Uj Magyarság, 1943. február (10. évfolyam, 26-48. szám)

1943-02-02 / 26. szám

­VgEM! TÉlem Kedd, 1943 február 2 Nagy japán győzelem $?fk1lB­BiMt* x.ívm,*m 26.,zém Q Salamon-szigeteknél ■ r»'' 1 ■ — ELŐFIZETÉSI ÁRAK: AGT HÓNAPRA Ff rt« «syPRKPWTfi. Tx SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 4.— PENGŐ, NEGYEDÉVRE 11.60 PENGI! FELELŐS SZERKESZTŐ. BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-*JÖRÚT 5, FÉLÉVRE 33.30 PENGŐ, EGYES SZÁM­ARA MN­ fl X fiV IQT WÄM (&'&&%;) TELEFON: 14-64-20, 14-04-28, 14-64-29 ÉSZ­KÖZNAPON 16, VASARNAP 80 FILLÉR IW1JE.W iflW 19 ■ Willi 14-44-00. POSTACSEKKSZAMLA 6.VM» 4 nam keleti elhárító nem csökkenő hevességgel tovább folynak A német repülők és tengeralattjárók januárban legalább 522.000 tonnányi ellenséges kereskedelmi hajóteret semmisítettek meg Roosevelt hazaérkezett, Churchill Moszkvába, Eden Washingtonba készül ,s Európa nem élhet. Németország nél­kül és a háború eldőlte csak a győzel­met vagy a megsemmisülést jelentheti“ — írja az egész finn sajtó Hitler vezér és kancellár kiáltványának méltatására s azt hisszük, ebben az egyetlen mondat­ban benne foglaltatik mindaz, amit a kontinens a nemzeti szocializmus uralomrajutásának tizedik évfordulóján a Führer kiáltványának olvasása köz­ben megállapíthatott. Lelkes hangon emlékezett meg a kiáltványról az olasz, a spanyol, a francia, a horvát, a bolgár sajtó is, mi azonban mégis a finn lapok kommentárját tesszük első helyre, annak bizonyítékául,­ hogy Európának az a népe is százszázalékos sorsközössé­­get vállal Németországgal, amelyről az óceánon túl szinte minden nap elhitetni igyekeznek: alig várja, hogy függetle­nítse magát Európától s különbékét kössön a demokrata nagyhatalmakkal és a szovjettel. Tegyük még hozzá: Finnországban nincsenek nemzeti szo­cialista újságok, csak szociáldemokrata és köztársasági lapok látják el a köz­vélemény tájékoztatását s még ez a sajtó is a­ totális európai szolidaritást hirdeti Hitler kiáltványával kapcsolat­ban. A Führer kiáltványa ezúttal nemcsak a német nép számára rajzolta meg a jövő katonai és diplomáciai perspek­tíváit, hanem az egész kontinens sorsát is megvitatta s így szinte magától értetődő, hogy a kiáltványra érkező európai visszhang is teljes mértékben elüt most a szokványos kommentárok hangjától. Szent meggyőződésünk, hogy már egyetlen európai nemzet közvéle­ménye sem látja olyan kicsinek a bolse­­viki veszélyt, mint ahogyan az angol­szász propaganda szerette volna el­hitetni. Immár mindenki tudja, hogy ha nem győzünk ebben a háborúban, az európai civilizáció romjait is elsodorja majd a betörésre kész bolseviki ferge­­teg. Nincs kiegyezési lehetőség, nincsen középút a bolsevizmus és az európai nemzetek harcában, az egyik félnek pusztulnia kell. A jövőnket tehát szinte magától értetődően csak a győzelemmel biztosíthatjuk s ezért egyáltalán nem hat túlzásként a Stefani-iroda kommen­tárja, amely megállapítja: „A naciona­lista fegyverek totális diadala nélkül nincs feltámadás, nincs európai jövő. A győzelem érdekében a legnagyobb áldozat is elenyészőnek látszik: Európa a fennmaradásáért harcol s az egyének, a családok sorsa is a győzelemtől függ.