Uj Magyarság, 1942. április (9. évfolyam, 74-97. szám)
1942-04-01 / 74. szám
Katinka, a proletár írta: Vajta Ferenc Azt hisszük, nem szükséges külön is bemutatni Károlyi Mihályné, Andrássy Katinkát, az őszirózsás október és a véres március két évtized óta megérdemelt számkivetésben élő hermelinkeppes „hősnőjét“, akit személy szerint is felelősség terhel a magyar tragédiáért. Neve, egész szereplése teljesen összeforrott a magyar összeomlás leggyászosabb emlékű napjainak történelmével: amikor erőtlen, gyenge férje már-már megriadt a megindított lavina iszonyú erejű rohanásától, nem használta fel a befolyását, hogy viszszatartsa a végzetes úton. Amikor megszöktek Magyarországról, a nemzet méltó, igazságos büntetése elől, még azt is elárulták, amit az októberi forradalom idején képviseltek: a trianoni Magyarország ellenségeinek zsoldjába szegődve, hazájuk tudatos elárulásával, a leglelkiismeretlenebb magyarellenes propaganda irányítói lettek. Minden „demokrata fővárosban“ megfordultak az elmúlt két és fél évtized alatt és bár a közönségük egyre gyérebb, egyre színtelenebb lett, magyarellenes tobzódásukban mind messzebb mentek, csak hogy „használhatóvá“ tegyék magukat, felkínálkoztak az összes népfrontoknak, a kifejezetten magyarellenes kisantakt-barát egyesületeknek ugyanúgy, mint az antifasiszta ligáknak. Miközben idehaza, a Dunamedencében, a magyarság az utódállamok halálos szorításában vergődött és szinte minden nap helyt kellett állnunk a fennmaradásunkért, ők a párisi, newyorki,ondoni, madridi, oslói, detroiti, chicaci hordók tetejéről a kisantanttal valógegyezés, kibékülés sürgős szükségét tették. Őször több ezerfrankos felléptsért járták végig a szabadkőműves, volsevikibarát „demokrata klubokat“, azután veszítettek az értékükből és sokszor már néhány frankért is elkövették a legsúlyosabb bűnt: a hazaárulást. Amikor e sorok írója a harmincas évek közepetáján találkozott velük Genfben, a legnagyobb nyomorban éltek: a „tiszteletdíjak“ összegét már csak kétjegyű számok hirdették, s az aprópénzt még jobban meg kellett szolgálni, mint az emigráció első éveinek busás jövedelmét. Európa megérezte, még a népfront demokratái is, milyen erőteljes, megváltozhatatlan életformákat adott az ellenforradalom Magyarországnak és így Károlyiék jóslatai lassanként megszürkültek. Talán végleg eltűntek volna valamelyik nagy nyugateurópai főváros emigrációs salakot gyűjtő nyomortanyáján, ha közben nem tör ki a háború, s a túloldal nem szorult volna ismét a propaganda összes, már elhasznált eszközére. A hadüzenet már Párisban találta Károlyiékat, azután Amerikába hajóztak, ahol a magyar zsidóság kibontott zászlókkal várta őket, La Guardia pedig bankettet is adott a tiszteletükre. Egyedül Anglia mutatott tartózkodó magatartást velük szemben, mihelyt azonban „őfelsége hadseregét“ egyre több keserű meglepetés érte, az angol rádióleadók is fölajánlották mikrofonjukat a hazaárulás két és fél évtizedes apostolainak. Jellemző viszont az egész angolszász politikára, a középeurópai problémák teljes félreismerésére, hogy Károlyi Mihályné gyűlölködő, hazug meséinek közlésére nemcsak a mikrofont és a kültelki angol újságokat biztosították, hanem Anglia tudományos, világhírnévnek örvendő folyóiratait is. A New Statesman and Nation egyik legutóbbi száma például öt oldalas cikket közöl a „vörös Katinka“ tollából, s a lap hasábjain a magyar forradalom hősnője az egész angolszász tudományos világot kioktatja, hol követtek el nagy hibákat a trianoni Európa fölépítésében. Arra nézve is pontos, tudományos útmutatásokat nyújt, hogyan kell felépíteni Európát úgy, hogy soha többé ne kerülhessen sor a „soviniszta revíziókra“. Már a bevezetőben megtudjuk, hogy a német és a magyar „junker-osztály“ élet-halálharcra szövetkezett egymással. Károlyi Mihályné szerint természetesen nem a német és a magyar nemzet megmentésére, hanem a német és a magyar parasztság elnyomására Az egész háborút azért folytatja tehát Németország és Magyarország, mert mindkét hatalom belső, nacionalista rendszere „megcsalta a népet“ és mert a junker maitarizmus a múlt óriási nyereségeivel se volt megelégedve. „Vágyálom azt képzelni, — írja Károlyi Mihályné, — hogy Magyarország vezetői megváltoztatták álláspontjukat Németországgal szemben ?