Uj Magyarság, 1942. március (9. évfolyam, 49-73. szám)

1942-03-01 / 49. szám

Vasárnap, 1942 március 1­­, IX. évfolyam 49. szám LmmaammamamBaafl ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA ____­­ ____ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALl 8.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VII., JÓZSEF­ KÖRÚT 8. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MR 11 ftTatf ICTlf Áll ) TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 12, VAS­ARNAP 24 FILLÉR IBI 8 L.­U . HT 101*1111,­­1-444-00. POST­ACSEKKSZÁMLA 6500 a.) Az egész világközvélemény nem kis érdeklődéssel várja, mi lesz a Cripps­­kormány sorsa s vele együtt mi lesz Anglia sorsa is, a régi Angliáé, amely­nek szellemét, szándékait Winston Churchill képviseli. Nyilvánvaló, hogy Churchill és a konzervatív párt nem akar bolsevizmust, nem akarja Angliát a volt cári Oroszország sorsára juttatni. Viszont az is nyilvánvaló, hogy Crippsék bolsevizmust akarnak, ha talán nem is egészen a Leninék s Sztálinék módszerei­vel s nem a cári Oroszország szörnyű végzete szerint. Hogy maga az úgyneve­zett angol közvélemény mit akar: Chur­chill­ és a régi Angliát, vagy Crippsék új, egészen vagy félig bolsevizált Angliáját akarja-e, ez a nagy kérdés, illetve a mögötte habozó, ólálkodó felelet el fogja dönteni előbb-utóbb a többit is, előbb, vagy utóbb, a világháború döntő eseményeinek alakulása szerint. Churchill nyilván csak taktikából szövetkezett Dippsékkel, egyrészt abból a számításból, hogy a szovjet s Sztá­linék bizalmát Anglia magatartása iránt jobban megerősítse, másrészt, hogy a Crippsék mögött álló , félbolsi, vagy egész bolsi angol közvéleményt befogja az angol háborús elszántságnak, a há­ború lelk­i és fizikai továbbvitelének dinamikus tényezői közé. A pártpolitika taktikai számításain túl a kommunista irányzat ilyen szóhoz­­jutása, amilyet Crippséknek a kor­mányban való részesedése jelent, minden­esetre azt mutatja, hogy Anglia négy­száz esztendő óta először kénytelen egy olyan politikai és gazdasági államrend terveivel, egy olyan idegen eszmeáram­lat hatásaival számolni, azokhoz alkal­mazkodni, amely Európából, a kontinens felől s méghozzá annak legtávolabbi, legkeletibb határairól érkezik s amelyet eddig, szinte húsz éven keresztül, az an­gol közvélemény nagy többsége a bar­bárság pusztító művének tartott s mint szörnyű idegenséget megvetett és magá­tól elutasított. Sajátságos eg­r fordulat ez, mert az elmúlt négyszáz év alatt Anglia a maga belső fejlődésében, kialakulásában nem­csak, hogy semmi külső európai példát nem utánozott, ezekkel szemben egy­részt fölényes, elzárkózó elszigeteltség­ben élt, sőt ugyancsak négyszáz éven át inkább ő adott Európa politikai, tár­sadalmi és gazdasági fejlődésének döntő hatásokat a saját maga példáin keresz­tül. Arról, hogy nem is Európából, de éppen Oroszországból fognak jönni az Anglia új sorsát megszabó szelemi, politikai áramlatok, vagy példaképek, soha senki angol emberfia, se állam­­fitozófus, se gyakorlati politikus, se politikai utópista négyszáz éven át egészen H. G. Wellsig, vagy Bernhard Shawig, nem mert volna álmodni se. Az angol önbizalom, a kiválasztottság gőgje minden iyen kísérletet csak fölé­nyes megvetéssel utasított volna vissza. Milyen érdekes, milyen különleges is volt mindig Angliának és a kontinens­nek egymáshoz való viszonya, az együvétartozásnak és a különválásnak ez a sajátságos kettőssége. Az európaiak szemében Anglia egyike azoknak az országoknak, amelyek együttvéve Euró­pát alkotják. Az angolok szemében vi­szont az összes európai