Uj Magyarság, 1940. április (7. évfolyam, 73-97. szám)

1940-04-02 / 73. szám

2 mmim. kávéházban, politikáról beszélnek, miért legyen ez éppen azoknak tilos, akik a politikával felelősségteljes állásban foglalkoznak. Hogy a beszélgetések hosszúak voltak, az azt mutatja, hogy sok témáról beszéltünk s nem tudom, miért jelentette volna azt, hogy bármelyikünk is új fordulatot adott volna politikájának. Megbeszéléseink rendkívül értékesek voltak, különösen reám nézve. Sok fontos felvilágosítással gazdagodtam és megerősödött az utóbbi idők eseményeiről vallott felfogásom. Azt tartom, hogy sokkal gyakrabban kellene így a vezetőembereknek találkozniuk. Joggal és józanul tehát semmi új fordulatot nem lehetett várni a Ducéval és Ciano gróffal való beszélgetésemből. Csak azok magyarázhattak ilyent bele, akik nem értik meg az egyszerűt és természetest, vagy akiknek érdekük vagy mesterségük akármilyen eseményt felhasználni arra, hogy célzatosan vagy szenzációkeltéskép légből kapott híreket terjesszenek. WMMM&G KEDD, 1040 ÁPRILIS 2 A végleges békének meg kell szüntetnie majd az igazságtalanságokat . Az olasz-magyar barátság nem lépett semmiféle új fázisba, mint ahogy egyes lapok írták, mert ez a barátság egy természetes adottság. A mi hosszú együttmunkálkodáson és együttérzésen alapuló barátságunk feleslegessé is tesz mindenféle különleges megállapodást. A nemzetek és vezető férfiak szimpátiáján egyaránt felépülő kapcsolatok sokkal erősebbek mindenféle formai kapcsolatoknál és megkötöttségeknél. — Olaszország tele van történelmi emlékekkel. Valahányszor köztük járok, sajnálom, hogy nálunk, különösen az ország megmaradt részeiben, oly kevés történelmi emlékünk maradt meg, oly kevés régi szépség, ami az embereket állandóan magasabb művelődési atmoszférában tartja, neveli, bennök a szépérzéket fejleszti. A korok összeszövődnek Róma emlékeiben és ezzel a korok harmóniája a lelkekben, amely a szépséget nem látja egyoldalúan hanem örök értékeiben és a történelmi emlékek összeszövődő egységéből a nemzeti múlt és a nemzeti felelősség forr egészbe. Nekünk harctérre kellett odaadnunk hazánkat, magunk és Európa védelmében s az ezeréves múlt emlékei csak láthatatlanul a lelkekben nemzedékrőlnemzedékre szálló hagyományként élnek. Azért kell ezek felett a hagyományok felett még jobban őrködnünk, mert nekünk néhány kevés romon kívül nem maradt semmi, ami külsőleg emlékeztessen. — Ez a két nép megérti egymást a hagyományok tiszteletében, de megérti egymást lelki alkatának bizonyos délies hasonlóságából kifolyólag is. A hagyományok tisztelete, a legrégibb hagyományokhoz való visszanyúlás, azoknak soha fel nem adása jellemzi mindkét népet. Ez is közelebb hozza őket Európa sok népe közt. Az ilyen hagyománytisztelő népek gondolkodásának, felfogásának lényege nem változik. És nem változnak a leglényegesebb problémák sem, nem változnak a nemzeti élet elemei, ha valamiképp problémákká is válnak. Ugyanazok maradnak azok, ugyanaz marad felfogásunk, politikánk s nem változik sem olasz barátainké, sem a miénk. — A mi politikánk és céljaink nyitott könyv és nem is változhatnak. Mindenki tudja, százszor megmondtuk. De ugyanúgy hangoztatjuk hosszú évek óta, hogy céljainkat, hacsak lehet, békés úton kívánjuk elérni. És ugyanúgy megmondtuk azt is mindig, — ha ugyan történelmünk tanulságai után ez egyáltalán szükséges, — hogy Európa egyetemes érdekeit szem előtt tartjuk, mert a mi észjárásunk természetes s természetszerű