Uj Magyarság, 1941. szeptember (8. évfolyam, 199-222. szám)
1941-09-02 / 199. szám
Kedd, 1941 szeptember 2 Vili. évfolyam 199. szám Q» « ^ • Sild ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA _____ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: Sjg$,lGBUDAPEST, VHL, JÓZSEF KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA IUINI IQTlf ÁJ , ’ / TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR IMI 19 1 V 11 VIV 1-444-00, POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Churchilltől a Teleki-térig (D. N. L.) A keleteurópai gettók dasszideus Talmud-iskoláiban, ahol ennek a misztikumokban élő zsidóságnak is legegzaltáltabb ivadékai hallgatták a rabbinusok tanításait, burjánzott fel, mint az őserdők nyirkos, naptalan homályában az örökké kiismerhetetlen bozót, az eljövendő Messiás országának kusza álma arról, hogy miképpen lesz minden népek felett az Izrael, ha majd az idők teljessége eljön. Ezek az örök révületben élő, az írás és a Talmud mesterei szavát a sok olvasástól gyulladt szemekkel böngésző, vézna, lengő tincsű, komor tekintetű ifjú zsidók szentül hitték, hogy a világ összes nemzetei felett való hatalmat Mózes népének kezébe adja a Messiás, s a szétszórattatás minden szenvedését, az évezredek üldöztetésének, megaláztatásának minden kínját megbosszulhatja akkor a választott nép. Az ószövetség sötét jóslatai, a próféták korbáccsal zúgó szavai visszhangzottak örökké e Talmud-tanítványok fülében, s belőlük nőtt az a titokzatos és nyugtalanító tömeg, amely aztán vándorútra kelt a nyugatoroszországi, lengyel és galíciai városokból, hogy tovasodródjék a történelem árjával a földkerekség minden országába, s ne leljen hazát sehol, de magában hordozza annak a másiknak, annak a szüntelen áhítottnak lobogó képét, s annak megteremtésén fáradozzék minden erejével... A Messiás birodalmának eljövetele, ha köd is, ha álom is, ha csak a fanatikus gettó-zsidóság szombati gyertyájának fényében reszkető khiméra is, van egy másik ország, amelyben Izrael népe számára az uralom tán nem kevésbé fontos, s amelyért ugyanolyan fanatikus hittel, ugyanannyi makacssággal, az ötezeresztendős kiválasztódás törvényétől erős nemzedékekkel dolgozik. A liberalizmusnak majd egy évszázados politikai, társadalmi és gazdasági rendszere már-már oda is emelte Ahasvérus tragikus népét, hogy szellemi uralmát megvalósította mind az öt földrészen, karmos kezébe kaparintván a pénzt, minden zárak kulcsát, s diktált erkölcsöt, gondolkodást, életformát még azoknak a nemzeteknek is, amelyeknek földjén elenyésző kisebbségben élt. Ezt a hegemóniát rendítette meg alapjaiban Európa eszmélő népeinek ereje, az a nyers és egészséges nacionalizmus, amely kivetette magából, mint a test a kártékony sejteket, nemcsak a zsidó befolyást, de igyekszik megszabadulni magától a fizikailag jelenvaló zsidóságtól is, hogy végre megoldja az örökké vívódó kérdést, amely Titus Vespasianus óta kísért. Micsoda menedéket találhat Izrael ezzel a roppant erővel, ezzel a kíméletlen, mert egészséges ösztönnel szemben? Hová menekülhet, hol keresheti Messiását? Természetes, hogy oda fordul, ahol az ő nyíltan soha be nem vallott, de szem elől egy pillanatra se tévesztett céljaihoz fegyvertársat lel, ahol az ő ellenségével szemben fegyverkező hatalmat lát, s mióta az új világháború folyik, a földkerekség egész zsidósága Churchalben látja megváltóját, az Empire miniszterelnökébe veti minden reménye horgonyát. A demokrácia győzelme a zsidóság diadalát is jelentené egyúttal, az európai nacionalizmus megtörése, letiprása, megaláztatása, a föld színéről való kiirtása a zsidóság zavartalan uralmát hozná szinte már ugyanabban a mértékben, ahogyan a basszideus talmudisták képzelték nem is olyan régen. Ezért tapasztaljuk, hogy mindenütt a világon, nálunk is a zsidóság, akár ahhoz az úgynevezett