Uj Magyarság, 1941. szeptember (8. évfolyam, 199-222. szám)

1941-09-02 / 199. szám

Kedd, 1941 szeptember 2 Vili. évfolyam 199. szám Q» « ^ • Sild ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA _____ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: Sjg$,lGBUDAPEST, VHL, JÓZSEF­ KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA IUINI IQTlf Á­J , ’ / TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR IMI 19 1 V 11 VIV 1-444-00, POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Churchilltől a Teleki-térig (D. N. L.) A keleteurópai gettók d­asszideus Talmud-iskoláiban, ahol ennek a misztikumokban élő zsidóság­nak is legegzaltáltabb ivadékai hall­gatták a rabbinusok tanításait, burján­zott fel, mint az őserdők nyirkos, nap­­talan homályában az örökké kiismer­hetetlen bozót, az eljövendő Messiás or­szágának kusza álma arról, hogy mi­képpen lesz minden népek felett az Izrael, ha majd az idők teljessége el­jön. Ezek az örök révületben élő, az írás és a Talmud mesterei szavát a sok olvasástól gyulladt szemekkel böngésző, vézna, lengő tincsű, komor tekintetű ifjú zsidók szentül hitték, hogy a világ összes nemzetei felett való hatalmat Mózes népének kezébe adja a Messiás, s a szétszórattatás minden szenvedését, az évezredek üldöztetésének, megaláz­tatásának minden kínját megbosszul­hatja akkor a választott nép. Az ószö­vetség sötét jóslatai, a próféták kor­báccsal zúgó szavai visszhangzottak örökké e Talmud-tanítványok fülében, s belőlük nőtt az a titokzatos és nyug­talanító tömeg, amely aztán vándor­útra kelt a nyugatoroszországi, lengyel és galíciai városokból, hogy tovasod­ródjék a történelem árjával a föld­kerekség minden országába, s ne leljen hazát sehol, de magában hordozza an­nak a másiknak, annak a szüntelen áhí­tottnak lobogó képét, s annak meg­teremtésén fáradozzék minden erejé­vel... A Messiás birodalmának eljövetele, ha köd is, ha álom is, ha csak a fanatikus gettó-zsidóság szombati gyertyájának fényében reszkető khiméra is, van egy másik ország, amelyben Izrael népe szá­mára az uralom tán nem kevésbé fon­tos, s amelyért ugyanolyan fanatikus hittel, ugyanannyi makacssággal, az ötezeresztendős kiválasztódás törvé­nyétől erős nemzedékekkel dolgozik. A liberalizmusnak majd egy évszázados politikai, társadalmi és gazdasági rend­szere már-már oda is emelte Ahasvérus tragikus népét, hogy szellemi uralmát megvalósította mind az öt földrészen, karmos kezébe kaparintván a pénzt, minden zárak kulcsát, s diktált erköl­csöt, gondolkodást, életformát még azoknak a nemzeteknek is, amelyeknek földjén elenyésző kisebbségben élt. Ezt a hegemóniát rendítette meg alapjai­ban Európa eszmélő népeinek ereje, az a nyers és egészséges nacionalizmus, amely kivetette magából, mint a test a kártékony sejteket, nemcsak a zsidó befolyást, de igyekszik megszabadulni magától a fizikailag jelenvaló zsidóság­tól is, hogy végre megoldja az örökké vívódó kérdést, amely Titus Vespasia­­nus óta kísért. Micsoda menedéket ta­lálhat Izrael ezzel a roppant erővel, ezzel a kíméletlen, mert egészséges ösztönnel szemben? Hová menekülhet, hol keresheti Messiását? Természetes, hogy oda fordul, ahol az ő nyíltan soha be nem vallott, de szem elől egy pilla­natra se tévesztett céljaihoz fegyver­társat lel, ahol az ő ellenségével szem­ben fegyverkező hatalmat lát, s mióta az új világháború folyik, a földkerek­ség egész zsidósága Churchalben látja megváltóját, az Empire miniszterelnö­kébe veti minden reménye horgonyát. A demokrácia győzelme a zsidóság diadalát is jelentené egyúttal, az euró­pai nacionalizmus megtörése, letiprása, megaláztatása, a föld színéről való ki­irtása a zsidóság zavartalan uralmát hozná szinte már ugyanabban a mér­tékben, ahogyan a b­asszideus talmu­­disták képzelték nem is olyan régen. Ezért tapasztaljuk, hogy mindenütt a világon, nálunk is a zsidóság, akár ahhoz az úgynevezett