“ Az októberi forradalom „elnöknő“-je a következőkben azután tanácsokat osztogat Anglia vezető államférfiainak, hogyan, milyen eszközökkel lehetne a legkönnyebben föllázítani a magyar parasztságot, hogyan lehetne szembeállítani a magyar népet „a német militarizmussal szövetkező úri osztállyal“. Szerinte ugyanis kétségtelen, hogy a magyar parasztság, amelyet az uralkodó osztályok, akárcsak Németországban, örökké „quantité negligeable“-nak tekintettek, azonnal hajlani fog London hívó szavára, hiszen „kész szövetségese az új angolszász rendnek". A magyar parasztságot, Károlyi Mihályné szerint, egyesegyedül 1918 októberében értették meg, s ha még ma is a demokrácia uralkodna, a bolsevikibarát, demokrata Magyarország az elsők között csatlakozott volna a németellenes küzdelemhez. Mi sem egyszerűbb tehát: óriási erejű rádióleadó állomásokat kell létesíteni, vagy a meglévőket fölerősíteni anynyira, hogy a magyar parasztság is hallhassa a londoni újvilág meghirdetését. Ha Magyarországon tudni fogja a gazdatársadalom, hogy Anglia a győzelem pilanatában eltörli a „grafokráciát“ és megvalósítja a Károlyi— Kun Béla-féle földreformot, rögtön szabotálni kezd, hátbatámadja az urait és forradalmával elindítója lesz egész Közép- és Keleteurópa átalakulásának. „Meg kell értetni a magyar parasztsággal, hogy Hitler Európájában csak a nagybirtokosok fognak jól élni s a parasztság sorsa változatlanul a rabszolgasors lesz,“ — hirdeti végül Károlyi Mihályné. Állításainak bizonyítására statisztikákat ráncigál elő, meghamisítja az egész magyar agrárpolitika adatait, rabszolgatörvénynek nevezi a vitézi telkek adományozásáról szóló törvényünket, majd összehasonlítást tesz a magyar és az angol állapotok között. Talán fölösleges rámutatnunk, hogy a cikk minden adata merő hazugság, hisz’ hogy csak egy példát említsünk, azt írja a magyarországi munkaviszonyokról: a parasztok Magyarországon még ma is tizenhat-húsz órát dolgoznak naponta. Ezért a napi húsz órai munkáért viszont Károlyi Mihályné adatai szerint csak két pennyt, azaz tíz-húsz fillér bért kapnak a mezőgazdasági munkások. A napi húsz fillért is csak két és fél hónapon át kereshetik meg, hiszen az idénymunka Magyarországon már szeptember első heteiben véget ér és így a magyar mezőgazdaság összes rétegei ősztől tavaszig, azaz nyárig a leggyilkosabb nyomorban sínylődnek. Az adományozott vitézi telkek negyven százalékát vallja be csupán az angol olvasóknak s a nagy általánosságot illetően megállapítja: a világháború után csak romlottak a magyar paraszttársadalom szociális viszonyai, ma meg annyi bért sem kapnak a munkáért, mint régen. Más nemzetek testéből is kiszakadtak néha emigrációs sejtek. Az elmúlt két évszázad történelmében szinte minden országot ért olyan társadalmi lökés, amely passzivitásra, sokszor pedig emigrációra kényszerített bizonyos rétegeket. Bármely új emigráció történelmébe is tekintünk bele, ilyen konok hazaárulásra, mint Károlyi Mihályék, mégsem vállalkozott egyetlen emigráció sem. Mindig voltak bizonyos erkölcsi határok, amelyeket még a legelkeseredettebb emigráns vezérek sem hágtak át soha és nem egy példát nyújt a történelem annak bizonyítására, hogy amikor a hazájuk utólag bajbajutott, az emigrációk mindig felül tudtak helyezkedni a társadalmi vagy uralmi problémákon s a válság súlyos perceiben pillanatnyi habozás nélkül állottak az örök haza új vezetői mellé. A világháború utáni esztendők orosz emigránsainak igazán megvolt minden okuk, hogy megtagadják, megvessék és elárulják Sztálin Oroszországát, de még ez az emigráció is tartózkodott attól, hogy az általa képviselt osztályérdekek nevében hazaárulást kövessen el olyan hatalommal szemben, amely tulajdonképpen már nem is volt a hazájuk. Károlyiékat nem törte meg az idő, gyűlöletük az új Magyarországgal szemben ma talán még kegyetlenebb, mint az emigráció első heteiben volt. A vörös forradalom véres perceiben talán ők is rádöbbentek, egykori vallomásaik szerint, hogy hibákat, végzetes