Uj Magyarság, 1939. július (6. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-01 / 147. szám

' SZOMBAT, 1939 JULIUS 1 BVMAGUMSÄG A képviselőház hatalmas lelkesedéssel fogadta a felvidéki és kárpátaljai képviselőket Teleki Pál gróf és Darányi Kálmán üdvözölte a parlament új tagjait Darányi Kálmán elnök délelőtt negyed­­tizenkét órakor nyitotta meg a képviselő­ház pénteki ülését. Bemutatta a felsőház elnökének átiratát, amellyel tudatja, hogy a felsőház elfogadta a miniszterelnök in­dítványát a felszabadult felvidéki és kár­pátaljai területek képviselőinek behívásá­ról s ezzel országos határozattá emelte a képviselőháznak­ e tárgyban hozott hatá­rozatát. Az elnök a továbbiakban bemu­tatta Szemere Béla, Rajcsányi László és­­Váczi József megbízólevelét, akik lemon­dás folytán lajstromos kerületekben nyer­tek mandátumot. Darányi Kálmán ezután hozzákezdett a behívott felvidéki és kár­pátaljai képviselők nevének felsorolásá­hoz, de szavai elvesztek a Ház minden ol­dalán felcsattanó nagy tapsviharban. Putnoky Móric háznagy vezetésével egyenként vonultak be az ülésterembe a felvidéki és kárpátaljai képviselők. A kor­mány tagjai és a képviselők felálltak he­lyükről és percekig éljenezték a bevonuló képviselőket, akik állandó ünneplés közben foglalták el a számukra fenntartott helyet. Darányi Kálmán házelnök beszéde Darányi Kálmán elnök ezután a követ­kező beszédet mondotta: Alig fél eszten­deje annak, hogy Magyarország t­örvény­­hozása meghívta és az országgyűlés tag­jaivá fogadta az anyaországhoz vissza­csatolt magyarlakta felvidéki részek kép­viselőit és most a húszévi idegen uralom, alól felszabadult kárpátaljai testvéreink képviselőit is itt üdvözölhetjük. (Nagy taps.) Most már megnövekedett létszám­mal jelentek meg közöttünk a visszacsa­tolt felvidéki és kárpátaljai területről a magyarok, a ruszinok, valamint a szlová­kok képviselői, hogy az országos kérdé­sek megoldásában, de különösen a maguk országrészének problémái tekintetében tanáccsal és javaslatokkal támogassanak bennünket és velünk együtt kivegyék ré­szüket a törvényhozás alkotó­­ munkájá­ból. Azt hiszem, valamennyiünk szívéből szólok, amikor meleg testvéri szeretettel köszöntöm őket a törvényhozás munká­jába történt bekapcsolódásuk alkalmával. (Lelkes taps.) Ezeréves történelmünk folyamán sokat szenvedett, küzdött és harcolt országrészek népe — magyarok, ruszinok, szlovákok — mindig egyaránt osztozott velünk balsorsban és jószeren-Fotokópia-okmányfénykép, Rád, Andrássy­­út 52. Mussolini-térnél. Telefon: *116-640. c­sében. A másfélszázados hódoltság ko­rában a most visszakerült városok voltak a létért küzdő magyarság végvárai, eze­ket a Kelet hatalmával szembeszálló vég­váraknak tekintettük. Együtt harcoltunk szabadságunkért Rákóczi fejedelem sere­gében, hűségesen együtt küzdöttünk 1848- ban és a világháborúban egyaránt. A testvéri nép, a gens fidelissima a tűz­­próbát számtalanszor kiáltotta. (Nagy taps és éljenzés.) Amikor húsz esztendő keserves elnyomottságából felszabadulva ennek a hűséges népnek választottjai most első ízben jelennek meg a Házban, mindannyiunk nevében hálás szívvel mon­dok köszönetet képviselőtársaimnak és rajtuk keresztül Kárpátalja egész népé-­­nek, hogy a húszesztendős megpróbálta­­tás idején is mindig megőrizték a magyar