az, hogyha egy nép ebbe a nagy európai életközösségbe lépett, kölcsönösség és önérdek szerint is ezeket az egyetemes érdekeket is kell, hogy szolgálja. — így fogjuk fel a Dunamedencében való helyzetünket is, így fogtuk fel mindig, tanítással és példával elöljárni abban, hogy ezt az érdeket szolgáljuk. Lehettünk erősek vagy gyengék a különböző korszakokban, lelkileg mindig elég nagynak érezzük magunkat arra, hogy a Dunamedencében ilyen magasabb hivatást töltsünk be. Ebből kifolyólag szolgáljuk a Dunamedence békéjét, amit a római kommünikében kifejezésre is juttatunk. S itt kettőt kell szem előtt tartanunk: a pillanatnyi békét és azt a békét, amelynek ety nagy európai konfliktus végével kell létrejönnie. A pillanatnyi békét fenntartjuk, mert sok mindenféle okból káros volna az európai konfliktust kiterjeszteni. Ez Európa országainak ma közös érdeke. A végleges béke tekintetében viszont minden, az európai életközösségben hivatást érző nemzetnek olyan békére kell törekednie, amely megszünteti az igazságtalanságokat és lehetővé teszi az európai népek fenntartás nélküli békés együttélését. Minden eseményt az elkövetkező nagy rendezés szempontjából kell megítélnünk . Ma annyian vannak, akik nem a történelem felelősségében, hanem az élet mozijában élnek. Pedig ma nemcsak érdekes, de a legnagyobb mértékben felelősségteljes időket élünk. Az eseményeket nem pillanatnyi értékükben, hanem annak a nagy rendezésnek szempontjából kell megítéljük, amellyel állandó békét, virágzó fejlődésre való lehetőséget és megelégedettséget kívánunk a nemzeteknek teremteni. Aki ebben részt akar venni — és többé-kevésbé a maga nagy vagy kis körében mindenkinek részt kell vennie — el kell telve lennie bizonyos hivatástudattal és kötelességérzettel. Ilyen hivatástudatok emelhetnek nemzeteket a mindennapiság gondjai fölé. A mi hivatástudatunk magában foglalja nemzetünk megerősítésének kötelességét a Földnek ezen a táján, amely természetünk szerint való, magában foglalja európai kötelességünket, a századokat változatlan erővel átélt szentistváni gondolat értelmében és magában foglalja változatlanul hívően kereszténységünket. És ezért minden magyar embernek mindenkor élmény, de különösen élmény annak, aki a nemzet képviseletének felelősségét érzi, ha Rómába mehet és a pápa Őszentsége előtt megjelenhet. Különösen erős ez az érzés a mai pillanatban, amikor erős hitünknek még nagyobb megerősítésére van szükségünk és XII. Pius pápa előtt, akinek fenkölt alakja élénken él az eucharisztikus kongresszus óta, nekünk magyaroknak lelkében. Amidőn átadtam Őszentségének Főméltóságú urunk tiszteletteljes üdvözletét és a Főméltóságú asszony hódolatát, mély meghatottsággal töltött el a Szentatyának irántunk, nemzetünk és hazánk iránt érzett őszinte szeretete, a magyar szentek iránti érzéseinek élénksége és hazánk minden fontos kérdése iránt való bensőséges és élénk érdeklődése. Nagy szó ez egy kis ország számára a mai idők nagy problémái és gondjai közepette. A Szentatya látogatásomkor áldását adta hazánkra és minden fiára. Élénk érdeklődéssel viseltetik mindenféle problémák iránt Maglione bíboros államtitkár is, akivel nagyon örültem eszmecserét folytathatni. — Sok régi ismerőssel találkoztam Rómában, köztük Pavolini miniszter úrral is, akivel a magyar-olasz kultúrkapcsolatok elmélyítéséről beszélgettem. Ezen a téren még sok a tennivaló. Az olasz nyelv tanítását sokkal élénkebbé és eredményesebbé kell tennünk, sokat kell járni Olasz(Folytatás