Uj Magyarság, 1942. április (9. évfolyam, 74-97. szám)

1942-04-01 / 74. szám

Katinka, a proletár írta: Vajta Ferenc Azt hisszük, nem szükséges külön is bemutatni Károlyi Mihályné, Andrássy Katinkát, az őszirózsás október és a véres március két évtized óta meg­érdemelt számkivetésben élő hermelin­­keppes „hősnőjét“, akit személy sze­rint is felelősség terhel a magyar tra­gédiáért. Neve, egész szereplése telje­sen összeforrott a magyar összeomlás leggyászosabb emlékű napjainak törté­nelmével: amikor erőtlen, gyenge férje már-már megriadt a megindított la­vina iszonyú erejű rohanásától, nem használta fel a befolyását, hogy visz­­szatartsa a végzetes úton. Amikor meg­szöktek Magyarországról, a nemzet méltó, igazságos büntetése elől, még azt is elárulták, amit az októberi for­radalom idején képviseltek: a trianoni Magyarország ellenségeinek zsoldjába szegődve, hazájuk tudatos elárulásával, a leglelkiismeretlenebb magyarellenes propaganda irányítói lettek. Minden „demokrata fővárosban“ megfordultak az elmúlt két és fél évtized alatt és bár a közönségük egyre gyérebb, egyre színtelenebb lett, magyarellenes tobzó­dásukban mind messzebb mentek, csak hogy „használhatóvá“ tegyék magu­kat, felkínálkoztak az összes népfron­toknak, a kifejezetten magyarellenes kisantak­t-barát egyesületeknek ugyan­úgy, mint az antifasiszta ligáknak. Mi­közben idehaza, a Dunamedencében, a magyarság az utódállamok halálos szorításában vergődött és szinte min­den nap helyt kellett állnunk a fenn­maradásunkért, ők a párisi, newyorki,­ondoni, madridi, oslói, detroiti, chica­­ci hordók tetejéről a kisantanttal való­­gegyezés, kibékülés sürgős szükségét tették. Őször több ezerfrankos fellépts­ért járták végig a szabadkőműves, volsevikibarát „demokrata­ klubokat“, azután veszítettek az értékükből és sokszor már néhány frankért is elkö­vették a legsúlyosabb bűnt: a haza­árulást. Amikor e sorok írója a har­mincas évek közepetáján találkozott velük Genfben, a legnagyobb nyomor­ban éltek: a „tiszteletdíjak“ összegét már csak kétjegyű számok hirdették, s az aprópénzt még jobban meg kellett szolgálni, mint az emigráció első évei­nek busás jövedelmét. Európa meg­érezte, még a népfront demokratái is, milyen erőteljes, megváltozhatatlan életformákat adott az ellenforradalom­ Magyarországnak és így Károlyiék jós­latai lassanként megszürkültek. Talán végleg eltűntek volna valamelyik nagy nyugateurópai főváros emigrációs sala­kot gyűjtő nyomortanyáján, ha köz­ben nem tör ki a háború, s a túloldal nem szorult volna ismét a propaganda összes, már elhasznált eszközére. A hadüzenet már Párisban találta Káro­­lyiékat, azután Amerikába hajóztak, ahol a magyar zsidóság kibontott zászlókkal várta őket, La Guardia pe­dig bankettet is adott a tiszteletükre. Egyedül Anglia mutatott tartózkodó magatartást velük szemben, mihelyt azonban „őfelsége hadseregét“ egyre több keserű meglepetés érte, az a­ngol rádióleadók is fölajánlották mikro­fon­jukat a hazaárulás két és fél évtizedes apostolainak. Jellemző viszont az egész angolszász politikára, a középeurópai problémák teljes félreismerésére, hogy Károlyi Mihályné gyűlölködő, hazug meséinek közlésére nemcsak a mikro­font és a kültelki angol újságokat biz­tosították, hanem Anglia tudományos, világhírnévnek örvendő folyóiratait is. A New Statesman and Nation egyik legutóbbi száma például öt oldalas cik­ket közöl a „vörös Katinka“ tollából, s a lap hasábjain a magyar forradalom hősnője az egész angolszász tudományos világot kioktatja, hol követtek el nagy hibákat a trianoni Európa fölépítésé­ben. Arra nézve is pontos, tudományos útmutatásokat nyújt, hogyan kell fel­építeni Európát úgy, hogy soha többé ne kerülhessen sor a „soviniszta reví­ziókra“. Már a bevezetőben megtudjuk, hogy a német és a magyar „junker-osztály“ élet-hal­álharcra szövetkezett egymás­sal. Károlyi Mihályné szerint termé­szetesen nem a német és a magyar nemzet megmentésére, hanem a német és a magyar parasztság elnyomására­ Az egész háborút azért folytatja tehát Németország és Magyarország, mert mindkét hatalom belső, nacionalista rendszere „megcsalta a népet“ és mert a junker maitarizmus a múlt óriási nyereségeivel se volt megelé­gedve. „Vágyálom azt képzelni, — írja Károlyi Mihályné, — hogy Magyar­­ország vezetői megváltoztatták állás­pontjukat Németországgal szemben ?