Uj Magyarság, 1941. május (8. évfolyam, 98-123. szám)

1941-05-01 / 98. szám

Atalofillér 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FEL­ FELELŐS SZERKESZTŐ: . J BUDAPEST, vitt JÓZSEF-KÖRÚT 6. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM­ARA aj|| /\Tf|V VWiV'^V TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR M­­IkV ■ M 1 19 1 V MIM 1-444-00. POSTACSEKKSZAMLA 6500 -941 május­­ CSÜTÖRTÖK VIII. évfolyam 98. szám Az Indiai-óceántól Grönlandig sorozatosan sülyednek el az angol hajók A görögországi súlyos vereség után Egyiptomban is újra megfutamították az angolokat a tengely haderői 1­­—■———1,11 11 1 LINDBERGH Írta: Milotay István Mikor az elsők közt is elsőnek átrepülte az óceánt, mint messze földrészek kö­zött az érintkezés első szárnyas hírnöke, az emberiség, a­­ tömegek legmélyebb ösztöne úgy érezte, valami csoda történt a világgal. Azt hitték, az örök béke indult el ezeken az acélszárnyakon. Nincs többé távolság népek és népek között, nincs többé határ, az egész föld­gömb egyetlen országgá vált s minden népek elindultak egymás felé a testvéri­ség régi országútjain! ... Aztán kiderült, hogy ezek a szárnyak a háborút jelentik, egy elkerülhetetlen, megfellebbezhetetlen, minden eddiginél pusztítóbb, arányaiban, kiterjedésében fölmérhetetlen háborút, amely csak­ugyan nem ismer távolságot, nem ismer határokat, se hegyeket, se sivatagokat, se óceánokat, mert oda viszi acélszár­nyain a tüzet, a pusztulást, ahova akarja. És Lindbergh, aki mint a béke szár­nyas embere ért először európai földet, eljött ide másodszor is, egy másik világ­rész megbízásából, mint az új háború szakértője, amely nem a földön, nem a vizen, de a levegőben fog eldőlni, ha egyszer reá kerül a sor. Akkor már egy egész világsajtó ordí­totta ezt a jövendő háborút. A hazátlan emigránsok s a lelketlen hazafiak, a nemzetközi pénzhatalmak s a zsidó bosszúgondolat szolgálatában mind erre dolgoztak. Kompromittálni azokat, akik föl mertek lázadni ellenük, bebizonyítani róluk, hogy uralmuk, munkásságuk minden sikere elvetemedett kalandorok dolga. Csak egy óriási blöff az egész, amely össze fog omlani az első kakas­szóra. Bérelt szakértők és felbérelt pro­pagandaügynökök előre bebizonyították a demokráciák óriási fölényét, előre le­számították biztos győzelmét a német­olasz feltámadás papírvárai fölött. S épp azért, mert Lindberghtől is ezt vár­ták, őt is ezért küldték át Európába megbízói is és a kibérelt uszító és fel­uszított világsajtó és az ugyanilyen világközvélemény is. Milyen hős lett volna, micsoda új nép­szerűség, micsoda elismertetés emelte volna új diadalokra, ha ez a hős csak­ugyan erre vállalkozik! Micsoda, pozíciók nyíltak volna meg előtte. Csak egy szót kellett volna mondania, csak annyit, hogy: igen. De ez az igen szó hazugsá­got jelentett volna. Azt a hazugságot, amit megbízói vártak, amit előre elhatá­roztak s amit innen Európából Lind­­berghnek meg kellett volna erősítenie. De kiderült, hogy ő nem azok közül a szakértők közül való, akik előre tudják, mi lesz a véleményük, mit fognak jelen­teni, mert tudják mi tetszik a meg­bízóiknak, mit várnak azok tőlük. Lind­bergh nem volt képes erre a szakérte­lemre. Az összes jólértesült diplomaták­kal, az