Uj Magyarság, 1940. november (7. évfolyam, 250-273. szám)

1940-11-03 / 250. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL­ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM­ÁRA KÖZNAPON 10, VASÁRNAP 20 FILLÉR 1940 november 3 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN VASARNAP /írat Offl­ér SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VI., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-39 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 VII. évfolyam 250. szám AMERIKA A VÁLASZÚTON Washington, október végén. (Az Új Magyarság levelezőjétől.) Majdnem biztosra vehető, hogy a küszö­bön álló amerikai elnökválasztás Roose­velt győzelmével végződik. Bár nem nagy a különbség Roosevelt és Willkie programja között, Rooseveltnek mégis nagy előnyei vannak. Elsősorban tíz­milliós munkanélküli sereget tenyészt és tart fenn óriási arányú munkanélküli segélyek szétosztogatásával. Ezért napi két dollárért sem lehet találni embert, például kerti munkára. Ezek a „munka­­nélküliek”, továbbá a farmerek, akik állami pénzt kapnak kisebb, vagy éppen semmi terület bevetésére és mindezek hozzátartozói­ legalább harmincmillió szavazatot tesznek ki. Amellett Roose­veltnek nagyobb a tapasztalata és köz­kedvelten elragadó a mosolya. Roosevelt megfelel azoknak a rétegeknek is, akik a propagandaszervezetet tartják kezük­ben, tehát a zsidóknak, továbbá a hadi­ipari érdekeltségeknek. Ezek tudják, hogy Rooseveltben megbízhatnak, ő kor­mányoz legerélyesebben a háború felé. Az egyszerűbb és naivabb néposztályok pedig hisznek Roosevelt fogadkozásá­ban (akárcsak Wilsonéban), hogy az USA-t távol fogja tartani a háborútól. Az a körülmény, hogy Willkie és Roosevelt egyformán abban versenge­nek, melyikük módszere őrzi meg leg­jobban Amerika békéjét, mutatja, hogy az Egyesült Államokban a nép többsége a háborúról hallani sem akar. Az év ele­jén egy úgynevezett közvéleménykutató intézet próbaszavazatai szerint a lakos­ságnak csak öt százaléka akart Angliá­nak fegyveres segélyt nyújtani, nemrég pedig még tizenhét százalék volt haj­landó „több” segítséget nyújtani. Min­den valószínűség szerint azonban egy kicsi, de hatalmas kisebbségnek mégis csak sikerülni fog a háború megindítása. Miből áll ez a kisebbség? Természete­sen legelsősorban a zsidóságból. Ame­rikában körülbelül ötmillió zsidó él, tehát valamivel több, mint a lakosság három százaléka. Az újságírás, film, könyvpiac és rádió úgyszólván teljesen a kezükben van. Az újságoknak nem egészen a fele zsidó tulajdon, de a hir­detések révén százszázalékos a sajtó zsidó irányítása. Ugyanis a nagy áru­házak és divatüzletek, amelyek a hirde­téseknek körülbelül kilencven százalé­kát adják, majdnem kivétel nélkül zsidó­kézben vannak. Már most egy ötven­hatvan oldalas újságot három centért lehet venni, az előállítása tizenkét­­tizenöt centbe kerül. A többletet a fél újságot is kitevő hirdetések térítik meg. Amelyik újságban a zsidók nem hirdet­nek, az versenyképtelen. Például a „New York American”, amiért nem egé­szen Hitler- és németellenes híreket adott, félév múlva megbukott. Az üzlet­világ még azokat az üzleteket is bojkot­­tálta, amelyek ebben a lapban mertek hirdeti. A film teljesen zsidókézben van, a könyvpiacon az a néhány cég, amely nem zsidó, bojkott által tönkretehető és így kezes bárány. A rádió a hirdetők pénzéből szolgáltatja a műsort és nem az előfizetésekből. (A rádió ingyenes ugyan, de minden öt percben egy hirde­tés zavarja meg az előadást.) A rádió magántársaságok tulajdona, szintén fő­képp zsidó tőkével. És ha volna olyan rádiótársaság, amely nem követné az általános irányvonalat, akkor a kor­mány felülvizsgálati hatalmába ütköz­nék. Ezeknek a kulcspozícióknak birtok­lása révén az USA egész propaganda­­szervezete zsidó kézben van és tökélete­sen elzárható minden más befolyástól. A zsidók dicséretére legyen mondva, hogy a propagandát kitűnően megszer­vezték az „objektív” hírektől, az előkelő „pártatlan” lapoktól a csaholó, olcsó, külvárosi „tablóid paper”-ig, amelynek illusztrációiban Hitler fogai közül vér csurog és az ártatlan áldozatok, főleg gyermekek szemei megtörnek. A közön­ség legnagyobb része meg van győződve arról, hogy sajtója és a rádió „szabad”, a hírek tárgyilagosak, stb. . Az Angliát mindenáron — békésen, vagy ha másképp nem lehet, háború­val is — kisegíteni akaró csoport az angol leszármazottaknak az a része, amely öntudatosan megtartotta az an­gol tradíciót és az angolszász össze­tartozás érzését. Igaz azonban, hogy ezeknek csak egészen kis része akart azonnali háborús beavatkozást Anglia oldalán. Nem szívesen harcolnak, féltik gyermekeidet, kényelmes, gazdag élet­módjukat. Végül azonban mégis leg­többjük azt mondja, hogy: „We cannot let England down“. (Nem hagyhatjuk cserben Angliát.) E családok között vannak