Uj Magyarság, 1940. március (7. évfolyam, 49-72. szám)
1940-03-01 / 49. szám
A biofillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA FELELŐS SZERKESZTŐ* SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL- ^ BUDAPEST, VHL, JÓZSEF-KÖRÚT 5. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM ABA MELOTOY ISTVÁN ^TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10 VASARNAP 20 FILLÉR mffcW«1 19 1 V'’b'1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1940 március 1 PÉNTEK ME évfolyam 49. szám Horthy Miklós húszéves országlásának ünnepét hódoló szívvel és lélekkel ülte meg az egész ország ... A királyi Vár magasában, a magyar sors folyója fölött, a fejedelmi ívboltok alatt, lakosztályának egy csendes termében, magános férfi ült a csütörtökön leszálló alkonyaiban. Közvetlen családjának tagjai, szerettei, — házatájának, az egész országnak vezető, legderekabb munkásai és a képviseleteken, küldöttségeken és az éter hullámainak kapcsolatán keresztül tágabb családja — az egész ország odalent volt, a fővárosnak ezen a napon olyan hangosan megdobbanó szívében összegyűlve, a túlparti Vigadó épületében. Odafönt a férfi egymagában ült, lehajtott fejjel talán s pillanatra hányt szeme előtt színek, hangok, képek elevenedtek meg és vonultak el hosszú menetben, amint visszagondolt az életére, amely olyannyira egy volt nemzete életével. Képek tűntekfel és tova, színek fénylettek, hangok szóltak, messze múltak elevenedtek ismét jelenné. Valahonnét, nagy messzeségből lovasember alakja tűnt fel s a büszke, vezéri paripán mintha csak most állt volna meg, Kassa főterén. Felszabaduló ujjongás kísérte odalentről, az Alföld mélyéről induló lépteit húsz év előtt és odafentről, a Felvidék messzeségéből is a felszabadulás mámoros ünnepsége csengett vissza most a közelmúltból, minden örömöt hódolatul terítve érkező léptei elé. A színek, a hangok messzi múltból jöttek, de a feltámadó képek pillanat alatt a jelenben éltek újra. Egy nagypéntek emlékeit árasztották magukból körülötte a királyi kövek: az első nagypéntekét, húsz évnek előtte, amikor, a magyar békedelegáció hazatérésének napján, beköltözött a királyi Várba. S amint most a várablakból talán kitekintett, a fellobogózott város díszében, a zuzmarás tél hideg mélyéről forrón felragyogó, ezernyi villanykörte fényében, a Citadella vagy a Lánchíd sugárözönében, az éter hullámain érkező szavak hódolatteljes ünneplésében a magános férfi azt érezte talán: két évtized múltán az eredmények örömét, az első feltámadást és ezt a méltóságteljes, több mint tízmillió szívből jövő üdvözlést, éppen azért sikerült, adatott ilyen korán, ilyen frissen, ekkora boldogságban megérnie, mert azt az első napot, a nagypénteket, idefönt soha, egy pillanatra el nem felejtette. Szegedtől Kassáig, vagy az Alföldtől a Kárpátokig nagy volt az út. S mikor annak fordulóján mélységes hódolattal, szívből tisztelegve állt most meg előtte az egész ország, sőt a nagyvilág: azokra, akik a vigadóbeli országos ünnepségen megjelenhettek, csak az ünnepelt szobormásának arca tekintett le. Az ünnepi alkalommal Magyarország kormányzója elhárított magától minden hangos s minden közvetlen ünneplést, s ezt a kívánságát szó szerint ő maga tartotta be. Csak szobormásban tekintett le az egybegyűltekre az a markáns arc, amely fiatalon az elhivatásnak annyira hősi öntudatát tükrözte már húsz évvel ezelőtt. Az a szempár, amelyben a kezdet, a vállalkozás, a nekivágás tüzei lobogtak akkor, s amelynek változatlan, töretlen fényei ma a megtett út, az elért eredmények, a megért öröm sugarai ragyogják be. A sudár alak, amelyben a kiállás határozottsága, lendülete ívelt föl, amelyet akkor annyi várakozás, reménység vett körül, ma pedig minden hála és hódolat körülövez. A hálának és a hódolatnak szavait a húsz évvel ezelőtt mellette állt s ma ismét oldala mellett, első helyen álló munkatársa, Magyarország miniszterelnöke tolmácsolta ihletetten, méltósággal az egész nemzet nevében. Az emberélet, a földi pályafutás, a történelem magaslatáig, a tiszta csúcsokig eljutott férfi előtt, aki pályája kezdete óta talán ezen az estén volt először magános. Senkinek, egyetlen közösségnek az ünneplésén sem jelent meg. Mindenkinek a szívében ott volt. Miklósné, fia, vitéz Horthy István miniszteri tanácsos, ennek menyasszonya, Edelsheim-Gyulay Ilona grófnő, továbbá a kormányzó veje, ifj. Károlyi Gyula gróf