haza iránt való szeretetüket és hazánk­hoz, hozzánk való hűséges ragaszkodásu­kat. Amikor kezet szorítunk egymással, hogy szembenézzünk: ünnepszentelésünk áldást hozó lesz. Fenyőillat, a szabadság levegője, régi harcok emléke, a sursum corda magasztos érzése hatja át lelkün­ket. Ebben az ünnepélyes pillanatban arra kérem képviselőtársaimat, hogy a húsz­esztendei szenvedések alatt ij megedződött és kipróbált hazaszeretetükkel dolgozza­nak tovább velünk, vállvetve egy szebb és boldogabb magyar jövő érdekében, ahogy együtt harcoltak velünk Rákóczi seregé­ben és együtt védtük a múltban a Kár­pátok bércein a közös magyar határt. Szűnni nem akaró tapssal és éljenzés­sel fogadta a Ház a beszédet, majd Da­rányi Kálmán bejelentette, hogy Király József, Kadlec Antal és Bródy András napirend előtti felszólalásra kért és ka­pott engedélyt. Könnyebb... Irta: Ti­ary Zsuzsa I. Szabó Ferenc gondosan összehajtotta a szalvétáját és keresztülhúzta a kari­kán. Azután megcsókolta a feleségét: — Egészségedre, fiam. A dívány mellett egy székre már oda volt készítve az újság, a hamutartó és a gyufaskatulya, meg egy fehér párna a feje alá. Kényelmesen végigfeküdt a díványon és kinyitotta az újságot. Figyelmesen elolvasta a vezércikket, a belpolitikai rovatot, a külpolitikai cikk­nek csak felét nézte át, azután a napi­­híreket böngészte végig. A cselédleány összehajtotta az abroszt, színes virá­gokkal kivarrt térítőt tett az asztalra és az edénnyel megrakott tálcával ki­ment a szobából. Az asszony az ablak­nál ült a kisasztal mellett, várta, hogy az ura befejezze az olvasást. Szabó a felesége felé nyújtotta az újságot. — Nincs benne semmi jó. Nyomorú­ság az egész világ. A fal felé fordult és behunyta a sze­mét. Az ablak mellett halkan zizegtek az újságlapok, különben csendes és nyugo­dalmas volt a szoba, jól ismerten álmos, délutáni hangulatú. Szabó erősen le­hunyta a szemét és kicsit bosszúsan érezte, hogy nem álmos. Két hivatali társára gondolt, akiknek délelőtt hiva­talos levelet kézbesítettek. Egyikük sápadtan tépte fel a borítékot, sokáig tartotta szeme előtt a néhánysoros írást, bamba szemekkel nézte, azután furcsán remegni kezdett kezében a levél. A má­sik fel sem nyitotta, levágta az asztal lapjára és csúnyán kiabált: Verje meg az Isten az egész bandát! Hát éhen hal­jon meg az ember, mint a kutya ? ... Ha felfordul ez a rothadt világ, ő azt sem bánja ... Szabó Ferenc elgondolkozott két kollegáján. Érdekes, hogy a felmondás milyen különbözőképpen hatott a két emberre. Egyikre így, a másikra úgy. Amilyen a természetük, heves, vagy szenvedélynélküli. Hiába, a természe­ten nem lehet erőszakot venni, az em­ber megszületik valamilyen formában és úgy is hal meg. Ki rendes, csendes emberként, ki meg öklét verve, átko­­zódva. — Aludjunk, — gondolta és ismét lehunyta a szemét. — Tulajdonképpen azért valameny­­nyire én is megváltoztam, — folytatta magában előbbi elmélkedését. — Nem tudok aludni... Vagy harminc esztendő óta nyugodtan alszom délutánonként, most meg egy idő óta nem megy. Körül­belül akkor kezdődött, amikor az az izgalom volt az irodában. Egyik else­jén egyszerre tizenöt embernek mond­tak fel. Senki sem volt rá­­elkészülve. Természetesen az ember sajnálja a kol­legáját, akivel esztendők óta együtt dolgozik... A két név és a két