tévedéseket követtek el, a lelkiismeret szava azonban teljesen elhalt azóta bennük és most ismét annak a Kun Bélának az uralmát ígérgetik a magyar népnek, aki később minden bizonnyal ugyanúgy végzett volna velük, mint ahogyan Lenin vagy Sztálin végzett a bolsevizmus orosz szálláscsinálóival. Mentségükre semmit sem hozhatnak fel, hiszen míg 1919-ben Kerenszki szavaival talán hivatkozhattak arra, hogy nem tudták, milyen irtózatos veszedelmet szabadítanak rá a Bolsevizmussal hazájukra, az elmúlt két és fél évtized alatt szinte minden nap meggyőződhettek a bolsevizmus végzetszerű pusztításáról. Az egyik, őket támogató nagyhatalom, Franciaország is azért bukott el, mert nem állított sorompókat a bolsevizmus terjeszkedése elé, mert mint Károlyiék, Franciaország vezetői is hittek a bolsevizmussal való kompromisszumban. A New Statesman and Nation cikke azonban nemcsak a Károlyiék engesztelhetetlen gyűlöletéről, örök vakságáról tesz tanúbizonyságot, újabb bizonyítékot szolgáltat arra vonatkozóan is, hogy Anglia bármikor, bármely formában, egyéni érdekei védelmében, Európa minden országát képes lesz kiszolgáltatni a bolsevizmusnak. Ha nem így volna, nem ajánlotta volna föl Anglia legelőkelőbb folyóirata az oldalait a „vörös Katinkának“, aki a hazaárulók gyűlöletével hirdeti . Anglia érdeke, hogy Magyarországon ismét a bolsevizmus uralkodjon ... A 12 fillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA WFT FT «S «WPJJF«ZTA. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 8.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ FELELŐS» SZERKESZTŐ. M K*T INTÉZET, BUDAPEST, MN., JÓZSEF KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MN JITAY ICTÍJÁN TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR PLU IHI 19 I VHI1 -------- 1-444-00, POSTACSEKKSZÁMLA 6300 A szovjet nyolc nap alatt 183 páncélkocsit vesztett Német tengeralattjárók Murmanszk közelében újra sikerre támadták a nagyrészt már szétvert ellenséges hajókaravánt Ansel Hurricane-repülőgépekkel támadták a bolsevisták a finneket Berlin, március 31. A keleti front harcairól a német távirati iroda kedden délután 2 órakor a véderőfőparancsnokságnak a Führer főhadiszállásáról kiadott következő hivatalos jelentését közölte: A Donec-vidéken meghiúsultak az ellenség újabb támadásai. A Charkovtól keletre lévő arcvonalszakaszon egyik tisztogatási vállalkozás során sok hadianyagot zsákmányoltunk. A középső arcvonalszakaszon az ellenség több helyen nagyobb erőkkel támadott. A támadások kemény harcok után összeomlottak és az ellenség súlyos és véres veszteségeket szenvedett. E harcokban 24 páncélost megsemmisítettünk. A keleti harctér több szakaszán néhány támadó vállalkozásunk újabb sikereket hozott. A légihaderő jó eredménnyel bombázott egy szebasztopoli repülőgépgyárat, valamint a keresi tengerszoros kikötői berendezéseit. A szovjet repülőterei és vasúti összeköttetései ellen intézett légitámadások során az ellenség érzékeny veszteségeket szenvedett repülőgépekben és gördülő anyagban. Harci repülőgépek bombázták Murmanszk kikötőjét. Március 23 és 30 között a keleti harctéren 183 ellenséges páncélost lőttünk szét. A Murmanszk közelében haladó, a március 29-iki és 30-iki német hadi jelentésben említett ellenséges hajókaravánt német tengeralattjárók újból megtámadták. A kólai öböl bejáratánál elsülyesztettek két, összesen 11.000 tonnányi súlyosan megrakott szállítóhajót. Egy harmadik szállítóhajót megtorpedóztak. A viharos tenger miatt ennek elvesztése is valószínű. Légitámadás során egy másik nagy kereskedelmi hajót megrongáltunk. Katonai helyről még a következőket közölték a német távirati irodával: Német és finn csapatok a lappföldi arcvonalon március 30-án visszaverték nagyobb ellenséges erők meglepő támadását. A német és finn csapatok azután ellentámadásba mentek át és a bolsevista támadó zászlóaljak maradványait kelet felé elűzték. Míg saját veszteségeink ezekben a harcokban igen csekélyek voltak, bolsevista részről háromszáznál több halott maradt a csatatéren. Azonkívül a bolsevisták ezen az arcvonalon súlyos veszteségeket szenvedtek felderítő vállalkozó