Uj Magyarság, 1940. március (7. évfolyam, 49-72. szám)

1940-03-01 / 49. szám

A biofillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA FELELŐS SZERKESZTŐ* SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL- ^­­ BUDAPEST, VHL, JÓZSEF-KÖRÚT 5. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM ABA MELOTOY ISTVÁN ^TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10 VASARNAP 20 FILLÉR mffcW«1 19 1 V'­’b'1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1940 március 1 PÉNTEK ME évfolyam 49. szám Horthy Miklós húszéves országlásának ünnepét hódoló szívvel és lélekkel ülte meg az egész ország ... A királyi Vár magasában, a ma­gyar sors folyója fölött, a fejedelmi ívboltok alatt, lakosztályának egy csen­des termében, magános férfi ült a csütörtökön leszálló alkonyaiban. Köz­vetlen családjának tagjai, szerettei, — házatájának, az egész országnak ve­zető, legderekabb munkásai és a képvi­seleteken, küldöttségeken és az éter hullámainak kapcsolatán keresztül tá­­gabb családja — az egész ország oda­lent volt, a fővárosnak ezen a napon olyan hangosan megdobbanó szívében összegyűlve, a túlparti Vigadó épületé­ben. Odafönt a férfi egymagában ült, lehajtott fejjel talán s pillanatra hányt szeme előtt színek, hangok, képek ele­venedtek meg és vonultak el hosszú menetben, amint visszagondolt az éle­tére, amely olyannyira egy volt nem­zete életével. Képek tűntek­­fel és tova, színek fénylettek, hangok szóltak, messze múltak elevenedtek ismét jelenné. Valahonnét, nagy messzeségből lovas­ember alakja tűnt fel s a büszke, ve­­zéri paripán mintha csak most állt volna meg, Kassa főterén. Felszabaduló ujjongás kísérte odalentről, az Alföld mélyéről induló lépteit húsz év előtt és odafentről, a Felvidék messzeségé­ből is a felszabadulás mámoros ünnep­sége csengett vissza most a közelmúlt­ból, minden örömöt hódolatul terítve érkező léptei elé. A színek, a hangok messzi múltból jöttek, de a feltámadó képek pillanat alatt a jelenben éltek újra. Egy nagypéntek emlékeit árasztot­ták magukból körülötte a királyi kö­vek: az első nagypéntekét, húsz évnek előtte, amikor, a magyar békedelegáció hazatérésének napján, beköltözött a királyi Várba. S amint most a vár­ablakból talán kitekintett, a fellobogó­zott város díszében, a zuzmarás tél hideg mélyéről forrón felragyogó, ezer­nyi villanykörte fényében, a Citadella vagy a Lánchíd sugárözönében, az éter hullámain érkező szavak hódolatteljes ünneplésében a magános férfi azt érezte talán: két évtized múltán az eredmények örömét, az első feltáma­dást és ezt a méltóságteljes, több mint tízmillió szívből jövő üdvözlést,­­ ép­pen azért sikerült, adatott ilyen ko­rán, ilyen frissen, ekkora boldogság­ban megérnie, mert azt az első napot, a nagypénteket, idefönt soha, egy pil­lanatra el nem felejtette. Szegedtől Kassáig, vagy az Alföldtől a Kárpátokig nagy volt az út. S mikor annak fordulóján mélységes hódolat­tal, szívből tisztelegve állt most meg előtte az egész ország, sőt a nagy­világ: azokra, akik a vigadóbeli orszá­gos ünnepségen megjelenhettek, csak az ünnepelt szobormásának arca tekin­tett le. Az ünnepi alkalommal Magyar­­ország kormányzója elhárított magá­tól minden hangos s minden közvetlen ünneplést, s ezt a kívánságát szó sze­rint ő maga tartotta be. Csak szobor­másban tekintett le az egybegyűltekre az a markáns arc, amely fiatalon az elhivatásnak annyira hősi öntudatát tükrözte már húsz évvel ezelőtt. Az a szempár, amelyben a kezdet, a vállal­kozás, a nekivágás tüzei lobogtak ak­kor, s amelynek változatlan, töretlen fényei ma a megtett út, az elért ered­mények, a megért öröm sugarai ra­gyogják be. A sudár alak, amelyben a kiállás határozottsága, lendülete ívelt föl, amelyet akkor annyi várakozás, reménység vett körül, ma pedig min­den hála és hódolat körülövez. A hálának és a hódolatnak szavait a húsz évvel ezelőtt mellette állt s ma ismét oldala mellett, első helyen álló munkatársa, Magyarország miniszter­­elnöke tolmácsolta ihletetten, méltó­sággal az egész nemzet nevében. Az emberélet, a földi pályafutás, a törté­nelem magaslatáig, a tiszta csúcsokig eljutott férfi előtt, aki pályája kez­dete óta talán ezen az estén volt elő­ször magános. Senkinek, egyetlen közösségnek az ünneplésén sem jelent meg. Mindenki­nek a szívében ott volt. Miklósné, fia, vitéz Horthy István minisz­teri tanácsos, ennek menyasszonya, Edels­­heim-Gyulay Ilona grófnő, továbbá a kor­mányzó veje, ifj. Károlyi Gyula gróf