Uj Magyarság, 1941. május (8. évfolyam, 98-123. szám)
1941-05-01 / 98. szám
Atalofillér 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FEL FELELŐS SZERKESZTŐ: . J BUDAPEST, vitt JÓZSEF-KÖRÚT 6. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁMARA aj|| /\Tf|V VWiV'^V TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR MIkV ■ M 1 19 1 V MIM 1-444-00. POSTACSEKKSZAMLA 6500 -941 május CSÜTÖRTÖK VIII. évfolyam 98. szám Az Indiai-óceántól Grönlandig sorozatosan sülyednek el az angol hajók A görögországi súlyos vereség után Egyiptomban is újra megfutamították az angolokat a tengely haderői 1—■———1,11 11 1 LINDBERGH Írta: Milotay István Mikor az elsők közt is elsőnek átrepülte az óceánt, mint messze földrészek között az érintkezés első szárnyas hírnöke, az emberiség, a tömegek legmélyebb ösztöne úgy érezte, valami csoda történt a világgal. Azt hitték, az örök béke indult el ezeken az acélszárnyakon. Nincs többé távolság népek és népek között, nincs többé határ, az egész földgömb egyetlen országgá vált s minden népek elindultak egymás felé a testvériség régi országútjain! ... Aztán kiderült, hogy ezek a szárnyak a háborút jelentik, egy elkerülhetetlen, megfellebbezhetetlen, minden eddiginél pusztítóbb, arányaiban, kiterjedésében fölmérhetetlen háborút, amely csakugyan nem ismer távolságot, nem ismer határokat, se hegyeket, se sivatagokat, se óceánokat, mert oda viszi acélszárnyain a tüzet, a pusztulást, ahova akarja. És Lindbergh, aki mint a béke szárnyas embere ért először európai földet, eljött ide másodszor is, egy másik világrész megbízásából, mint az új háború szakértője, amely nem a földön, nem a vizen, de a levegőben fog eldőlni, ha egyszer reá kerül a sor. Akkor már egy egész világsajtó ordította ezt a jövendő háborút. A hazátlan emigránsok s a lelketlen hazafiak, a nemzetközi pénzhatalmak s a zsidó bosszúgondolat szolgálatában mind erre dolgoztak. Kompromittálni azokat, akik föl mertek lázadni ellenük, bebizonyítani róluk, hogy uralmuk, munkásságuk minden sikere elvetemedett kalandorok dolga. Csak egy óriási blöff az egész, amely össze fog omlani az első kakasszóra. Bérelt szakértők és felbérelt propagandaügynökök előre bebizonyították a demokráciák óriási fölényét, előre leszámították biztos győzelmét a németolasz feltámadás papírvárai fölött. S épp azért, mert Lindberghtől is ezt várták, őt is ezért küldték át Európába megbízói is és a kibérelt uszító és feluszított világsajtó és az ugyanilyen világközvélemény is. Milyen hős lett volna, micsoda új népszerűség, micsoda elismertetés emelte volna új diadalokra, ha ez a hős csakugyan erre vállalkozik! Micsoda, pozíciók nyíltak volna meg előtte. Csak egy szót kellett volna mondania, csak annyit, hogy: igen. De ez az igen szó hazugságot jelentett volna. Azt a hazugságot, amit megbízói vártak, amit előre elhatároztak s amit innen Európából Lindberghnek meg kellett volna erősítenie. De kiderült, hogy ő nem azok közül a szakértők közül való, akik előre tudják, mi lesz a véleményük, mit fognak jelenteni, mert tudják mi tetszik a megbízóiknak, mit várnak azok tőlük. Lindbergh nem volt képes erre a szakértelemre. Az összes jólértesült diplomatákkal, az összes jólértesült katonai tekintélyekkel, az egész még jobban értesült sajtóval és valamennyi pártpolitikussal szemben csak saját magának, a saját szemeinek, a saját tudásának, saját lelkiismeretének hitt és engedelmeskedett és eszerint jelentett is. Az úgynevezett amerikai közvélemény részéről hidegség, meghökkenés, szűkszavú, majd néma hallgatás fogadta ezt a szakértői véleményt. Az uralkodó Amerika hirtelen nem is értette a dolgot. Őrült ez a fiatalember, nem tudja, mit csinál, vagy még ennél is nagyobb őrült, tudja, mit csinál és tudja, hogy mit jelent, ha ezt csinálja és mégis így cselekszik? Amerikai fantázia érné csak utól azt a valóságot, mi mindent megkíséreltek, hogy ezt a megtévedt szakértőt jobb meggyőződésre, jobb szakértelemre bírják. Még nem ment a dolog a nyilvánosság elé, még mindent vissza lehet szívni, még mindent meg lehet változtatni. Micsoda érdekek, befolyások mozdultak itt meg! Az elnökválasztás óriási üteme már megindult, a nagy gépezet már fel volt húzva, a szerepek ki voltak osztva, Wendel Willkie, a szerződtetett ellenjelölt úgy dolgozott, úgy látszott, öröm volt vele küzdeni. Ő is el fog majd menni a választás után szakértőnek Angliába, de ő majd másképp fog jelenteni. Ő vele lehet beszélni, ő okos ember, tudja, mi a kötelessége egy igazi szakértőnek. Egy új világháború, egy új fegyverkezés, egy új, az egész világot átfogó pénzügyi spekuláció érdekeltjei, zsoldosai, kibérelt tollai, nyílt és titkos ügynökei tudták, mi itt a tét, mire megy a játék, egy jó szakértelem világokat megér, s itt csakugyan világok sorsa forgott