Uj Magyarság, 1940. november (7. évfolyam, 250-273. szám)
1940-11-03 / 250. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉLÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA KÖZNAPON 10, VASÁRNAP 20 FILLÉR 1940 november 3 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN VASARNAP /írat Offlér SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VI., JÓZSEF KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-39 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 VII. évfolyam 250. szám AMERIKA A VÁLASZÚTON Washington, október végén. (Az Új Magyarság levelezőjétől.) Majdnem biztosra vehető, hogy a küszöbön álló amerikai elnökválasztás Roosevelt győzelmével végződik. Bár nem nagy a különbség Roosevelt és Willkie programja között, Rooseveltnek mégis nagy előnyei vannak. Elsősorban tízmilliós munkanélküli sereget tenyészt és tart fenn óriási arányú munkanélküli segélyek szétosztogatásával. Ezért napi két dollárért sem lehet találni embert, például kerti munkára. Ezek a „munkanélküliek”, továbbá a farmerek, akik állami pénzt kapnak kisebb, vagy éppen semmi terület bevetésére és mindezek hozzátartozói legalább harmincmillió szavazatot tesznek ki. Amellett Rooseveltnek nagyobb a tapasztalata és közkedvelten elragadó a mosolya. Roosevelt megfelel azoknak a rétegeknek is, akik a propagandaszervezetet tartják kezükben, tehát a zsidóknak, továbbá a hadiipari érdekeltségeknek. Ezek tudják, hogy Rooseveltben megbízhatnak, ő kormányoz legerélyesebben a háború felé. Az egyszerűbb és naivabb néposztályok pedig hisznek Roosevelt fogadkozásában (akárcsak Wilsonéban), hogy az USA-t távol fogja tartani a háborútól. Az a körülmény, hogy Willkie és Roosevelt egyformán abban versengenek, melyikük módszere őrzi meg legjobban Amerika békéjét, mutatja, hogy az Egyesült Államokban a nép többsége a háborúról hallani sem akar. Az év elején egy úgynevezett közvéleménykutató intézet próbaszavazatai szerint a lakosságnak csak öt százaléka akart Angliának fegyveres segélyt nyújtani, nemrég pedig még tizenhét százalék volt hajlandó „több” segítséget nyújtani. Minden valószínűség szerint azonban egy kicsi, de hatalmas kisebbségnek mégis csak sikerülni fog a háború megindítása. Miből áll ez a kisebbség? Természetesen legelsősorban a zsidóságból. Amerikában körülbelül ötmillió zsidó él, tehát valamivel több, mint a lakosság három százaléka. Az újságírás, film, könyvpiac és rádió úgyszólván teljesen a kezükben van. Az újságoknak nem egészen a fele zsidó tulajdon, de a hirdetések révén százszázalékos a sajtó zsidó irányítása. Ugyanis a nagy áruházak és divatüzletek, amelyek a hirdetéseknek körülbelül kilencven százalékát adják, majdnem kivétel nélkül zsidókézben vannak. Már most egy ötvenhatvan oldalas újságot három centért lehet venni, az előállítása tizenkéttizenöt centbe kerül. A többletet a fél újságot is kitevő hirdetések térítik meg. Amelyik újságban a zsidók nem hirdetnek, az versenyképtelen. Például a „New York American”, amiért nem egészen Hitler- és németellenes híreket adott, félév múlva megbukott. Az üzletvilág még azokat az üzleteket is bojkottálta, amelyek ebben a lapban mertek hirdeti. A film teljesen zsidókézben van, a könyvpiacon az a néhány cég, amely nem zsidó, bojkott által tönkretehető és így kezes bárány. A rádió a hirdetők pénzéből szolgáltatja a műsort és nem az előfizetésekből. (A rádió ingyenes ugyan, de minden öt percben egy hirdetés zavarja meg az előadást.) A rádió magántársaságok tulajdona, szintén főképp zsidó tőkével. És ha volna olyan rádiótársaság, amely nem követné az általános irányvonalat, akkor a kormány felülvizsgálati hatalmába ütköznék. Ezeknek a kulcspozícióknak birtoklása révén az USA egész propagandaszervezete zsidó kézben van és tökéletesen elzárható minden más befolyástól. A zsidók dicséretére legyen mondva, hogy a propagandát kitűnően megszervezték az „objektív” hírektől, az előkelő „pártatlan” lapoktól a csaholó, olcsó, külvárosi „tablóid paper”-ig, amelynek illusztrációiban Hitler fogai közül vér csurog és az ártatlan áldozatok, főleg gyermekek szemei megtörnek. A közönség legnagyobb része meg van győződve arról, hogy sajtója és a rádió „szabad”, a hírek tárgyilagosak, stb. . Az Angliát mindenáron — békésen, vagy ha másképp nem lehet, háborúval is — kisegíteni akaró csoport az angol leszármazottaknak az a része, amely öntudatosan megtartotta az angol tradíciót és az angolszász összetartozás érzését. Igaz azonban, hogy ezeknek csak egészen kis része akart azonnali háborús beavatkozást Anglia oldalán. Nem szívesen harcolnak, féltik gyermekeidet, kényelmes, gazdag életmódjukat. Végül azonban mégis legtöbbjük azt mondja, hogy: „We cannot let England down“. (Nem hagyhatjuk cserben Angliát.) E családok