Uj Magyarság, 1943. február (10. évfolyam, 26-48. szám)
1943-02-02 / 26. szám
VgEM! TÉlem Kedd, 1943 február 2 Nagy japán győzelem $?fk1lBBiMt* x.ívm,*m 26.,zém Q Salamon-szigeteknél ■ r»'' 1 ■ — ELŐFIZETÉSI ÁRAK: AGT HÓNAPRA Ff rt« «syPRKPWTfi. Tx SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 4.— PENGŐ, NEGYEDÉVRE 11.60 PENGI! FELELŐS SZERKESZTŐ. BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-*JÖRÚT 5, FÉLÉVRE 33.30 PENGŐ, EGYES SZÁMARA MN fl X fiV IQT WÄM (&'&&%;) TELEFON: 14-64-20, 14-04-28, 14-64-29 ÉSZKÖZNAPON 16, VASARNAP 80 FILLÉR IW1JE.W iflW 19 ■ Willi 14-44-00. POSTACSEKKSZAMLA 6.VM» 4 nam keleti elhárító nem csökkenő hevességgel tovább folynak A német repülők és tengeralattjárók januárban legalább 522.000 tonnányi ellenséges kereskedelmi hajóteret semmisítettek meg Roosevelt hazaérkezett, Churchill Moszkvába, Eden Washingtonba készül ,s Európa nem élhet. Németország nélkül és a háború eldőlte csak a győzelmet vagy a megsemmisülést jelentheti“ — írja az egész finn sajtó Hitler vezér és kancellár kiáltványának méltatására s azt hisszük, ebben az egyetlen mondatban benne foglaltatik mindaz, amit a kontinens a nemzeti szocializmus uralomrajutásának tizedik évfordulóján a Führer kiáltványának olvasása közben megállapíthatott. Lelkes hangon emlékezett meg a kiáltványról az olasz, a spanyol, a francia, a horvát, a bolgár sajtó is, mi azonban mégis a finn lapok kommentárját tesszük első helyre, annak bizonyítékául, hogy Európának az a népe is százszázalékos sorsközösséget vállal Németországgal, amelyről az óceánon túl szinte minden nap elhitetni igyekeznek: alig várja, hogy függetlenítse magát Európától s különbékét kössön a demokrata nagyhatalmakkal és a szovjettel. Tegyük még hozzá: Finnországban nincsenek nemzeti szocialista újságok, csak szociáldemokrata és köztársasági lapok látják el a közvélemény tájékoztatását s még ez a sajtó is a totális európai szolidaritást hirdeti Hitler kiáltványával kapcsolatban. A Führer kiáltványa ezúttal nemcsak a német nép számára rajzolta meg a jövő katonai és diplomáciai perspektíváit, hanem az egész kontinens sorsát is megvitatta s így szinte magától értetődő, hogy a kiáltványra érkező európai visszhang is teljes mértékben elüt most a szokványos kommentárok hangjától. Szent meggyőződésünk, hogy már egyetlen európai nemzet közvéleménye sem látja olyan kicsinek a bolseviki veszélyt, mint ahogyan az angolszász propaganda szerette volna elhitetni. Immár mindenki tudja, hogy ha nem győzünk ebben a háborúban, az európai civilizáció romjait is elsodorja majd a betörésre kész bolseviki fergeteg. Nincs kiegyezési lehetőség, nincsen középút a bolsevizmus és az európai nemzetek harcában, az egyik félnek pusztulnia kell. A jövőnket tehát szinte magától értetődően csak a győzelemmel biztosíthatjuk s ezért egyáltalán nem hat túlzásként a Stefani-iroda kommentárja, amely megállapítja: „A nacionalista fegyverek totális diadala nélkül nincs feltámadás, nincs európai jövő. A győzelem érdekében a legnagyobb áldozat is elenyészőnek látszik: Európa a fennmaradásáért harcol s az egyének, a családok sorsa is a győzelemtől függ.