Ön hatvanötödik évét tapossa. Mire taníthatja az ifjabbakat a néprajz? - A modern tudomány mostanában jut el oda, ahová a néphagyomány évezredekkel ezelőtt eljutott. Ha igazán kinyitjuk a szemünket, azt fogjuk látni, hogy kár volt a hagyományokat eldobva. A tudomány dolga, hogy a meglévő készletet felmutassa. A társadalom vagy hozzányúl ehhez a készlethez, vagy nem. Ha nem, elpusztul. Apáti Miklós „Atyám tudja: a hatalom dolgait vétek nélkül nem lehet intézni" (Szent László) Az élhető kultúra az utolsó kapaszkodó Valóságos, eleven honfoglaló: egy esztendeje feladta pécsi lakását, Hosszúhetényben vett parasztházat Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány első kulturális minisztere. Mesterekkel, kővel, földdel viaskodik, ingázik az oktatói katedra és egyholdas, frissen fákkal telepített kertje közt. Nem csak származása okán nevezhető erdőn túli, erdélyi embernek, de gondolkodása, életmunkája szerint is. Miközben fáradhatatlanul dolgozik, egyszerre, figyeli a jövendőt s kutatja, fürkészi a múltat. Hű társával ketten viaskodnak a gondokkal. Három felnőtt fiuk kiröppent a fészekből, inkább csak ünnepi alkalmakkor éled meg az álmodott nagy családot. Ám az unokák számára a kertben jókora helyet hagyott, játékra, mozgásra, hiszen fészket igazán az unokáknak épít az ember. FOTÓ: KEREKES TAMÁS