kíséretében. Teleki Pál gróf miniszterelnök fekete magyar ruhában felkísérte a főméltóságú asszonyt a középső emelvényre, amelyen a szőkébb család tagjain kívül a rangidős titkos tanácsosok, a kormány tagjai, az emelvény többi sorában pedig a titkos tanácsosok helyezkedtek el rangsor szerint. Az oldalsó emelvényen helyezkedett el Teleki Pál gróf miniszterelnök, Hóman Bálint kultuszminiszter és Tasnádi Nagy András, a képviselőház elnöke között. Ezen az emelvényen foglaltak helyet a társadalmi egyesületek vezetői, a kormány tagjainak feleségei, régebbi kormányok tagjai, akiken kívül megjelentek az államtitkári kar, az országgyűlés mindkét házának tagjai, a főváros, Pest vármegye vezetői, az egyetemek tanári kara, egyházi, katonai és társadalmi előkelőségek. Magyarország valamennyi vezetőalakja. A lélekemelő ünnepség a Hiszekegy elmondásával kezdődött, majd a filharmonikusok Dohnányi Ernő vezényletével Erkel Ferenc ünnepi nyitányát adták elő. Ezután általános, feszült figyelem közepette Teleki Pál gróf miniszterelnök, mint az egyesült keresztény liga elnöke emelkedett szólásra és mondotta el ünnepi beszédét a következőkben: Vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország kormányzója (Boldizsár István festménye) Méltóságteljes pompa közepette fejezi ki a magyar társadalom hódolatát Teleki Pál gróf a vigadói ünnepségen Magyarország kormányzója húszéves országlási jubileumának előestéjén az egész főváros zászlódíszbe öltözött az ünneplés és hódolat jeléül. A Duna téli panorámája fölött szokatlan fényt szórt a kivilágított Királyi Vár, a Citadella és a Lánchíd, amely fényözönben kötötte össze a befagyott Duna két partját. Délután öt óra után a főváros minden tájáról megindultak a Vigadó felé a tömegek, képviseletek, szervezetek küldöttségei, amelyek hat órára zsúfolásig megtöltötték az ünnepélyes és méltóságteljes pompába öltözött Vigadó összes termeit. A fellobogózott és kivilágított épületben kétoldalt sorfalat álltak a különböző társadalmi egyesületek, csonkaországi és elszakított országtájak kiküldöttei, árvalányhajjal, díszruhában és népviseletekben. A feljárattal szemben örökzöld közepette Horthy Miklós életnagyságú mellszobra állott. A nagyterem fényözönében emelvény állt középütt, mögötte nemzetiszínű zászlók erdejében a kormányzónak Boldizsár István által festett arcképe díszlett. Balra borongó hangulatot kifejező festmény volt 1920-as felirattal, jobbról pedig 1940-es felírással örömöt, feltámadást kisugárzó képet helyeztek el. Kétoldalt a Horthy-család és a vitézi rend címere függött, az emelvényt a különböző társadalmi egyesületek díszes lobogóinak színes erdeje borította. A taps, zugó éljenzés, tomboló ünneplés első ízben akkor robbant ki, amikor megjelent a teremben vitéz nagybányai Horthy „Az Ő ünneplésében mindnyájan közös érzésben összeolvadó gyermekei vagyunk a hazának“ — Mélységes hódolattal és tisztelettel, bensőséges szeretettel üdvözöljük Főméltóságú Kormányzó Urunkat annak a napnak előestéjén, amelyen húsz éve lesz, hogy a szegedi fővezért, a magyar nemzeti hadsereg megteremtőjét az ország kormányzójává választottuk. A magyar ember nem hajlong, de megbecsüli a maga közül előbbrevalót; elfelejti mára a tegnapi parádé ujjongását, de akit egyszer szívébe zárt, kebelében csöndesen ünnepli azt holtig. A magyar ember becsüli azt, aki nagyot alkot, aki erős, de igazán és maradandóan csak azt tiszteli, aki tiszta életű és egyenes, — akinek tehát a fegyverei is mindenkor tiszták. Ezért járulunk Főméltóságú Kormányzó Urunk elé, nem alattvalói, de fiúi hódolattal: a nemzetnek, e nagy magyar családnak a családfőre feltekintő tiszteletével. Nem fellobbanó cifra lelkesedést hoztunk, nem szalmalángot, — de a szűvünkben égő szeretet öröktüzét. — Kormányzó Urunk minden díszes ünneplést, felvonulást, hangosságot elhárított magától, mondván: „Ma komoly időket élünk, amidőn mindnyájan együtt örülünk és együtt bánkódunk szótlanul, — most nincs helye ünneplésnek. Bízom a Gondviselésben, hogy az ünneplésnek is megjön az ideje . . .“ Kormányzó Urunk óhaja atyai parancs számunkra! De kettőt nem tilthatott meg nekünk. Azt, hogy ne imádkozzunk hálás szívvel templomainkban és otthonainkban Istenhez, aki Őt nekünk adta. És azt sem tilthatta meg Kormányzó Urunk, hogy e nemzet fiai és leányai össze ne jöjjünk, mert vagyunk mind együtt lenni ezen az ünnepen! Együtt is vagyunk, fővárosban, város-