között vannak olyanok, amelyek még az angol gyarmati időben az angol királytól kapták „grant‘‘-ként nagy birtokukat valahol Virginiában, Marylandben vagy Carolinában. Bár eléggé exkluzív életet élnek, társadalmilag mégis erős szuggesztív erejük van. Ha Miss Lyon (aki különben az angol királynő harmadfokú unokahúga) tiszteletére nagyanyja lunch-ot ad, ezt a gyári munkás is olvassa napilapjában. Az újonnan bevándoroltakat nem számítva, mind a szegényebb néposztály, mind az újgazdagok egyetlen életforma után vágynak és ezt az életformát a régi angol családok jelentik számukra. Ez volna az ország arisztokráciája, amelyet a kisemberek, valamint az újgazdagok lehetőség szerint utánoznak. Ezek a családok nem hagyják Angliát „go down“ (alámerülni), már amenynyire ez tőlük és nem Hitlertől függ. De nemcsak az erősen angol érzelműek, hanem általában a „Hundred percent American“, a százszázalékosan amerikai is valahogy úgy érzi, ha Angliát legyőzik, az ő saját presztízse, az angolszász fajta, tradíció, életmód előjoga is megszűnik az egész világon. Márpedig az angolszász minden más fajtát alacsonyabbrendűnek tart magánál, annál inkább, minél kevésbé árulja el ezt az értelmét. Roosevelt családja ugyan holland eredetű, de összeházasodás folytán három évszázadon át teljesen angolszásszá vált és ma Amerika egyik legjobb családjának számít. Roosevelt személyes rokonszenvei teljesen Anglia felé irányulnak és hatalmas ambíciójából kifolyóan szeretne Anglia megmentőjeként szerepelni. Az angol királyi pár utazása az Egyesült Államokban és Rooseveltéknél való vendégeskedése nagyrészt az elnök ilyen irányú érzelmeinek fűtésére szolgált. Rooseveltet részint becsvágya, részint pedig egy valódi szükségesség hajtja a diktátorinak megfelelő hatalom elérésére. A gazdasági helyzet az eltúlozott individualizmus következményeképpen szintén nagyarányú zűrzavar jeleit mutatja. Egyelőre csak a ország hihetetlen bősége, anyagokban való gazdagsága tartja a helyzetet. Ha Rooseveltnek sikerülne háborút üzenni, ez az amerikai alkotmány szerint is azt jelentené, hogy diktátori hatalmat kapna, amit azután, a zavaros viszonyokra való hivatkozással, meg lehetne hosszabbítani. Úgy látszik, mintha Roosevelt ambíciója erre felé törne. Ezeket látom azoknak a nagy erőknek, amelyek az USA-t a háború felé viszik. A big bussines, a „nagy üzlet“, amennyiben azonnali hadinyereségre tehet szert, nem habozik a beavatkozással, bár remeg egy háború következményeitől, vagy a forradalmaktól. A bankárok ezenkívül még az inflációtól is félnek. Csak a nemzetközi bankárok akarnak az arany agóniája miatti végső elkeseredésükben háborút, de ők is szörnyülködnek az utána következő vízözön gondolatától. A „man in the street“, azaz az átlagember csalódott már a világháborús jelszavakban, mint „a háború véget vet a háborúnak“ és „a háború megmenti a demokráciát“ — és a hadiszállítókra gyanakszik. Sőt, miután az antiszemitizmus rohamosan növekszik, olyan is akad, aki a zsidókra is gyanakszik a jövendő vérfürdő előkészítésében. Bár az is igaz, hogy a zsidóságot most kissé elfelejtették, mert annyi szörnyűséget olvastak a németekről. A nép nem akar háborút, de a nagyszabású propaganda következtében erős a németgyűlölet. És a háborús pártnak még csak egy jól megrendezett incidens kell, hogy a szándékuk sikerüljön. Alkalmat nyújt erre az amerikai átlagember naivsága, politikai tudatlansága és elképesztő szentimentalizmusa ... Lindbergh beszédei pedig a háborús uszítók és a háborús részvétel ellen, pusztában elhangzott kiáltások maradnak. Az olasz-görög viszályt tárgyalások útján immár nem lehet elintézni Eredményesen folynak az olasz hadműveletek Róma, november 2. Illetékes római körökben határozottan megcáfolják azokat az angol forrásból eredő híreket, amelyek szerint az olaszgörög viszályt tárgyalások útján lehet elintézni. Illetékes római körökben éppen ellenkezőleg kijelentik, hogy Olaszországnak esze ágában sincs békekötésre irányuló megbeszéléseket kezdeni. A háború gépezete megindult és nem fog addig megállni, amíg a viszályt erélyes eszközökkel el nem intézik. A Stefani-iroda szombaton délben az olasz főhadiszállás következő hivatalos jelentését tette közzé: Görögországban a Kalamas völgyében folynak csapataink hadműveletei Janina irányában és a Pindos magaslatain. Légierőnk pénteken napközben bombázta Salamis katonai fegyvertárát és a kikötőben horgonyzó hajókat. Korfu katonai célpontjait, ahol heves robbanásokat és tüzeket okozott, a katonai barakktábort Skipero mellett szemmel látható eredménynyel, Larissa pályaudvarát, ahol egy vonatot talált el, a korinthusi csatornát, a Korinthusból Athénbe vezető vasútvonalat, amelyen több helyütt megszakadt az összeköttetés és végül Szalonikit két egy