“ Ami aztán Hitler kiáltványának részleteit illeti, elmondhatjuk: határo­zott győzelmi tudat csendül ki a kiált­vány minden egyes szavából. A Führer 1942 telére emlékezteti Európát s meg­jósolja: ha az elmúlt telet is kibírtuk, s helyt tudtunk állni a kegyetlen idő­járás minden viszontagsága ellenére is, nem kétséges, hogy az új tavasz is a mi fegyvereink győzelmét hozza meg. Ez az egyetlen jóslás az egész kiált­ványban, ha azonban egymás mellé tesszük Hitler kiáltványát, Coring és Göbbels beszédét s különösen a tarta­lékokra vonatkozó részt böngésszük át figyelemmel, azonnal megállapíthatjuk, hogy nem az optimizmus diktálta Hit­ler szavait. „A fegyverek realitása“ hatja át a kiáltvány egész szövegét, s benne nem a hit a győzelem egyetlen alapja. „Az egész birodalom éjt nappalá téve dolgozik, hogy új és kitűnő fegy­vereket adjon katonáink kezébe, — írja a Völkischer Beobachter. — Nem ér­dekel bennünket, hogy mit tartanak Londonban erről a maximálisan felfo­kozott munkatempóról, eljön azonban még az idő, amikor keserves csalódás­sal állapíthatja meg az angolszász világ, hogy a németek ismét fölülmúl­ták önmagukat. Ugyanez áll a tartalé­kainkra is: olyan félelmetes erőkkel rendelkezünk még, hogy a mainál sok­kal súlyosabb harcot is diadalmasan vállalhatunk“. Jellemző egyébként a kiáltvány lon­doni és washingtoni visszhangjára, hogy még a legelfogultabb angolszász lapok is elismerik: Németország nem érkezett el erőkifejtésének maximális határáig s nagyon is komolyan kell venni Hitler, Göring és Göbbels beje­lentéseit, mert „tudott dolog, hogy a német birodalom elégtételt tud szerezni Sztálingrádért.“ 4. „Hiszek a német győzelemben“, álla­pította meg Laval francia miniszter­­elnök a­ légió rendfenntartó szolgálatá­nak szombat esti ülésén, s hozzátette még: „az összes franciáknak fel kell ismerni, hogy Franciaországnak telje­sen Németország oldalán van a helye, ha a bolsevizmus pusztításait el akarja kerülni.“ Azon az ünnepi gyűlésen hangzott el ez az őszinte vallomás, amelyen a miniszterelnök büszke elég­tétellel közölhette: a francia-német kapcsolatok javulása következtében a birodalmi kormány hozzájárult ahhoz, hogy a jelenlegi francia polgári légiót milíciává alakítsák át. A milícia alapí­tásáról szóló törvény szövege kimondja, hogy az új alakulat minden franciát felölel, aki el van határozva, hogy „Franciaország politikai, szociális, gaz­dasági, szellemi és erkölcsi újjáépítésé­ben részt vesz“. A milicia alapszabályait tizenöt cikkben állapítja meg a tör­vény, s kimondja, hogy a kereteiben való szolgálat az önkéntességen alapul. Bizonyos propagandisztikus, gazdasági, szociális és szellemi tevékenység kifej­tése céljából a milicia keretében külön csoportokat alakítanak, az egész szer­vezet vezetője pedig a mindenkori kor­mányfő által kinevezendő főtitkár lesz, aki a maga részéről két igazgatónak a kinevezése iránt javaslatot tesz a kor­mányfőnek. Az új milícia tehát sokban hasonlít a fasiszta milíciához, jóllehet van a kettő között lényeges különbség is: a francia milícia nem tekinthető ka­tonai alakulatnak­. Damand főtitkár beszéde alapján ugyanis egyelőre „civil alakulat“, bár teljhatalma lesz a nem­zeti forradalom megvalósítása terén és a nemzeti érdekek biztosításában. Francia politikai körökben őszinte megelégedéssel vették tudomásul a milicia megalakítását s a párisi sajtó a német-francia közeledés jelentőségteljes határállomásaként ünnepli Laval új szervezetét. A Nouveaux Temps szerint „a francia nép a milicia alapításával garanciát kapott arra vonatkozóan, hogy a nagy háború befejezése után egyenrangú félként vehet részt a konti­nens életében a nagyhatalmak oldalán­. A Washingtonból érkező táviratok sze­rint Roosevelt vasárnap hajnalban haza­tért Washingtonba. A Fehér Ház az elnök visszatérése alkalmából hivatalos közleményt tett közzé, amelyben meg­állapítja, hogy Roosevelt brazíliai útja után még ellátogatott Trinidadba is és megtekintette az ottani amerikai vé­delmi berendezéseket. Leahy tenger­nagy, az elnök vezérkari főnöke már Trinidadban tartózkodott, amikor Roosevelt odaérkezett s a flottaszemlén állítólag részt vett az Egyesült Államok atlantioceáni hadiflottájának nagyon sok egysége. Az amerikai sajtó öröm­mámorban ünnepli Roosevelt