asszimiláns, karrierista réteghez tartozzék, amely már levetette a gettó külsőségeit, akár ahhoz a proletár tömeghez, amely a nemzeti és vallási miszticizmus álmaiba menekül sanyarú sorsának valósága elől, a demokráciára esküszik, s úgy hallgatja a londoni rádió éterbe szórt propagandaanyagát, úgy lesi Churchill minden szavát, mintha abból a Messiás hangja csengene ki. Fanatikus nép, tehát a végletek népe a zsidóság, az ószövetségi bosszúé, a szemet szemért, fogat fogért törvényéé, amely nem ismer se megbocsátást, se irgalmat. A rajta esett bántásokat, vagy vélt sérelmeket lobogó indulattal torolja meg, ha módja van hozzá, s nem válogat az eszközökben. Magyarországon a zsidóság, annak ellenére, hogy két törvényünk is intézkedik a társadalmi, gazdasági és szellemi életben elfoglalt helyének korlátozásáról, még mindig háborítatlanul él s nincs oka, — legalábbis a magyarság szemében nincs oka, — hogy bosszúra gondoljon. S mégis, szinte nem múlik el nap, hogy ne hallanák az ország valamelyik zugából a hírt, hogy nyomorult falusi fűszeresek, kis kocsmárosok, vidéki városok jómódú kereskedői, vagy zsidó intellektuelek miképp fenyegetőznek a demokráciák győzelmével, hogy ígérgetik a legválogatottabb kínzásokat a riadt parasztnak, hogy álmodnak a Palesztináig vezető utak keresztény fejekkel való kikövezéséről, s hogy akarnak szántani ekébe fogott magyarokkal „ha majd Churchill győz” ... Rádiójuk a zárt ablakok és behajtott ajtók mögött éjjel-nappal nyitva, s beállítva London vagy Moszkva hullámhosszára, nehogy egyetlen hírt, egyetlen biztató mondatot elmulasszanak, ami onnét elhangozhat. Fantasztikus bolseviki győzelmekről suttognak, s miközben olvassák az újságokat, amelyek beszámolnak a szovjethordák kegyetlenkedéseiről, a felgyújtott városokról, lemészárolt, ártatlan asszonyokról, gyermekekről, aggastyánokról, a börtönökben százával legéppuskázott túszokról, s megjegyzik maguknak a rémségeket, s tanulnak belőlük. A Teleki-téren a hetvenötesztendős Kohn Sándor, a vén Fischer Ede, s a fiatal kifutó ígérgeti a válogatott kínokat, „ha majd Churchal győz”, s félelem nélkül hirdeti százak füle hallatára, hogy „itt is úgy kéne tenni, mint Oroszországban, keresztény koponyákkal kövezzék ki az utat”. Tucatjával nőnek ki a földből a Szamuelkek, a Corvin-Klein Ottók, e testüeg, vagy lelküeg púpos szadisták, s nincsen kétsége felőle senkinek, hogyha egyszer itt csak egy nap, csak egyetlen óra kínálkoznék számukra, megvalósítani mindazt a fenyegetést, amit a pult mellett, a kocsma kármentéjében, vagy a piacon hangoztatnak, be is váltanák. Lobog bennük a gyűlölet, már tán nem is e nép iránt, amely földet és kenyeret adott nekik, de az egész nacionalista vitággal szemben, s az utolsó ártatlan falusi paraszton is megbosszulnák mindazt, amit hitsorsosaik, fajrokonaik a szétszórattatás óta szenvedtek, önkéntelenül tolul fel a kérdés e jelenségek láttán: vájjon elegendő-e a közigazgatási eljárás ezekkel a fiók-terroristákkal szemben, vájjon megtettünk-e mindent, ha fogházba zártuk, vagy az internálótábor drótkerítése mögé küldtük őket megszabott időre? Hogy nem kéne-e keményebb rendszabályokat alkalmazni ellenük s igyekezni megszabadulni tőlük, eltávolítani a magyar földről az örök forradalmárokat, akik egy zsidó Szent Bertalan-éjszaka üszkös, véres álmait már nemcsak melengetik magukban, de nyíltan is beszélnek róla? Hiller és Mussolini találkozójából félreérthetetlenül kiderül, hogy kontinensünk diadaluton halad Berlin, szeptember 1. Német illetékes helyen közlik: Külföldi laptudósítók megkérdezték a Wilhelmstrassén, vájjon párhuzamos akciót lehet-e látni a Führer és Mussolini, valamint Churchill és Roosevelt találkozójában? A Wilhelmstrassén utaltak arra, hogy a Führer és a Duce találkozásáról kiadott nyilatkozat klaszszikus válasz arra, amit a nyugati