olyanok, amelyek még az angol gyarmati időben az angol királytól kapták „grant‘‘-ként nagy birtokukat valahol Virginiában, Marylandben vagy Carolinában. Bár eléggé exkluzív éle­tet élnek, társadalmilag mégis erős szuggesztív erejük van. Ha Miss Lyon (aki különben az angol királynő har­madfokú unokahúga) tiszteletére nagy­anyja lunch-ot ad, ezt a gyári munkás is olvassa napilapjában. Az újonnan bevándoroltakat nem számítva, mind a szegényebb néposztály, mind az új­gazdagok egyetlen életforma után vágynak és ezt az életformát a régi angol családok jelentik számukra. Ez volna az ország arisztokráciája, ame­lyet a kisemberek, valamint az új­gazdagok lehetőség szerint utánoznak. Ezek a családok nem hagyják Angliát „go down“ (alámerülni), már ameny­­nyire ez tőlük és nem Hitlertől függ. De nemcsak az erősen angol érzelműek, hanem általában a „Hundred percent American“, a százszázalékosan ameri­kai is valahogy úgy érzi, ha Angliát legyőzik, az ő saját presztízse, az angol­szász fajta, tradíció, életmód előjoga is megszűnik az egész világon. Már­pedig az angolszász minden más fajtát ala­­csonyabbrendűnek tart magánál, annál inkább, minél kevésbé árulja el ezt az értelmét. Roosevelt családja ugyan holland eredetű, de összeházasodás folytán há­rom évszázadon át teljesen angol­szásszá vált és ma Amerika egyik leg­jobb családjának számít. Roosevelt sze­mélyes rokonszenvei teljesen Anglia felé irányulnak és hatalmas ambíciójából ki­folyóan szeretne Anglia megmentője­­ként szerepelni. Az angol királyi pár utazása az Egyesült Államokban és Rooseveltéknél való vendégeskedése nagyrészt az elnök ilyen irányú érzel­meinek fűtésére szolgált. Rooseveltet részint becsvágya, részint pedig egy valódi szükségesség hajtja a diktátori­nak megfelelő hatalom elérésére. A gaz­dasági helyzet az eltúlozott individualiz­mus következménye­képpen szintén nagyarányú zűrzavar jeleit mutatja. Egyelőre csak a ország hihetetlen bősége, anyagokban való gazdagsága tartja a helyzetet. Ha Rooseveltnek sikerülne­­ háborút üzenni, ez az amerikai alkotmány sze­rint is azt jelentené, hogy diktátori ha­talmat kapna, amit azután, a zavaros viszonyokra való hivatkozással, meg le­hetne hosszabbítani. Úgy látszik, mintha Roosevelt ambíciója erre felé törne. Ezeket látom azoknak a nagy erők­nek, amelyek az USA-t a háború felé viszik. A big bussines, a „nagy üzlet“, amennyiben azonnali hadinyereségre tehet szert, nem habozik a beavatko­zással, bár remeg egy háború követ­kezményeitől, vagy a forradalmaktól. A bankárok ezenkívül még az infláció­tól is félnek. Csak a nemzetközi ban­károk akarnak az arany agóniája miatti végső elkeseredésükben hábo­rút, de ők is szörnyülködnek az utána következő vízözön gondolatától. A „man in the street“, azaz az­ átlag­ember csalódott már a világháborús jelszavakban, mint „a háború véget vet a háborúnak“ és „a háború meg­menti a demokráciát“ — és a hadi­­szállítókra gyanakszik. Sőt, miután az antiszemitizmus rohamosan növekszik, olyan is akad, aki a zsidókra is gya­nakszik a jövendő vérfürdő előkészíté­sében. Bár az is igaz, hogy a zsidósá­got most kissé elfelejtették, mert annyi szörnyűséget olvastak a németekről. A nép nem akar háborút, de a nagysza­bású propaganda következtében erős a német­gyűlölet. És a háborús pártnak még csak egy jól megrendezett inci­dens kell, hogy a szándékuk sikerüljön. Alkalmat nyújt erre az amerikai átlag­ember naivsága, politikai tudatlansága és elképesztő szentimentalizmusa ... Lindbergh beszédei pedig a háborús uszítók és a háborús részvétel ellen, pusztában elhangzott kiáltások marad­nak. Az olasz-görög viszályt tárgyalások útján immár nem lehet elintézni Eredményesen folynak az olasz hadműveletek Róma, november 2. Illetékes római körökben határozottan megcáfolják azokat az angol forrásból eredő híreket, amelyek szerint az olasz­­görög viszályt tárgyalások útján lehet elintézni. Illetékes római körökben ép­pen ellenkezőleg kijelentik, hogy Olasz­országnak esze ágában sincs béke­kötésre irányuló megbeszéléseket kez­deni. A háború gépezete megindult és nem fog addig megállni, amíg a viszályt erélyes eszközökkel el nem intézik. A Stefani-iroda szombaton délben az olasz főhadiszállás következő hivatalos jelentését tette közzé: Görögországban a Kalamas völgyében folynak csapataink hadműveletei Janina irányában és a Pindos magaslatain. Légierőnk pénteken napközben bombáz­ta Salamis katonai fegyvertárát és a kikö­tőben horgonyzó hajókat. Korfu katonai célpontjait, ahol heves robbanásokat és tü­zeket okozott, a katonai barakktábort Skipero mellett szemmel látható eredmény­nyel, Larissa pályaudvarát, ahol egy vo­natot talált el, a korinthusi csatornát, a Korinthusból Athénbe vezető vasútvona­lat, amelyen több helyütt megszakadt az összeköttetés és végül Szalonikit két egy­

Next