ismerős arc el­mosódott lehunyt szeme előtt, eltűntek a semmibe, de utána nagy nyugtalan­ság maradt. Szabó Ferencnek szokat­lanul vadul dobogott a szíve a kigombolt mellény alatt és úgy érezte, képtelen tovább egy helyben feküdni. Felállt, tanácstalanul nézett maga elé: most hová menjen, mit csináljon? Harminc év óta fél ötkor szokta felkelteni a fele­sége ... Azután elindult az ajtó felé. — Lemegyek, járok egyet, — szólt vissza az ajtóból. — Azt hiszem, sokat ebédeltem. II. Amikor pontban nyolc órakor Szabó Ferenc belépett az irodába, kiabáló cso­port fogadta. — Hallotta már? Mit szól hozzá? Az a szegény Simonffy! ... Feleletet nem várt senki, összevissza beszéltek. Hogy Simonffy, a mindig hangos, izgága Simonffy, tegnap dél­után golyót röpített a mellébe. Mentők szállították be a kórházba. Még most is félrebeszél, de az orvosok nem tartanak életveszélytől. Simonffy meg fog gyó­gyulni ... Szabó szó nélkül tovább ment. Le­vetette fekete kabátját és fényes, fekete lüszterkabátot vett le a fogasról. Leült íróasztala mellé, elővette a tintát, tollat és vonalzót és kirakta azokat maga elé az asztalra. Belemélyedt az írásba és nem figyelt tovább a beszélőkre. — Szegény Simonffy — gondolta gépiesen, a szánalom legcsekélyebb érzése nélkül. — Szabó úr, kérem egy pillanatra, — hallotta egyszerre a főnök hangját. Szabó összerezzent. Valami görcsösen összehúzódott a mellében és néhány pillanatig képtelen volt leállni a helyé­ről. — Legyen olyan kedves, Szabó úr, válaszoljon ezekre a levelekre, azután küldje be hozzám a postát. — Hogyne, kérem... Igenis... Lassan lecsillapodott és belekezdett a levelek olvasásába. Az izgalom azon­ban befészkelte magát a mellébe és apró, kegyetlen szúrásokkal jelent­kezett. — Mi volt ez? Ostobaság. .. Mitől ijedtem meg? Rémeket látok. Régi, megbízható tisztviselőknek nem mond­ják csak úgy, minden bevezetés nélkül, hogy Szabó úr pakkoljon, mehet... Pontosan egynegyed háromkor be­lépett a lakása ajtaján. Fekete kabátját még az előszobában házikabáttal cse­rélte fel, azután kezet mosott a fürdő­szobában. A konyhából kiáradó ételszag jó érzéssel töltötte el, — jó, itthoni illat, csend és tisztaság. Ebéd közben beszámolt feleségének az irodában történtekről, Simonffy öngyilkosságá­ról. Az asszony szó nélkül hallgatta végig az urát, a szemében ki nem mon­dott kérdések égtek. — A főnök hivatott délelőtt — mondta Szabó. — Rám bízta néhány igen fontos levél elintézését, amelyek a legnagyobb titoktartást igénylik. Ilyenkor mindig engem hivat, — tette még hozzá. — Igen? — Nem tudom, tulajdonképpen mire gondolsz. Úgy bámulsz az emberre, mintha az éhhalál fenyegetne. Jól tu­dom, mi jár a fejedben, de egyszer és mindenkorra megnyugtathatlak. Engem nem fognak elküldeni az állásomból, ne félj. Már­ kiabált és a szája széle reszke-t tett. Az asszony rémülten nézte, nem válaszolt és egyszerre csend lett a szobában. A kormányzót ünnepli a Ház Király József volt az első felszólaló. Ezeket mondotta. Tessék megengedni, hogy most, ebben az ünnepélyes pillanat­ban mindnyájunk nevében, akik nehéz, keserves húsz esztendő után itt, részben már másodízben, de többen először meg­jelentünk, hálás köszönetet mondjak. Kö­szönetet mondok elsősorban imádságos lélekkel a magyarok Istenének, akiben bíztunk akkor is, amikor reményünk már-már füstbe ment, és testvéreink is már-már elcsüggedtek. Köszönetet mondok másodszor a legelső magyar embernek, a főméltóságú kormányzó úrnak, akit hosszú esztendők során szívünk mélyén és lelkünkben hordoztunk, érette imádkoz­tunk, Isten áldását kértük rá. A kép­viselőház tagjai felállnak helyükről és ha­talmas tapssal ünneplik a kormányzót.