demokráciák képviselői az óceánon titokzatosan végbement találkozó alkalmával hirdettek s egyben tökéletesen hatálytalanítja is azt. Az óceánon — mondták a Wilhelmstrassén — előráncigáltak valami ócska lim-lomot s rövidített, népies kiadásban kiadták Wilson 14 pontját, míg Hitler és Mussolini találkozása egyike azoknak a forradalmi találkozásoknak, amelyek a két vezető államférfinak azt az akaratát közvetítik az európai népekhez, hogy életet és törvényt adjanak földrészüknek. A keleti találkozón — mondták ugyanezekben a körökben — egész bizonyosan nem a földtekékről folyt a vita s arról sem, miként vélekednek a földrajztudósok a világ felosztásáról, az viszont biztosra vehető, hogy szóba került, mi a felfogása a tengelyhatalmak vezéreinek, mint európai politikusoknak az európai népcsalád eljövendő száz évének alakulásáról. Kétségtelenül arról is tárgyaltak, hogy milyen módon szándékozik a két nép és vezetősége diadalmasan lezárni a háborút. Ha öszszehasonlítjuk a Churchill—Roosevelt és a Führer—Duce találkozóról kiadott közleményt, — mondják a Wilhelmstrassén, — láthatjuk, hogy két világ szól hozzánk. A keleti találkozóról kiadott közleményből és atalálkozó külsőségeiből félreérthetetlenül kiderül, hogy kontinensünk diadalútán halad s nem túlzott, ha azt pumnájuk, hogy a találkozó egy szebb jövő történelmi megvalósulásának hatalmas mérföldkövét jelenti. Ebben az eljövendő időben Európa minden népe, nagyok és kicsinyek egyaránt, új, saját együttélést harcolnak ki maguknak. Azok a vérnyomok, amelyek ezt a fejlődési folyamatot kísérik, egykor el fognak tűnni s akkor majd nem az óceánontúlról elhangzó demokrata szólamok és üres sallangok, hanem e népek véres harca fogja biztosítani a szabad, szép és erős életet. A tengelyhatalmak sorsdöntő harcukat mind saját maguk, mind Európa jövője érdekében a végső győzelemig folytatják Berlin, szeptember 1. Illetékes német részről közlik: Berlini politikai körökben nagy megelégedéssel tekintenek vissza azokra a katonai és politikai sikerekre, amelyeket 1939 szeptember elseje, tehát a most folyó nagy leszámolás kezdete óta vívtak ki. Annak a német rendőri lépésnek a nyomán, amelyet az angol szavatosságtól nagyzási hóbortba esett Lengyelország ellen tettek meg, mert itt erőszakkal akarták megtagadni a német néptől létfontosságú követeléseit, mint ismeretes, már szeptember 3-án kitört a nagy harc, amelyet Anglia idézett fel hadüzenetével s amelyet már évek óta készített elő a német birodalom ellen. A külügyminisztérium illetékes tényezői arra mutattak rá a külföldi sajtó képviselői előtt, hogy ez a háború viszont időközben Németország és szövetségeseinek a bolsevizmus elleni harcává vált, tehát az angol részről,Németországra kényszerített háború az Európa megújhodására vezető meneteléssé alakult át. Európa szövetséges hadai — hangoztatták a Wilhelmstrassén — ma Anglia utolsó európai fegyverhordozója, a bolsevizmus ellen indulnak, az ellen a bolsevizmus ellen, amely a birodalom keleti részében az új Európa jövő kialakulásának nagy veszélyét akarta jelenteni és valóban jelentette is. Ezt a megállapítást a Wilhelmstrasse említett illetékes tényezői közvetlen kapcsolatba hozzák azzal a világos és félreérthetetlen felfogással, amely a Führer és a Duce találkozójáról kiadott hivatalos közleményben jutott kifejezésre s amely szerint az a háború a tengelyhatalmak sorsdöntő harca, amelyet mind saját maguk, mind Európa jövője érdekében a végső győzelemig folytatnak. Ezt a háborút — mondták a Wilhelmstrassén — történelmünk, népünk és európai küldetésünk szemszögéből ítélve szent háborúnknak tekintjük, amely nem végződhet poshadt megalkuvással, hanem azt a döntésig — s amiben bizonyosak vagyunk — a diadalmas döntésig állni fogjuk. A politikai helyzetet az angol-bolseviki szövetkezés katonai veresége jellemzi. Te