a S ik oldalon) A Váci Fonógyár Részvénytársaság igazgatósága, felügyelőbizottsága és tisztviselői kara szomorodott szívvel jelenti, hogy igazgatóságának alapításától kezdve elnöke, Parmaypát ar 1940. évi március 29-én este hirtelen elhunyt. Elhunyta a vállalat pótolhatatlan vesztesége. Emlékét örökké fogjuk őrizni Budapest, 1940 április 1. I Másfél esztendeje, hogy a felvidéki területek visszacsatolásának örömünnepei közben a magyar politikai életben feltűnt Jaross Andor markáns, férfias arcéle. Egymillió magyar tért vissza az anyaországba s miközben mindnyájan éreztük, hogy a hazatérő testvérek előtt az új magyar élet kapuit kell megnyitni, biztató tudat volt számunkra egy fiatal kisebbségi politikus, aki a cseh megszállás 20 éve alatt annyiszor tett tanúságot férfias akaraterejéről: Jaross Andor. A felvidékiek épp úgy tudják, mint az anyaországiak, hogy Jaross Andor volt a felvidéki magyar egység egyik legfőbb megteremtője s a kisebbségi sorsba hullott magyar százezreket az ő nagyszerű szervező ereje sorakoztatta fel egységes, egyakaratú tömegben a magyar nemzeti eszme mögé. Amikor a kormányzó a felvidéki ügyek intézésével Jarosi Andort bízta meg s az intézkedéseket végrehajtó szakminiszterek mellett ő lett a kormányban a felvidéki tanácsadó, a felvidékiek és anyaországiak egyaránt nyugodtak voltak, hogy a hazatérők ügye jó kezekbe került. A feladat, amely Jaross Andorra várt, nem volt könnyű. El kellett takarítani a cseh uralom emlékeit, a magyar közjogi egységbe kellett üleszteni a Felvidéket, olyan anyagi és szellemi lehetőségeket kellett teremteni, hogy a visszatérő magyarság minden zökkenő nélkül kapcsolódhassék be a magyar államéletbe. Ha most visszatekintünk a felvidéki unifikáció másfél esztendejére, örömmel állapíthatjuk meg, hogy Jaross Andornak és munkatársainak munkája sikerült. A Felvidék és a csonka ország között megindult a vérkeringés, a Felvidék szerves része lett a magyar államéletnek. Amikor most Jaross Andor, mint a kötelességtudó katona, a kormányzó úr előtt jelentette, hogy a reábízott feladatot elvégezte, az egész magyarság köszönettel és hálával adózik azért a fáradhatatlan munkásságért, azért az odaadó lelkesedésért, amellyel Jaross Andor másfél esztendőn keresztül kora reggeltől késő éjszakáig dolgozott. Most, a felvidéki unifikáció munkájának befejeztével megállapíthatjuk, hogy Jaross Andor nemcsak nagyszerű szervező erővel megáldott harcos kisebbségi politikus, nemcsak elsőrangú és bátor szónok, hanem nagyvonalú, tetterős gyakorlati államférfia is, akinek akadályt nem ismerő akarata, puritán és elvhű egyénisége a magyar politikai életben állandóan ható tényező és erőforrás marad. ] A Nastup című prágai „kárpátukrán“ emigráns lapnak előttünk ismeretlen okból azon fáj a feje egy vezércikk erejéig, hogy a kárpátaljai választások során majd nem nyilváníthatja szabadon politikai véleményét a rutén nép, mert „a magyar kormány egyébre sem törekszik, mint hogy a választásokból kizárja a lakosság zömét“. Nem tudjuk, honnan veszi ezt a bölcseséget a prágai hetilap, s honnan meríti azt az értesülését is, hogy „a lakosság köréből nem hivatalos jelölt fel se lép“. Nagyon természetes, hogy azoknak, akik a kárpátaljai levegőt egészségtelennek találták a maguk számára ez országrész visszatérése után, s jónak látták onnan minél messzebbre elmenni, nem tetszenek az ottani állapotok. De hogy éppen Prágából reklamálják a rutén nép politikai jogait, abban van valami