összes jólértesült katonai tekin­télyekkel, az egész még jobban értesült sajtóval és valamennyi pártpolitikussal szemben csak saját magának, a saját szemeinek, a saját tudásának, saját lelkiismeretének hitt és engedelmeske­dett és eszerint jelentett is. Az úgynevezett amerikai közvéle­mény részéről hidegség, meghökkenés, szűkszavú, majd néma hallgatás fo­gadta ezt a szakértői véleményt. Az uralkodó Amerika hirtelen nem is ér­tette a dolgot. Őrült ez a fiatalember, nem tudja, mit csinál, vagy­ még ennél is nagyobb őrült, tudja, mit csinál és tudja, hogy mit jelent, ha ezt csinálja és mégis így cselekszik? Amerikai fantázia érné csak utól azt a valóságot, mi mindent megkíséreltek, hogy ezt a megtévedt szakértőt jobb meggyőződésre, jobb szakértelemre bír­ják. Még nem ment a dolog a nyilvá­nosság elé, még mindent vissza lehet szívni, még mindent meg lehet változ­tatni. Micsoda érdekek, befolyások mozdultak itt meg! Az elnökválasztás óriási üteme már megindult, a nagy gépezet már fel volt húzva, a szerepek ki voltak osztva, Wendel Willkie, a szerződtetett ellenjelölt úgy dolgozott, úgy látszott, öröm volt vele küzdeni. Ő is el fog majd menni a választás után szakértőnek Angliába, de ő majd másképp fog jelenteni. Ő vele lehet be­szélni, ő okos ember, tudja, mi a köte­lessége egy igazi szakértőnek. Egy új világháború, egy új fegyverkezés, egy új, az egész világot átfogó pénzügyi spekuláció érdekeltjei, zsoldosai, kibé­relt tollai, nyílt és titkos ügynökei tud­ták, mi itt a tét, mire megy a játék, egy jó szakértelem világokat megér, s itt csakugyan világok sorsa forgott kockán. A Sátán bizonyára felvezette őt is a sziklára és megmutatta neki azt a ki­rályságot, amelyet életében minden hősnek megmutat egyszer, hogy meg­próbálja a maga oldalára hódítani. De Lindbergh nem tágított. Ott állt a szenátus bizottsága előtt egymagában. A reászegeződő várakozás iszonyú fe­szültségétől terhelt levegőben ugyanaz az arc és ugyanaz a kérdés meredt reá. Szemben állt a kicserzett, minden háj­jal megkent, minden lében átpácolt politikusokkal, a választási ringek min­denható vezéreivel, a kolompos bos­­sokkal, akik mögött a háttérben ott kísért a folyosón nyüzsgő Lobby­parlament, a pénzoligarchia, a nagyipar, a zsidó világérdek sötét hatalmai, akik szinte mind ugyanazt a választ, ugyan­azt a szakértelmet várták tőle. És ve­lük szemben ott állt a magános, fiatal hős. Ez nem olyan, mint Baruch, a Wilson totum fac barátja, nem is olyan, mint egy Morgenthau, vagy egy Frank­furter. Ez nem La­ Guardia, a new­­yorki polgármester és nem is Otto Kahn, a wallstreeti bankár. Ez egy ha­zafi, de nem abban az amerikai érte­lemben, nem azé az amerikai szellemé, amely Krisztust azért magasztalja, mert a világtörténelem legnagyobb ügynöke, legnagyobb propaganda­főnöke volt, aki a maga árujának, a maga hitének — hisz a hit is csak áru — győztes világreklámot tudott csi­nálni. Nem, ez nem olyan hurrá-hazafi, aki a chilei salétromban, a milliós új­­ságpéldányokban, a kínai győzelemre spekuláló börzemanőverekben, a brazí­liai kávékrachban, vagy a bolíviai kaucsukbojkottban, a rádiómonopóliu­mokban, a hajózási vagy fegyverkezési papírokban, vagy a mexikói olajpuccs­­ban van érdekelve. Ez