kockán. A Sátán bizonyára felvezette őt is a sziklára és megmutatta neki azt a királyságot, amelyet életében minden hősnek megmutat egyszer, hogy megpróbálja a maga oldalára hódítani. De Lindbergh nem tágított. Ott állt a szenátus bizottsága előtt egymagában. A reászegeződő várakozás iszonyú feszültségétől terhelt levegőben ugyanaz az arc és ugyanaz a kérdés meredt reá. Szemben állt a kicserzett, minden hájjal megkent, minden lében átpácolt politikusokkal, a választási ringek mindenható vezéreivel, a kolompos bossokkal, akik mögött a háttérben ott kísért a folyosón nyüzsgő Lobbyparlament, a pénzoligarchia, a nagyipar, a zsidó világérdek sötét hatalmai, akik szinte mind ugyanazt a választ, ugyanazt a szakértelmet várták tőle. És velük szemben ott állt a magános, fiatal hős. Ez nem olyan, mint Baruch, a Wilson totum fac barátja, nem is olyan, mint egy Morgenthau, vagy egy Frankfurter. Ez nem La Guardia, a newyorki polgármester és nem is Otto Kahn, a wallstreeti bankár. Ez egy hazafi, de nem abban az amerikai értelemben, nem azé az amerikai szellemé, amely Krisztust azért magasztalja, mert a világtörténelem legnagyobb ügynöke, legnagyobb propagandafőnöke volt, aki a maga árujának, a maga hitének — hisz a hit is csak áru — győztes világreklámot tudott csinálni. Nem, ez nem olyan hurrá-hazafi, aki a chilei salétromban, a milliós újságpéldányokban, a kínai győzelemre spekuláló börzemanőverekben, a brazíliai kávékrachban, vagy a bolíviai kaucsukbojkottban, a rádiómonopóliumokban, a hajózási vagy fegyverkezési papírokban, vagy a mexikói olajpuccsban van érdekelve. Ez egy olyan hazafi, mintha a múltból, az elavult washingtoni időkből maradt volna itt, akit csak egy dolog érdekel: saját igazsága és Amerika népének, a megtévesztett, a demokrácia és a szabadság eszközeivel, mákonyával járomba fogott százmilliónak igazi érdeke, a népnek, a sötét, ártatlan, beláthatatlan tömegeknek érdeke, amelyet ezek a szörnyű hatalmak mind elkendőzni, elhomályosítani s végeredményben mind elárulni akarnak. Ezt a magános, szőke fiatalembert — a hősnek, az igazi nagyságnak és ártatlanságnak apostoli, isteni félszegsége ez — csak ez az érdek, ez az igazság hevíti. Ettől nem látja meg azt a másikat, amelyet mindenki árul, minden kínál, amellyel mindenki fenyegetődzik, s amelyről ő úgy érzi, hogy a világtörténelem legnagyobb tévedése. De ez a Lindbergh nemcsak megmarad a maga igaza mellett, most már még tovább megy: a legnagyobb veszélyt, a legnagyobb kockázatot vállalja: a feluszított nyilvánosság elé megy s maga is a tömegekhez fordul. Mert érzi, már felfigyelnek rá. A tömegek csalhatatlan ösztöne felriad, fölérez iszonyú mélységekből s a hazugság, az uszítás ráhantolt tömkelegei alól feléje fordul. Ezt a másik, ezt az ébredő közvéleményt tehát el kell hallgattatni. Az elnök maga jár elől a jó példával s megvetéssel nyiatkozik a „dilettáns”-ról, akinek fejtegetéseit el se olvassa, mert „mi célja volna ennek”, úgymond kissé lebiggyesztett szájjal. Igaz, mi célja is volna, mikor nem a mi igazunkat mondja? Mi célja lenne egy iyen igazságnak? Miután a szólásszabadság, a gondolatszabadság világbirodalmában vagyunk s nem valami nácidiktatúrás zsarnokság alatt, a rádiótársaságok, valamennyi ugyanazon szőrös kezekben, amelyek csak a nekik tetsző, nekik szolgáló szabadságot védik és féltik, bojkottot hirdetnek a Lindbergh szakértelme ellen, elhatározzák, hogy nem engedik se szóhoz, se levegőhöz ezt az igazságot. A sajtó, ez a szörnyű dunciani erdő, egyszerre megmozdul. A vitágzsidóságnak ez az eget ostromló, sztratoszférákat betöltő jerikói harsonája, amely falakat omlaszt, nagyságokat emel fel és buktat a mélységekbe, amely magasztal és gyilkol egyszerre és ugyanazon eszközökkel, az új Bábelnek, az új zsinagógának ez a vitággyülevésze már fülel, már gyanúsít, egyre ingerültebben támad reá. Már célzások történnek: ez nem egy érdektelen ember — hogy is volna az, mikor nem a mi érdekeinket szolgálja?! — Ez gyanús, ez idegen, ez mást akar, mást mer akarni, mint mi, tehát halál reá! Ha pedig csakugyan őrült és azért csinálja mindezt, akkor is halál reá! Ez a sajtó ugyan égig üvöltötte a viághős dicsőségét, az óceánt megszégyenítő rekordját, de most már csak a jelszót várja, hogy végleg sárba rántsa és megkövezze ugyanezt a hőst, ezt az apostolt, vagy ezt az őrültet, aki, ime, vele, még vele is szembe mer szállni s akinek nem kell a pénzen, gyűlöleten, aljas indulatokon, földalatti érdekeken, borzalmas tömegszenvedélyeken élősködő publicity, amelyet ő árul és osztogat. Ez a sajtó már csak a döntő jelszóra vár, amely prédául dobja, kiszolgáltatja neki ezt a hitvány „óceáni sofőrt“, ezt a „pilótaőrmestert“, ezt a „nácibérencet“. És íme, ezt a szót is kimondják. Kimondják, hogy ez a Lindbergh nem