groteszk. Két évtizeden keresztül — nyilvánvaló ez már mindenki előtt — a leghitványabb játékot folytatták Kárpátalja autonómiájával azoknak a barátai, akik most a prágai emigrációban élnek, de se húsz év alatt nem fájt nekik se a rutének szavazati joga, se a választókerületek beosztása ... Ilyen hirtelen felfedezni magukban a hazafit, a nép barátját, legalábbis gyanús. Akkor harcoltak volna oroszlánként a hegyek lakóiért, amikor még a hatalom birtokában éltek, de abban az időben a prágai imperializmus kiszolgálását tartották, úgy látszik, jövedelmezőbb üzletnek. Szekfü Gyula, a neves történetíró a középosztályról elmélkedik három hasábon keresztül az egyik liberális újság vasárnapi számában. Súlyosabb, keményebb, harciasabb kritika alig hangzott el még a magyar középosztályról, mint ebben az elmefuttatásban. Bántóbbá teszi e szigorú ítélkezést az, hogy a cikk szerint az az osztály, mely ennyi bűnt hordoz magában, a legszorosabb értelemben vett uralkodó osztály, sőt egyeduralkodóosztály, mely Szekfü hite szerint valóságos diktatúrát gyakorol ebben az országban, csak éppen azt nem mondja Szekfü. Magyarországon ma a középosztály rémuralma van, mégpedig olyan középosztályé, melynek tudományos, irodalmi, művészeti érdeklődése igen malomalatti és sekélyes. Sem kedvünk, sem helyünk nincs arra, hogy a kiváló történetíró keserű megállapításait részletesen boncolgassuk, csak szerényen kérdezzük Szekfű Gyulától: ha csakugyan olyan mindenható és mindent eltipró a középosztály hatalma, miért uralkodott Magyarországon Trianon után közel másfél évtizeden át a liberalizmus, kapitalizmus, hogy tudott a zsidó újságírás, irodalom és művészet olyan hatalomra szert tenni, hogyan maradt meg a feudalizmusnak akkora tekintélye és befolyása, hogy a földkérdés megoldása az utolsó időkig késett és legutóbb is éppen a felsőházban szálltak szembe a földreformjavaslattal, a parlamentarizmusnak abban a testületében, amely igazán nem a középosztály kifejezője ? Ha csakugyan egy ilyen gonosz, romlott és csak a saját érdekét néző középosztályi uralom van ebben az országban, hogyan engedhette meg, hogy már a háború óta a menekülés, a fizetésleszállítások, az infláció, a tőzsdespekuláció végeredményében mind a keresztény középosztály életét nyomorítják meg elsősorban? Hogy tűrt meg ez az uralom egy olyan politikát, amely éveken keresztül szüntelen csak a kapitalista erőket, a liberalizmust és a feudális konzervativizmus fellegvárait erősítette, pártolta, támogatta és a keresztény középosztály életlehetőségeit mind szűkebb keretek közé szorította? Vagy talán Szekfü Gyula azért hiszi, hogy mégis a középosztály gonosz diktatúrája következett el, mert végre meghozták a zsidótörvényt, mely csakugyan egy csomó középosztályú embernek biztosít a gazdasági pályákon életlehetőséget? Talán azért látja most mindenhatónak ezt a középosztályt, mert az a zsidóság hatalmának visszaszorítását végre csakugyan megkezdte? De hiszen ebben a törekvésében a középosztály legnemesebb elemeit számos értékes írásával Szekfü Gyula is erősítette és tüzelte. Ha pedig ez a középosztály olyan ostoba, korlátolt és tudatlan tudósaival és íróival szemben, miért fogytak el mégis Magyarországon tízezres példányszámokban a Szekfü-féle történelmi munkák? Talán a zsidókat érdekelte egyszerre annyira a magyar történelem? Talán a főurak vásároltak keservesen összekuporgatott filléreikből részletfizetésre olyan imponáló szériákban Szekfakönyveket? Migritis !