kí­séretében. Teleki Pál gróf miniszterelnök fekete magyar ruhában felkísérte a fő­méltóságú asszonyt a középső emelvényre, amelyen a szőkébb család tagjain­ kívül a rangidős titkos tanácsosok, a kormány tagjai, az emelvény többi sorában pedig a titkos tanácsosok helyezkedtek el rangsor szerint. Az oldalsó emelvényen helyezkedett el Teleki Pál gróf miniszterelnök, Hóman Bálint kultuszminiszter és Tasnádi Nagy András, a képviselőház elnöke között. Ezen az emelvényen foglaltak helyet a tár­sadalmi egyesületek vezetői, a kormány tagjainak feleségei, régebbi kormányok tagjai, akiken kívül megjelentek az állam­­titkári kar, az országgyűlés mindkét há­zának tagjai, a főváros, Pest vármegye ve­zetői, az egyetemek tanári kara, egyházi, katonai és társadalmi előkelőségek. Ma­gyarország valamennyi vezetőalakja. A lélekemelő ünnepség a Hiszekegy el­mondásával kezdődött, majd a filharmo­nikusok Dohnányi Ernő vezényletével Er­kel Ferenc ünnepi nyitányát adták elő. Ez­után általános, feszült figyelem közepette Teleki Pál gróf miniszterelnök, mint az egyesült keresztény liga elnöke emelke­dett szólásra és mondotta el ünnepi beszé­dét a következőkben: Vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzója (Boldizsár István festménye) Méltóságteljes pompa közepette fejezi ki a magyar társadalom hódolatát Teleki Pál gróf a vigadói ünnepségen Magyarország kormányzója húszéves or­­száglási jubileumának előestéjén az egész főváros zászlódíszbe öltözött az ünneplés és hódolat jeléül. A Duna téli panorámája fö­lött szokatlan fényt szórt a kivilágított Királyi Vár, a Citadella és a Lánchíd, amely fényözönben kötötte össze a befagyott Duna két partját. Délután öt óra után a főváros minden tájáról megindultak a Vigadó felé a tömegek, képviseletek, szervezetek kül­döttségei, amelyek hat órára zsúfolásig megtöltötték az ünnepélyes és méltóság­­teljes pompába öltözött Vigadó összes ter­meit. A fellobogózott és kivilágított épü­letben kétoldalt sorfalat álltak a különböző társadalmi egyesületek, csonkaországi és elszakított országtájak kiküldöttei, árva­­lányhajjal, díszruhában és népviseletekben. A fel­járattal szemben örökzöld közepette Horthy Miklós életnagyságú mellszobra állott. A nagyterem fényözönében emelvény állt középütt, mögötte nemzetiszínű zász­lók erdejében a kormányzónak Boldizsár István által festett arcképe díszlett. Balra borongó hangulatot kifejező festmény volt 1920-as felirattal, jobbról pedig 1940-es felírással örömöt, feltámadást ki­sugárzó képet helyeztek el. Kétoldalt a Horthy-család és a vitézi rend címere füg­gött, az emelvényt a különböző társadal­mi egyesületek díszes lobogóinak színes erdeje borította. A taps, zugó éljenzés, tomboló ünneplés első ízben akkor robbant ki, amikor meg­jelent a teremben vitéz nagybányai Horthy „Az Ő ünneplésében mindnyájan közös érzésben összeolvadó gyermekei vagyunk a hazának“ — Mélységes hódolattal és tisztelet­tel, bensőséges szeretettel üdvözöljük Főméltóságú Kormányzó Urunkat an­nak a napnak előestéjén, amelyen húsz éve lesz, hogy a szegedi fővezért, a ma­gyar nemzeti hadsereg megteremtőjét az ország kormányzójává választottuk. A magyar ember nem hajlong, de meg­becsüli a maga közül előbbrevalót; el­felejti mára a tegnapi parádé ujjongá­­sát, de akit egyszer szívébe zárt, kebe­lében csöndesen ünnepli azt holtig. A magyar ember becsüli azt, aki nagyot alkot, aki erős, de igazán és maradan­dóan csak azt tiszteli, aki tiszta életű és egyenes, — akinek tehát a fegyverei is mindenkor tiszták. Ezért járulunk Főméltóságú Kormányzó Urunk elé, nem alattvalói, de fiúi hódolattal: a nemzetnek, e nagy magyar családnak a családfőre feltekintő tiszteletével. Nem fellobbanó cifra lelkesedést hoz­tunk, nem szalmalángot, — de a szű­vünkben égő szeretet öröktüzét. — Kormányzó Urunk minden díszes ünneplést, felvonulást, hangosságot el­hárított magától, mondván: „Ma ko­moly időket élünk, amidőn mindnyájan együtt örülünk és együtt bánkódunk szótlanul, — most nincs helye ünnep­lésnek. Bízom a Gondviselésben, hogy az ünneplésnek is megjön az ideje . . .“ Kormányzó Urunk óhaja atyai parancs számunkra! De kettőt nem tilthatott meg nekünk. Azt, hogy ne imádkoz­zunk hálás szívvel templomainkban és otthonainkban Istenhez, aki Őt nekünk adta. És azt sem tilthatta meg Kor­mányzó Urunk, hogy e nemzet fiai és leányai össze ne jöjjünk, mert vagyunk mind együtt lenni ezen az ünnepen! Együtt is vagyunk, fővárosban, város-

Next