“ Az októberi forradalom „elnöknő“-je a következőkben azután tanácsokat osz­togat Anglia vezető államférfiainak, hogyan, milyen eszközökkel lehetne a legkönnyebben föllázítani a magyar parasztságot, hogyan lehetne szembe­állítani a magyar népet „a német mili­­tarizmussal szövetkező úri osztállyal“. Szerinte ugyanis kétségtelen, hogy a magyar parasztság, amelyet az ural­kodó osztályok, akárcsak Német­országban, örökké „quantité negli­­geable“-nak tekintettek, azonnal haj­lani fog London hívó szavára, hiszen „kész szövetségese az új angolszász rendnek". A magyar parasztságot, Károlyi Mihályné szerint, egyesegyedül 1918 októberében értették meg, s ha még ma is a demokrácia uralkodna, a bolsevikibarát, demokrata Magyar­­ország az elsők között csatlakozott volna a németellenes küzdelemhez. Mi sem egyszerűbb tehát: óriási erejű rádióleadó állomásokat kell létesíteni, vagy a meglévőket fölerősíteni any­­nyira, hogy a magyar parasztság is hallhassa a londoni újvilág meghirde­tését. Ha Magyarországon tudni fogja a gazdatársadalom, hogy Anglia a győzelem pilanatában eltörli a „gra­­fokráciát“ és megvalósítja a Károlyi— Kun Béla-féle földreformot, rögtön szabotálni kezd, hátbatámadja az urait és forradalmával elindítója lesz egész Közép- és Keleteurópa átalakulásának. „Meg kell értetni a magyar paraszt­sággal, hogy Hitler Európájában csak a nagybirtokosok fognak jól élni s a parasztság sorsa változatlanul a rab­szolgasors lesz,“ — hirdeti végül Ká­rolyi Mihályné. Állításainak bizonyítá­sára statisztikákat ráncigál elő, meg­hamisítja az egész magyar agrárpoli­tika adatait, rabszolgatörvénynek ne­vezi a vitézi telkek adományozásáról szóló törvényünket, majd összehasonlí­tást tesz a magyar és az angol állapo­tok között. Talán fölösleges rámutatnunk, hogy a cikk minden adata merő hazugság, hisz’ hogy csak egy példát említsünk, azt írja a magyarországi munkaviszo­nyokról: a parasztok Magyarországon még ma is tizenhat-húsz órát dolgoznak naponta. Ezért a napi húsz órai mun­káért viszont Károlyi Mihályné adatai szerint csak két pennyt, azaz tíz-húsz fillér bért kapnak a mezőgazdasági munkások. A napi húsz fillért is csak két és fél hónapon át kereshetik meg, hiszen az idénymunka Magyarországon már szeptember első heteiben véget ér és így a magyar mezőgazdaság összes rétegei ősztől tavaszig, azaz nyárig a leggyilkosabb nyomorban sínylődnek. Az adományozott vitézi telkek negyven százalékát vallja be csupán az angol olvasóknak s a nagy általánosságot illetően megállapítja: a világháború után csak romlottak a magyar paraszt­társadalom szociális viszonyai, ma meg annyi bért sem kapnak a munkáért, mint régen. Más nemzetek testéből is kiszakadtak néha emigrációs sejtek. Az elmúlt két évszázad történelmében szinte minden országot ért olyan társadalmi lökés, amely passzivitásra, sokszor pedig emigrációra kényszerített bizonyos rétegeket. Bármely új emigráció törté­­n­elmébe is tekintünk bele, ilyen konok hazaárulásra, mint Károlyi Mihály­ék, mégsem vállalkozott egyetlen emigráció sem. Mindig voltak bizonyos erkölcsi határok, amelyeket még a legelkesere­­dettebb emigráns vezérek sem hágtak át soha és nem egy példát nyújt a tör­ténelem annak bizonyítására, hogy ami­kor a hazájuk utólag bajbajutott, az emigrációk mindig felül tudtak helyez­kedni a társadalmi vagy uralmi problé­mákon s a válság súlyos perceiben pilla­natnyi habozás nélkül állottak az örök haza új vezetői mellé. A világháború utáni esztendők orosz emigránsainak igazán megvolt minden okuk, hogy megtagadják, megvessék és elárulják Sztálin Oroszországát,­­ de még ez az emigráció is tartózkodott attól, hogy az általa képviselt osztályérdekek nevében hazaárulást kövessen el olyan hatalom­mal szemben, amely tulajdonképpen már nem is volt a hazájuk. Károlyiékat nem törte meg az idő, gyűlöletük az új Magyarországgal szemben ma talán még kegyetlenebb, mint az emigráció első heteiben volt. A vörös forradalom véres perceiben talán ők is rádöbben­tek, egykori vallomásaik