asszimiláns, karrierista réteghez tartozzék, amely már levetette a gettó külsőségeit, akár ahhoz a proletár tömeghez, amely a nemzeti és vallási miszticizmus álmaiba menekül sanyarú sorsának valósága elől, a demokráciára esküszik, s úgy hallgatja a londoni rádió éterbe szórt propagandaanyagát, úgy lesi Churchill minden szavát, mintha abból a Messiás hangja csengene ki. Fanatikus nép, tehát a végletek népe a zsidóság, az ószövetségi bosszúé, a szemet szemért, fogat fogért törvényéé, amely nem is­mer se megbocsátást, se irgalmat. A rajta esett bántásokat, vagy vélt sérel­meket lobogó indulattal torolja meg, ha módja van hozzá, s nem válogat az eszközökben. Magyarországon a zsidó­ság, annak ellenére, hogy két törvé­nyünk is intézkedik a társadalmi, gaz­dasági és szellemi életben elfoglalt helyének korlátozásáról, még mindig háborítatlanul él s nincs oka, — leg­alábbis a magyarság szemében nincs oka, — hogy bosszúra gondoljon. S mégis, szinte nem múlik el nap, hogy ne hallanák az ország valamelyik zugá­ból a hírt, hogy nyomorult falusi fűszeresek, kis kocsmárosok, vidéki vá­rosok jómódú kereskedői, vagy zsidó intellektuelek miképp fenyegetőznek a demokráciák győzelmével, hogy ígérge­tik a legválogatottabb kínzásokat a riadt parasztnak, hogy álmodnak a Palesztináig vezető utak keresztény fejekkel való kikövezéséről, s hogy akarnak szántani ekébe fogott magya­rokkal „ha majd Churchill győz” ... Rádiójuk a zárt ablakok és behajtott ajtók mögött éjjel-nappal nyitva, s be­állítva London vagy Moszkva hullám­hosszára, nehogy egyetlen hírt, egyet­len biztató mondatot elmulasszanak, ami onnét elhangozhat. Fantasztikus bolseviki győzelmekről suttognak, s mi­közben olvassák az újságokat, amelyek beszámolnak a szovjethordák kegyet­lenkedéseiről, a felgyújtott városokról, lemészárolt, ártatlan asszonyokról, gyermekekről, aggastyánokról, a bör­tönökben százával legéppuskázott túszokról, s megjegyzik maguknak a rémségeket, s tanulnak belőlük. A Teleki-téren a hetvenötesztendős Kohn Sándor, a vén Fischer Ede, s a fiatal kifutó ígérgeti a válogatott kínokat, „ha majd Churchal győz”, s félelem nélkül hirdeti százak füle hallatára, hogy „itt is úgy kéne tenni, mint Orosz­országban, keresztény koponyákkal kövezzék ki az utat”. Tucatjával nőnek ki a földből a Szamuelk­ek, a Corvin-Klein Ottók, e testüeg, vagy lelküeg púpos szadisták, s nincsen kétsége felőle senkinek, hogyha egyszer itt csak egy nap, csak egyetlen óra kínálkoznék számukra, megvalósítani mindazt a fenyegetést, amit a pult mellett, a kocsma kár­­m­entéjében, vagy a piacon hangoztat­nak, be is váltanák. Lobog bennük a gyűlölet, már tán nem is e nép iránt, amely földet és kenyeret adott nekik, de az egész nacionalista vitággal szem­ben, s az utolsó ártatlan falusi parasz­ton is megbosszulnák mindazt, amit hitsorsosaik, fajrokonaik a szétszórat­­tatás óta szenvedtek, önkéntelenül tolul fel a kérdés e jelenségek láttán: vájjon elegendő-e a közigazgatási eljárás ezek­kel a fiók-terroristákkal szemben, váj­jon megtettünk-e mindent, ha fogházba zártuk, vagy az internálótábor drót­kerítése mögé küldtük őket megszabott időre? Hogy nem kéne-e keményebb rendszabályokat alkalmazni ellenük s igyekezni megszabadulni tőlük, eltávolí­tani a magyar földről az örök forra­dalmárokat, akik egy zsidó Szent Ber­­talan-éjszaka üszkös, véres álmait már nemcsak melengetik magukban, de nyíltan is beszélnek róla? Hiller és Mussolini találkozójából félreérthetetlenül kiderül, hogy kontinensünk diadaluton halad Berlin, szeptember 1. Német illetékes helyen közlik: Külföldi laptudósítók megkérdezték a Wilhelmstrassén, vájjon párhuzamos akciót lehet-e látni a Führer és Mus­solini, valamint Churchill és Roosevelt találkozójában? A Wilhelmstrassén utaltak arra, hogy a Führer és a Duce találkozásáról kiadott nyilatkozat klasz­­szikus válasz arra, amit a nyugati de­mokráciák