országok a kontinenst jelentik, amelyhez azonban ők a magukét, nem számítják hozzá. Ez a kontinens, ez az Európa tulajdon­képpen mindig idegenebb volt számukra nemcsak a birodalomhoz tartozó bár­melyik gyarmatnál, de idegenebb még az Egyesült Államoknál is. Melbourne­­ban, Montrealban, Capetownban az an­golság úgy érezte magát, mint otthon. San Franciscoban, vagy Newyorkban úgy, mintha rokonainál lenne. Páris, Berlin, vagy Madrid mindig teljesen idegen maradt számára. Anglia Euró­pához tartozott, anélkül, hogy egészen odatartoznék, el van attól választva, anélkül azonban, hogy teljesen el lenne különítve. Állandó kölcsönhatásban él a kontinenssel, de nem szerves része an­nak. Valamikor csakugyan egyik­­tagja volt Európának, amelytől azonban fej­lődése közben egyre jobban eltávolo­dott, elidegenedett. A középkort, a gótikát Anglia még együtt élte át Európával, ugyanúgy még a reneszánszt is. A későbbi nagy európai szellemáramlatok, politikai nagy átalakulások azonban Angliában már más utakat vettek, mint a kontinensen. A nagy vallási háború, mely Európá­ban évtizedeken át népeket, birodalma­kat késztetett harcra egymás ellen, Angliában egy olyan kompromisszum­mal végződött, amely egészen egyedül­álló a maga nemében. A Cromwell-féle forradalom győzelme után az angol belső politikai fejlődés néhány hónap alatt megvalósította azt, amit a konti­nens csak évszázadok alatt tudott az­tán elérni. A királyság háttérbe szorí­tásával kialakította az­­ alkotmányos parlamentarizmust s ettől kezdve Ang­lia egy egészen más korszakban élt, mint a kontinentális nemzetek. Másfél századdal előbb csinálta meg azt, amit a francia forradalom végrehajtott, de ez az átalakulás másfél századig semmi hatással nem volt az európai országok életére. De ugyanígy nincsen hatása aztán az európai változásoknak Ang­liára. Például a francia forradalommal, amely egész Európát hatása alá keríti, Anglia, az angol közvélemény közöm­bösen, idegenül, ellenségesen, vagy ér­tetlenül áll szemben. Ez az értetlenség Napóleonnal szemben heves reakcióvá alakul, mert ő Anglia tengeri uralmát fenyegeti s az egységes kontinenst akarja szembeállítani vele és hegemo­­nikus érdekeivel. A bécsi béke után aztán újra nem törődik Anglia Európával, nem törődik se az európai reakcióval, a fejedelmi abszolutizmus új korszakával, se az európai forradalmakkal. Mialatt Európa nagy belső szociális, politikai válságok­kal küzködik a liberalizmus érvényre­­jutása nyomán. Angliát egészen más érdekek foglalkoztatják: a XIX. század folyamán kiépül az angol világbiroda­lom s Anglia a világ első nagyipari és kereskedelmi hatalmassága lesz. Gazda­ságilag meghódítja az egész világot, de ugyanakkor és éppen ezáltal érdekeit­ületőleg függő helyzetbe kerül a föld­golyó minden részével szemben. A normannoktól kezdve egészen a reneszánszig Anglia Európával azonos kultúrközösségben­­ él, amint azonban sorsát, jövőjét Európán kívül keresi, Európa ilyen téren se hat reá többé. Viszont Anglia annál inkább hat a kontinensre ezen a téren is. A XIX. század elejétől kezdve egész Európa Angliát utánozza, a politikai, társadalmi intézmények, a divat és a társasélet szinte minden területén. Az angol re­gény éppúgy utánzókat teremt, mint az angol parlamentarizmus, a sportszenve­­dély éppen úgy onnan származik át Európába, mint az utazási kedv, vagy a hotelélet kifejlődése a maga külön igényeivel, külön luxusával, a víkendet éppúgy tőle tanulja meg Európa, mint ahogy ő diktálja a férfidivatot, a bridzs­­parti éppúgy innen indul hódító útjára, mint a kurtapipa, a viski, vagy a