“ Ami aztán Hitler kiáltványának részleteit illeti, elmondhatjuk: határozott győzelmi tudat csendül ki a kiáltvány minden egyes szavából. A Führer 1942 telére emlékezteti Európát s megjósolja: ha az elmúlt telet is kibírtuk, s helyt tudtunk állni a kegyetlen időjárás minden viszontagsága ellenére is, nem kétséges, hogy az új tavasz is a mi fegyvereink győzelmét hozza meg. Ez az egyetlen jóslás az egész kiáltványban, ha azonban egymás mellé tesszük Hitler kiáltványát, Coring és Göbbels beszédét s különösen a tartalékokra vonatkozó részt böngésszük át figyelemmel, azonnal megállapíthatjuk, hogy nem az optimizmus diktálta Hitler szavait. „A fegyverek realitása“ hatja át a kiáltvány egész szövegét, s benne nem a hit a győzelem egyetlen alapja. „Az egész birodalom éjt nappalá téve dolgozik, hogy új és kitűnő fegyvereket adjon katonáink kezébe, — írja a Völkischer Beobachter. — Nem érdekel bennünket, hogy mit tartanak Londonban erről a maximálisan felfokozott munkatempóról, eljön azonban még az idő, amikor keserves csalódással állapíthatja meg az angolszász világ, hogy a németek ismét fölülmúlták önmagukat. Ugyanez áll a tartalékainkra is: olyan félelmetes erőkkel rendelkezünk még, hogy a mainál sokkal súlyosabb harcot is diadalmasan vállalhatunk“. Jellemző egyébként a kiáltvány londoni és washingtoni visszhangjára, hogy még a legelfogultabb angolszász lapok is elismerik: Németország nem érkezett el erőkifejtésének maximális határáig s nagyon is komolyan kell venni Hitler, Göring és Göbbels bejelentéseit, mert „tudott dolog, hogy a német birodalom elégtételt tud szerezni Sztálingrádért.“ 4. „Hiszek a német győzelemben“, állapította meg Laval francia miniszterelnök a légió rendfenntartó szolgálatának szombat esti ülésén, s hozzátette még: „az összes franciáknak fel kell ismerni, hogy Franciaországnak teljesen Németország oldalán van a helye, ha a bolsevizmus pusztításait el akarja kerülni.“ Azon az ünnepi gyűlésen hangzott el ez az őszinte vallomás, amelyen a miniszterelnök büszke elégtétellel közölhette: a francia-német kapcsolatok javulása következtében a birodalmi kormány hozzájárult ahhoz, hogy a jelenlegi francia polgári légiót milíciává alakítsák át. A milícia alapításáról szóló törvény szövege kimondja, hogy az új alakulat minden franciát felölel, aki el van határozva, hogy „Franciaország politikai, szociális, gazdasági, szellemi és erkölcsi újjáépítésében részt vesz“. A milicia alapszabályait tizenöt cikkben állapítja meg a törvény, s kimondja, hogy a kereteiben való szolgálat az önkéntességen alapul. Bizonyos propagandisztikus, gazdasági, szociális és szellemi tevékenység kifejtése céljából a milicia keretében külön csoportokat alakítanak, az egész szervezet vezetője pedig a mindenkori kormányfő által kinevezendő főtitkár lesz, aki a maga részéről két igazgatónak a kinevezése iránt javaslatot tesz a kormányfőnek. Az új milícia tehát sokban hasonlít a fasiszta milíciához, jóllehet van a kettő között lényeges különbség is: a francia milícia nem tekinthető katonai alakulatnak. Damand főtitkár beszéde alapján ugyanis egyelőre „civil alakulat“, bár teljhatalma lesz a nemzeti forradalom megvalósítása terén és a nemzeti érdekek biztosításában. Francia politikai körökben őszinte megelégedéssel vették tudomásul a milicia megalakítását s a párisi sajtó a német-francia közeledés jelentőségteljes határállomásaként ünnepli Laval új szervezetét. A Nouveaux Temps szerint „a francia nép a milicia alapításával garanciát kapott arra vonatkozóan, hogy a nagy háború befejezése után egyenrangú félként vehet részt a kontinens életében a nagyhatalmak oldalán. A Washingtonból érkező táviratok szerint Roosevelt vasárnap hajnalban hazatért Washingtonba. A Fehér Ház az elnök visszatérése alkalmából hivatalos közleményt tett közzé, amelyben megállapítja, hogy Roosevelt brazíliai útja után még ellátogatott Trinidadba is és megtekintette az ottani amerikai védelmi berendezéseket. Leahy tengernagy, az elnök vezérkari főnöke már Trinidadban tartózkodott, amikor Roosevelt odaérkezett s a flottaszemlén állítólag részt vett az Egyesült Államok atlantioceáni hadiflottájának nagyon sok egysége. Az amerikai sajtó örömmámorban ünnepli Roosevelt