képviselői az óceánon titok­zatosan végbement találkozó alkalmá­val hirdettek s egyben tökéletesen ha­tálytalanítja is azt. Az óceánon — mondták a Wilhelmstrassén — előrán­­cigáltak valami ócska lim-lomot s rövi­dített, népies kiadásban kiadták Wil­son 14 pontját, míg Hitler és Mussolini találkozása egyike azoknak a forra­dalmi találkozásoknak, amelyek a két vezető államférfinak azt az akaratát közvetítik az európai népekhez, hogy életet és törvényt adjanak földrészük­nek. A keleti találkozón — mondták ugyanezekben a körökben — egész bizo­nyosan nem a földtekékről folyt a vita s arról sem, miként vélekednek a föld­rajztudósok a­ világ felosztásáról, az viszont biztosra vehető, hogy szóba ke­rült, mi a felfogása a tengelyhatalmak vezéreinek, mint európai politikusoknak az európai népcsalád eljövendő száz évének alakulásáról. Kétségtelenül ar­ról is tárgyaltak, hogy milyen módon szándékozik a két nép és vezetősége diadalmasan lezárni a háborút. Ha ösz­­szehasonlítjuk a Churchill—Roosevelt és a Führer—Duce találkozóról kiadott közleményt, — mondják a Wilhelm­strassén, — láthatjuk, hogy két világ szól hozzánk. A keleti találkozóról ki­adott közleményből és a­­találkozó külsőségeiből félreérthetetlenül kide­rül, hogy kontinensünk diadalútán ha­lad s nem túlzott, ha azt pumnájuk, hogy a találkozó egy szebb jövő történelmi megvalósulásának hatalmas mérföld­kövét jelenti. Ebben az eljövendő idő­ben Európa minden népe, nagyok és ki­csinyek egyaránt, új, saját együttélést harcolnak ki maguknak. Azok a vér­nyomok, amelyek ezt a fejlődési folya­matot kísérik, egykor el fognak tűnni s akkor majd nem az óceánontúlról el­hangzó demokrata szólamok és üres sallangok, hanem e népek véres harca fogja biztosítani a szabad, szép és erős életet. A tengelyhatalmak sorsdöntő harcukat mind saját maguk, mind Európa jövője érdekében a végső győzelemig folytatják Berlin, szeptember 1. Illetékes német részről közlik: Berlini politikai körökben nagy meg­elégedéssel tekintenek vissza azokra a ka­tonai és politikai sikerekre, amelyeket 1939 szeptember elseje, tehát a most folyó nagy leszámolás kezdete óta vívtak ki. Annak a német rendőri lépésnek a nyo­mán, amelyet az angol szavatosságtól nagyzási hóbortba esett Lengyelország ellen tettek meg, mert itt erőszakkal akar­ták megtagadni a német néptől létfontos­ságú követeléseit, mint ismeretes, már szeptember 3-án kitört a nagy harc, ame­lyet Anglia idézett fel hadüzenetével s amelyet már évek óta készített elő a né­met birodalom ellen. A külügyminisztérium illetékes tényezői arra mutattak rá a külföldi sajtó kép­viselői előtt, hogy ez a háború viszont idő­közben Németország és szövetségeseinek a bolsevizmus elleni harcává vált, tehát az angol részről,Németországra kényszerí­­tett háború az Európa megújhodására ve­zető meneteléssé alakult át. Európa szö­vetséges hadai — hangoztatták a Wilhelm­strassén — ma Anglia utolsó európai fegyverhordozója, a bolsevizmus ellen indulnak, az ellen a bolsevizmus ellen, amely a birodalom keleti részében az új Európa jövő kialakulásának nagy veszé­lyét akarta jelenteni és valóban jelentette is. Ezt a megállapítást a Wilhelmstrasse említett illetékes tényezői közvetlen kap­csolatba hozzák azzal a világos és félre­érthetetlen felfogással, amely a Führer és a Duce találkozójáról kiadott hivatalos közleményben jutott kifejezésre s amely szerint az a háború a tengelyhatalmak sorsdöntő harca, amelyet mind saját ma­guk, mind Európa jövője érdekében a végső győzelemig folytatnak. Ezt a háborút — mondták a Wilhelm­strassén — történelmünk, népünk és európai küldetésünk szemszögéből ítélve szent háborúnknak tekintjük, amely nem végződhet poshadt megalkuvással, hanem azt a döntésig — s amiben bizonyosak va­gyunk — a diadalmas döntésig állni fog­juk. A politikai helyzetet az angol-bolseviki szövetkezés katonai veresége jellemzi. Te­

Next