szerint, hogy hibákat, végzetes tévedéseket követtek el, a lelkiismeret szava azonban telje­sen elhalt azóta bennük és most ismét annak a Kun Bélának az uralmát ígér­getik a magyar népnek, aki később min­den bizonnyal ugyanúgy végzett volna velük, mint ahogyan Lenin vagy Sztálin végzett a bolsevizmus orosz száll­ás­­csinálóival. Mentségükre semmit sem hozhatnak fel, hiszen míg 1919-ben Kerenszki szavaival talán hivatkozhattak arra, hogy nem tudták, milyen irtózatos veszedelmet szabadítanak rá a Bolseviz­­mussal hazájukra, az elmúlt két és fél évtized alatt szinte minden nap meg­győződhettek a bolsevizmus végzetszerű pusztításáról. Az egyik, őket támogató nagyhatalom, Franciaország is azért bukott el, mert nem állított sorompó­kat a bolsevizmus terjeszkedése elé, mert mint Károlyiék, Franciaország vezetői is hittek a bolsevizmussal való kompromisszumban. A New Statesman and Nation cikke azonban nemcsak a Károlyiék engesztelhetetlen gyűlöleté­ről, örök vakságáról tesz tanúbizony­ságot, újabb bizonyítékot szolgáltat arra vonatkozóan is, hogy Anglia bár­mikor, bármely formában, egyéni érdekei védelmében, Európa minden országát képes lesz kiszolgáltatni a bolsevizmusnak. Ha nem így volna, nem ajánlotta volna föl Anglia legelőkelőbb folyóirata az oldalait a „vörös Katinká­nak“, aki a hazaárulók gyűlöletével hir­deti . Anglia érdeke, hogy Magyarorszá­gon ismét a bolsevizmus uralkodjon ... ­­A­ 12 fillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA WFT FT «S «WPJJF«ZTA. SZERKESZTŐSÉG ÉS KI­ADÓHIV­ATAL: 8.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ FELELŐS» SZERKESZTŐ. M K*T INTÉZET,­ BUDAPEST, MN­., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MN­ JITAY ICTÍJÁ­N TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR PLU IHI 19 I VHI1 -------- 1-444-00, POSTACSEKKSZÁMLA 6300 A szovjet nyolc nap alatt 183 páncélkocsit vesztett Német tengeralattjárók Murmanszk közelében újra sikerre­ támadták a nagyrészt már szétvert ellenséges hajókaravánt Ansel Hurricane-repülőgépekkel támadták a bolsevisták a finneket Berlin, március 31. A keleti front harcairól a német táv­irati iroda kedden délután 2 órakor a véd­­erőfőparancsnokságnak a Führer főhadi­szállásáról kiadott következő hivatalos jelentését közölte: A Donec-vidéken meghiúsultak az el­lenség újabb támadásai. A Charkovtól keletre lévő arcvonalszakaszon egyik tisztogatási vállalkozás során sok hadi­anyagot zsákmányoltunk. A középső arc­vonalszakaszon az ellenség több helyen nagyobb erőkkel támadott. A támadások kemény harcok után összeomlottak és az ellenség súlyos és véres veszteségeket szenvedett. E harcokban 24 páncélost megsemmisítettünk. A keleti harctér több szakaszán néhány támadó vállalkozásunk újabb sikereket hozott. A légihaderő jó eredménnyel bombá­zott egy szebasztopoli repülőgépgyárat, valamint a keresi tengerszoros kikötői berendezéseit. A szovjet repülőterei és vasúti összeköttetései ellen intézett légi­támadások során az ellenség érzékeny veszteségeket szenvedett repülőgépekben és gördülő anyagban. Harci repülőgépek bombázták Murmanszk kikötőjét. Március 23 és 30 között a keleti harc­téren 183 ellenséges páncélost lőttünk szét. A Murmanszk közelében haladó, a már­cius 29-iki és 30-iki német hadi jelentésben említett ellenséges hajókaravánt német tengeralattjárók újból megtámadták. A kólai öböl bejáratánál elsülyesztettek két, összesen 11.000 tonnányi súlyosan meg­rakott szállítóhajót. Egy harmadik szál­lítóhajót megtorpedóztak. A viharos ten­ger miatt ennek elvesztése is valószínű. Légitámadás során egy másik nagy keres­kedelmi hajót megrongáltunk. Katonai helyről még a következőket kö­zölték a német távirati irodával: Német és finn csapatok a lappföldi arc­vonalon március 30-án visszaverték na­gyobb ellenséges erők meglepő támadá­sát. A német és finn csapatok azután ellentámadásba mentek át és a bolsevista támadó zászlóaljak maradványait kelet felé elűzték. Míg saját veszteségeink ezek­ben a harcokban igen csekélyek voltak, bolsevista részről háromszáznál több ha­lott maradt a csatatéren. Azonkívül a bol­sevisták ezen az arcvonalon súlyos veszte­ségeket szenvedtek felderítő vállalkozó­

Next