dél­utáni tea. Az 1914-es világháború Angliát nem mint európai probléma érinti és érdekli, s nem ezért vesz részt benne. Le kell küzdenie a német flotta, a német ipar és kereskedelem versenyét, de győzelmé­nek gyümölcseit másutt aratja le: Mezopotámia, Palesztina megszerzésé­ben s az afrikai új gyarmatbirtokok­ban. A viágháború után óriási forradal­mak, változások mennek végbe egész Európában: megdől a három leg­nagyobb császári impérium, a Habs­burgok, a Romanovok és a Hohenzol­­lernek birodalma. Radikális és kevésbé radikális köztársaságok alakulnak helyü­kön s a mindent egyenlősítő demokrácia söpör végig az Uraitól a Pireneusokig, arisztokratikus történelmi országokon, intézményeken. Angliában mindennek nincs semmi reakciója. Ott minden moz­dulatlan, minden marad a régiben. Az európai népek most is többé-kevésbé ugyanazt a közös európai sorsot szenve­­dik, ugyanazokat a megpróbáltatásokat. Anglia közömbös ezek iránt. Most is a maga külön útját járja s ezzel még­­inkább elidegenedik a kontinens őtőle s ő a kontinenstől. Az angol individualista. Éppen ezért egyrészről a szabad fejlődés híve, más­részt a tehetségbeli különbség alapján a hierarchikus társadalmi rendet tartja természetesnek. Ezért van ma is arisztokráciája, mint vezető osztály, amelynek neveléséről és tudatos föl­frissítéséről, kiegészítéséről állandóan tervszerűen gondoskodnak. A mennyi­ségbeli értékelés helyett az angol a minőségbeli értékelés alapján áll. Ugyanakkor azonban a hierarchiát és az arisztokráciát roppant rugalmas érte­lemben építi be a maga társadalmi rendszerébe. Nem merev rendszer ez, inkább csupa kompromisszumon és át­meneteken épül föl. Az arisztokrácia is demokratikus arcot, ha úgy tetszik ál­arcot, demokratikus vonásokat visel. A birodalom fölépítésében az anya­ország és a gyarmatok között is ugyan­ennek az arisztokratikus társadalmi rendnek törvényei irányadók, ugyan­úgy, mint az angol társadalom belső életében. Ezen az alapon a­ legmagasabb osztályba tartoznak a domíniumok: Kanada, Délafrika, Ausztrália, New- Zéland, ahol az angolszászok képviselik a számbeli többséget,, vagy legalább is a gazdasági hegemóniát. A második osztályba számítódnak a színes biro­dalmak, közöttük az első India, amely címében császárság már több, mint egy század óta, de még mindig nem tudja megkapni a domíniumok jogait és ön­kormányzati függetlenségét. A harma­dik osztály: a néger államok, Afrika népei teljesen kezdetleges gyarmati helyzetben, mint ültetvényes, jognélkül territóriumok. A színes népek mindenképpen alacsonyabbrendűeknek számítanak, ez megdönthetetlen angol princípium. Az egyes angol és az egész angol kormány­zati politika is ezen az alapon áll. A színesek nem tartoznak az arisztokráciá­hoz és nem is emelkedhetnek annak soraiba, se mint egyes ember, sem mint birodalmi gyarmat. Ezt a felsőbbség­tudatot, a faji arisztokratizmusnak egész tudományos alátámasztását szol­gálja az a roppant méretű irodalom, amely az utóbbi évtizedekben, különö­sen az elmúlt világháború óta Angliá­ban, de főleg az Egyesült Államokban az angolszász népek világuralmi igé­nyeit bizonyítja és védelmezi. S ugyan­ekkor a színes fajok „lázadásából”­ származó óriási viágválságnak veszé­lyeit festi a két nagy demokrácia szem­határára. A francia Maurice Muret nagy k­abarcba fulladt az angol ejtőernyősök vállal­kozása az északkranciaországi A szovjet front egész hosszán ismét véresen összeomlottak a bolsevisták páncélosoktól és repülőktől támogatott támadásai .........— .....—ii i—iiiiiiii—nM ........... — A BOLSEVISTA ANGLIA Irta: Mflotay István

Next