trinidadi útját s megállapítja, hogy az Egyesült Államok elnökét „kitörő szeretettel fogadták az új gyarmaton“. A Fehér Házhoz közelálló újságtrösztök állás­­foglalása mindenesetre nagy érdeklő­désre tarthat számot, mert az „új gyar­mat“ ünneplése azt jelenti, hogy az Egyesült Államok semmisnek tekinti a nyugatindiai francia szigetek független­ségét biztosító korábbi nyilatkozatát s mint Franciaország többi elkobzott gyarmatát, a stratégiai szempontból rendkívül fontos Trinidad szigetét sem adja vissza jogos tulajdonosának, ha véget ér a háború. Washingtonban a Daily Express tu­dósítója szerint egyébként biztosra ve­szik, hogy a casablancai konferencián tárgyalásra került négy pont közül kettőre nézve megegyezés jött létre Roosevelt és Churchill között. Az egyik pont az északafrikai közös főparancs­nok kinevezése, akinek személyéről vi­szont még semmit sem tudnak, a má­sik pedig az Európa elleni offenzíva és a tengeralattjárók elleni harc kérdése. „Mindkét esetben természetesen még meg kell várni, hogyan válik valóra a megegyezés, — írja a lap. — Egyelőre az a helyzet, hogy az Egyesült Államok katonai köreiben senki se nyilatkozik megerősítően Alexander tábornoknak északafrikai főparancsnokká való ki­nevezéséről. Hiába remélik tehát Lon­­donban, hogy az északafrikai vezetés angol kézbe kerül, még semmiféle jel­ből sem lehet erre az eshetőségre kö­vetkeztetni“ .. . Most már egyébként Beaverbrook lapja is elismeri, hogy az egymással szembenálló francia csapa-* tok kibékítése nem sikerült, s nem jött létre végleges megegyezés a szovjet-­ unióval és Kínával való katonai és gaz-* dasági együttműködés kérdésében sem. Nincs kizárva, hogy Eden vasárnap bejelentett washingtoni látogatása és Churchill tervbe vett moszkvai útja éppen az angol-amerikai-szovjet problé­mák tisztázására irányul. Ennek a kérdésnek azonnali meg­­oldását követeli a különböző londoni emigrációk izgatott tábora is. Sikorszky és Benes a hét végén beható eszmecse­rét folytattak Edennél, az angol kül­­­ügyminiszter azonban nem tudta meg­nyugtatni az emigráns vezéreket. Si­­korszkyék érzik, hogy a szovjet nent hajlandó semmiféle garanciát sem adni a lengyel függetlenség és a délkelet­európai államok szuverenitásának el­ismeréseként. A News Statesman and Nation című lap szerint Moszkva mind­­ezideig a legridegebben elzárkózott a „politikai részletkérdések“ megvitatása elől, ami más szóval annyit jelent: •Sztálinék angol-szovjet győzelem ese­tére semmi szín alatt sem mondanak le Európa bolsevizálásáról. Erről lehet következtetni egyébként a Daily Mail cikkéből is, amely szerint „Sikorszky és Benes bizonytalan időre elhalasztot­ták moszkvai látogatásukat“. Nem ne­héz kitalálni, hogy az emigrációs világ most Churchill moszkvai útjától várja reményei beteljesülését, aligha látszik azonban valószínűnek, hogy sikerrel­ járjon az angol miniszterelnök moszkvai látogatása. „Másfél év alatt nem egy alkalom nyílott már az angol-szovjet kapcsolatok, valamint a háború utáni tervek tisztázására, kénytelenek va­gyunk viszont megállapítani, hogy mindezideig egyetlen kérdésben sem jött létre megegyezés“, — írja a Daily Telegraph s hozzáteszi még: megnehe­zíti a „kínos problémák“ megoldását az a mód is, ahogyan Sztálinék bántak a Szibériába deportált lengyel csapatok­kal. A lap jelentése szerint ugyanis a demokráciák és a bolsevizmus totális barátkozása ellenére sem sikerült elő­keríteni, a Szibériába deportáltak nagy­részét. Kétmillió lengyelről még mindig nincsen semmi hír, az angol külügy­minisztérium pedig, nyilván a szovjet kérésére, ismét elhalasztotta annak a lengyel-angol bizottságnak moszkvai utazását, amely Oroszország területén az eltűnt lengyelek, után akart kutatni.

Next