trinidadi útját s megállapítja, hogy az Egyesült Államok elnökét „kitörő szeretettel fogadták az új gyarmaton“. A Fehér Házhoz közelálló újságtrösztök állásfoglalása mindenesetre nagy érdeklődésre tarthat számot, mert az „új gyarmat“ ünneplése azt jelenti, hogy az Egyesült Államok semmisnek tekinti a nyugatindiai francia szigetek függetlenségét biztosító korábbi nyilatkozatát s mint Franciaország többi elkobzott gyarmatát, a stratégiai szempontból rendkívül fontos Trinidad szigetét sem adja vissza jogos tulajdonosának, ha véget ér a háború. Washingtonban a Daily Express tudósítója szerint egyébként biztosra veszik, hogy a casablancai konferencián tárgyalásra került négy pont közül kettőre nézve megegyezés jött létre Roosevelt és Churchill között. Az egyik pont az északafrikai közös főparancsnok kinevezése, akinek személyéről viszont még semmit sem tudnak, a másik pedig az Európa elleni offenzíva és a tengeralattjárók elleni harc kérdése. „Mindkét esetben természetesen még meg kell várni, hogyan válik valóra a megegyezés, — írja a lap. — Egyelőre az a helyzet, hogy az Egyesült Államok katonai köreiben senki se nyilatkozik megerősítően Alexander tábornoknak északafrikai főparancsnokká való kinevezéséről. Hiába remélik tehát Londonban, hogy az északafrikai vezetés angol kézbe kerül, még semmiféle jelből sem lehet erre az eshetőségre következtetni“ .. . Most már egyébként Beaverbrook lapja is elismeri, hogy az egymással szembenálló francia csapa-* tok kibékítése nem sikerült, s nem jött létre végleges megegyezés a szovjet- unióval és Kínával való katonai és gaz-* dasági együttműködés kérdésében sem. Nincs kizárva, hogy Eden vasárnap bejelentett washingtoni látogatása és Churchill tervbe vett moszkvai útja éppen az angol-amerikai-szovjet problémák tisztázására irányul. Ennek a kérdésnek azonnali megoldását követeli a különböző londoni emigrációk izgatott tábora is. Sikorszky és Benes a hét végén beható eszmecserét folytattak Edennél, az angol külügyminiszter azonban nem tudta megnyugtatni az emigráns vezéreket. Sikorszkyék érzik, hogy a szovjet nent hajlandó semmiféle garanciát sem adni a lengyel függetlenség és a délkeleteurópai államok szuverenitásának elismeréseként. A News Statesman and Nation című lap szerint Moszkva mindezideig a legridegebben elzárkózott a „politikai részletkérdések“ megvitatása elől, ami más szóval annyit jelent: •Sztálinék angol-szovjet győzelem esetére semmi szín alatt sem mondanak le Európa bolsevizálásáról. Erről lehet következtetni egyébként a Daily Mail cikkéből is, amely szerint „Sikorszky és Benes bizonytalan időre elhalasztották moszkvai látogatásukat“. Nem nehéz kitalálni, hogy az emigrációs világ most Churchill moszkvai útjától várja reményei beteljesülését, aligha látszik azonban valószínűnek, hogy sikerrel járjon az angol miniszterelnök moszkvai látogatása. „Másfél év alatt nem egy alkalom nyílott már az angol-szovjet kapcsolatok, valamint a háború utáni tervek tisztázására, kénytelenek vagyunk viszont megállapítani, hogy mindezideig egyetlen kérdésben sem jött létre megegyezés“, — írja a Daily Telegraph s hozzáteszi még: megnehezíti a „kínos problémák“ megoldását az a mód is, ahogyan Sztálinék bántak a Szibériába deportált lengyel csapatokkal. A lap jelentése szerint ugyanis a demokráciák és a bolsevizmus totális barátkozása ellenére sem sikerült előkeríteni, a Szibériába deportáltak nagyrészét. Kétmillió lengyelről még mindig nincsen semmi hír, az angol külügyminisztérium pedig, nyilván a szovjet kérésére, ismét elhalasztotta annak a lengyel-angol bizottságnak moszkvai utazását, amely Oroszország területén az eltűnt lengyelek, után akart kutatni.