egy olyan ha­zafi, mintha a múltból, az elavult washingtoni időkből maradt volna itt, akit csak egy dolog érdekel: saját­ igazsága és Amerika népének, a meg­tévesztett, a demokrácia és a szabad­ság eszközeivel, mákonyával járomba fogott százmilliónak igazi érdeke, a népnek, a sötét, ártatlan, beláthatatlan tömegeknek érdeke, amelyet ezek a szörnyű hatalmak mind elkendőzni, el­homályosítani s végeredményben mind elárulni akarnak. Ezt a magános, szőke fiatalembert — a hősnek, az igazi nagyságnak és ártatlanságnak apos­toli, isteni félszegsége ez — csak ez az érdek, ez az igazság hevíti. Ettől nem látja meg azt a másikat, amelyet min­denki árul, minden kínál, amelly­el mindenki fenyegetődzik, s amelyről ő úgy érzi, hogy a világtörténelem leg­nagyobb tévedése. De ez a Lindbergh nemcsak meg­marad a maga igaza mellett, most már még tovább megy: a legnagyobb ve­szélyt, a legnagyobb kockázatot vál­lalja: a feluszított nyilvánosság elé megy s maga is a tömegekhez fordul. Mert érzi, már felfigyelnek rá. A töme­gek csalhatatlan ösztöne felriad, fölérez iszonyú mélységekből s a hazugság, az uszítás ráhantolt tömkelegei alól feléje fordul. Ezt a másik, ezt az ébredő közvéle­ményt tehát el kell hallgattatni. Az elnök maga jár elől a jó példával s meg­vetéssel nyiatkozik a „dilettáns”-ról, akinek fejtegetéseit el se olvassa, mert „mi célja volna ennek”, úgymond kissé lebiggyesztett szájjal. Igaz, mi célja is volna, mikor nem a mi igazunkat mondja? Mi célja lenne egy iyen igaz­ságnak? Miután a szólásszabadság, a gondo­latszabadság világbirodalmában va­gyunk s nem valami nácidiktatúrás zsarnokság alatt, a rádiótársaságok, valamennyi ugyanazon szőrös kezekben, amelyek csak a nekik tetsző, nekik szol­gáló szabadságot védik és féltik, bojkot­tot hirdetnek a Lindbergh szakértelme ellen, elhatározzák, hogy nem engedik se szóhoz, se levegőhöz ezt az igazságot. A sajtó, ez a szörnyű dunci­ani erdő, egyszerre megmozdul. A vitágzsidóság­­nak ez az eget ostromló, sztratoszférá­kat betöltő jerikói harsonája, amely falakat omlaszt, nagyságokat emel fel és buktat a mélységekbe, amely magasztal és gyilkol egyszerre és ugyanazon eszközökkel, az új Bábelnek, az új zsinagógának ez a vitággyülevésze már fülel, már gyanúsít, egyre ingerül­tebben támad reá. Már célzások történ­nek: ez nem egy érdektelen ember — hogy is volna az, mikor nem a mi érde­keinket szolgálja?! — Ez gyanús, ez idegen, ez mást akar, mást mer akarni, mint mi, tehát halál reá! Ha pedig csak­ugyan őrült és azért csinálja mindezt, akkor is halál reá! Ez a sajtó ugyan égig üvöltötte a viághős dicsőségét, az óceánt megszégyenítő rekordját, de most már csak a jelszót várja, hogy végleg sárba rántsa és megkövezze ugyanezt a hőst, ezt az apostolt, vagy ezt az őrültet, aki, ime, vele, még vele is szembe mer szállni s akinek nem kell a pénzen, gyűlöleten, aljas indulatokon, földalatti érdekeken, borzalmas tömeg­szenvedélyeken élősködő publicity, ame­lyet ő árul és osztogat. Ez a sajtó már csak a döntő jel­szóra vár, amely prédául dobja, ki­szolgáltatja neki ezt a hitvány „óceáni sofőrt“, ezt a „pilótaőrmestert“, ezt a „nácibérencet“. És íme, ezt a szót is kimondják. Ki­mondják, hogy ez a Lindbergh nem

Next