­ Legkisebb falvaink apró kis magyarjai is mindig boldogan és mosolyogva említik nevét és kérik rá Isten áldását. Köszöne­tet mondok a Háznak pártkülönbség nél­kül, amiért a felszabadult területek kép­viselőit nagy magyar egységgel és szere­tettel behívták. Érezzük, hogy valamikép­pen megcsillant az egység, az összetartás, amelyre annyira vágyik a magyar nép túl a Tiszán és a Garam mentén és ame­lyet el is vár tőlünk, hogy a magyar ha­záért való harcot együtt vívjuk tovább. Az az érzésem, hogy bennünket, felszaba­dult területi képviselőket nem egy párt, nem a kormány, hanem maga a nemzet hívott azért, hogy hozzuk a könnyet, hullatott és vért áldozott magyar testvé­rek minden lelkesedését és szeretetét és közös összefogással tudjuk szolgálni a magyar jövendőt. Novemberben mi le­téptük minden virágunkat és az értünk jövő magyar testvéreink elé szórtuk, most, úgy érezzük, hogy talán nem is virágot kell tépnünk, nem virágot kell hintenünk, hanem az isteni Gondviselés megterítette ringó és kenyeret nyújtó búzakalásszal a rónák magyar területeit és úgy érezzük, ezt a búzakalászt kell minden magyar testvérünk asztalára hintenünk, hogy ne legyen éhező és nélkülöző testvér ebben az országban. A ma bevonult képviselők közül néhányan mint újoncok jelennek meg a magyar törvényhozás házában. De nem újoncok a hazáért való munkában. Az elmúlt húsz év alatt kiállották a tűz­­próbát egyesek a prágai parlamentben és a pozsonyi országgyűlésen, mások gyűlé­seken, csendőrszurony mellett hangoztat­ták azt, hogy a magyar él és a magyar­nak élnie kell. Most, Isten jósága és ke­gyelme megsegített bennünket. Isten jó­ságára gondolunk és arra is, hogy kellő pillanatban előre tudott lendülni az a magyar dinamikus erő, amely megragadta az alkalmat és megjelent az álmainkban annyiszor megálmodott vitéz honvédsereg. (Éljenzés és taps.) Amely nemcsak ben­nünket, a Csallóköz, vagy a határ szé­lén élő magyarok nagy tömegeit, hanem ruszin testvéreinket is vissza tudta hozni ősi magyar hazánkba. Magyar lelkesedés­­sel köszöntöm a tisztelt Házat s amikor körültekintünk, örmmel látjuk, hogy a képivselőház nagy többsége erősen jobb­oldali, keresztény, magyar, nemzeti irányú. Mi magunk is ezt a jobboldali­­ságot, ezt a nemzetiességet a magunk lelkével fokozni és emelni akarjuk. Lát­juk és örömmel hallottuk, bár eddig is tapasztaltuk, hogy van egy komoly, ha­ladó magyar kormányunk (Éljenzés és taps) és a kormánynak olyan komoly alapot nyújtó munkaprogramja van, amelynek megvalósítása érdekében az azonos világnézeti síkon állók együtt dol­gozhatnak. Lehetnek köztünk differen­ciák, de a magyar haza megmentésében egynek kell lennünk. Valljuk és hisszük, hogy minden munka csak a nemzetért lehet. Hálásak vagyunk a legelső magyar embernek, hogy az országgyűlést meg­nyitó beszédében kiadta a jelszót, amelyért mi is harcoltunk: egység, hala­dás befelé és függetlenség, megerősödés kifelé. (Nagy taps.) 3

Next