Uj Magyarság, 1943. június (10. évfolyam, 123-144. szám)

1943-06-01 / 123. szám

Kedd, 1943 junius I­X. évfolyam 123. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA PENGŐ, NEGYEDÉVIJE 11.60 PENGŐ FÉLÉVRE 28.20 PENGŐ, EGYES SZARM­ARA KÖZNAPON 16, VASALNA? 30 FILLÉR A kubáni hídfőnél a szovjet abbahagyta támadásait Az&1­6 fillér* A MAGYARSÁG FELELŐS SZERKESZTŐ: M­ILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VH 1., JÓZSEF-KORÚT 6. TELEFON: 14-61-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 DODOMAI VÁLASZ (#) Churchill az európai háború ki­törése óta most ötödször kelt át az óceánon s jelent meg Washingtonban, ezúttal minden jel szerint soron kívül. Casablancában, ahol e látogatásokat Roosevelt visszaadta, azzal végeztek, hogy 9 hónapra, tehát az egész háborús idényre minden hadviselési kérdést el­intéztek. Sem Európában, sem Ameri­kában nem kételkedik senki sem abban, hogy erre a soron kívüli találkozásra a csendesóceáni helyzet adott okot. Köz­tudomású az is, hogy az Egyesült Államokban az igazi, a veszedelmes ellenségnek Japánt tartják, az európai expedíciót pedig inkább csak amolyan becsületbeli kötelességnek az angolok meg a demokrata jelszavak védelmében. Érthető, ha ilyenformán az amerikaiakat felettébb nyugtalanítja a japánok foly­tonos megerősödése, katonai és gazda­sági hatalmuk megszilárdulása. Arról, hogy ez valóban így van és nemcsak ellenséges propaganda, a kínai helyzet győzi meg őket, elsősorban maga a Madame, ahogyan Csangkajsek tábor­nagy feleségét világszerte hívják, aki már hónapok óta az Egyesült Államok­ban utazgat, fényes estélyeken ünnepel­teti magát, ragyogó előadásokat tart, amelyeknek végén elájul, s a legsötétebb képet festi a kínai helyzetről, Csungking végnapjairól és a japánok közeli győzel­méről, ha azonnal nem érkezik segítség, mégpedig nagy és jelentős arányokban. A washingtoni értekezletnek tehát, világszerte uralkodó nézetek szerint, az volt a legfőbb feladata, hogy az angol­szászok általános hadviselésük szem­pontjait ezzel a különleges amerikai érdekkel összeegyeztessék. Megpróbál­tak más, könnyebb és egyszerűbb utakat is, így például Csungking-Kína elejtését. Jól emlékezünk mindnyájan Churchill­­nek arra a rádióbeszédére, amelyben a világ jövendő elrendezéséről mondta el az angolszászok hivatalos véleményét: abban a legfőbb tanácsban, amely e kérdésekről döntene, már csak három nagyhatalmat — Angliát, az Egyesült Államokat és a Szovjetúniót — sorolta fel, Kínát azonban kihagyta. Erre nem­csak Csungkingban figyeltek fel, nem­csak Csangkajsek táborából érkeztek tiltakozások és aggodalmas kérdések, hanem az Egyesült Államok sajtója is különböző kommentárokkal kísérte ezt a váratlan fordulatot, s körülbelül ezzel a nappal kezdődött meg az a hadjárat, amely a Csendes-óceánt és Kínát, vagyis a japán hatalom fenyegető megerősö­désének problémáit állította az amerikai közvélemény érdeklődésének közép­pontjába. Aztán véget értek a tulajdonképpeni tanácskozások, Churchill az elnök dol­gozószobájában fogadta az amerikai sajtó vezető képviselőit, mintegy száz közismert személyiséget s amint ugyan­ezek a lapok büszkén megírták, nem állt fel karosszékéből, nem vette ki szivarját a szájából, hanem csak a fejével biccentett, amikor az elnök egyenként bemutatta neki a megjelen­teket. Nyilatkozatának első mondatai­ban pedig rátért a kérdésre, amely első­sorban érdekelte hallgatóságát, külö­nösen azután, hogy első beszédében, amelyet most Amerikában tartott, oly hevesen kikelt a japánok ellen. Dodonai választ adott, s csak annyit mondott, hogy a háborút mindkét hadszíntéren egyforma erővel folytatni kell. A Csendes-óceán térségében azonban már egy éve voltaképpen nem folyik háború. Ami történik, az csak néhány hete indult meg, Japán legészakibb támaszpontja, Attu szigete ellen, s azt is csak most koronázta siker. De ha minden ilyen kis sziget elfoglalása valóságos hadjáratot követel, mikor végzünk a japánokkal, akik időközben sok olyan szigetet építettek ki támaszpontnak, amiről mi nem is tudunk? — mondják az amerikai utcákon és gyorsabb, nagyobb arányú, hathatósabb közbelépést követelnek. Amerika és Japán nagy leszámolását már régen várja a világ. Nagy pár­viadalt vártak, az összecsapás aztán most úgy jelentkezett, mint a döntő, világháború egyik fejezete, egyik had­járata s még­hozzá nem is a leg­fontosabb. A probléma azonban minden jel szerint nem elégszik meg ezzel a kerettel s az sem elég, hogy az Egyesült Államok csak félkézzel foglalkozzék vele. A történelmi események körül gyakran jelentkeznek bizonyos érdekességek. Ebben a mostani esztendőben van például éppen kilencven éve annak, hogy Perry amerikai commodore 1853- ban két fregatt, két hadihajó élén meg­jelent a japán partokon az uragai öböl­ben, s azt követelte a sóguntól, nyissa meg Japán kikötőit az amerikai keres­kedelem előtt. Kétszázötven esztendeje volt akkor már, hogy Japán urai az ország békéjének érdekében elzárkóztak a világtól, a születések számát szigorúan korlátozták, hajókat, még óceánjáró kereskedelmi vitorlásokat sem építettek, s ebben a tökéletes autarkiában boldo­gan élt a japán nép. Perry sűrűn adott le üdvözlő sortüzeket hajóinak egészen új modern ágyúiból és a japánok meg­értették, hogy miről van szó. Ragyogó ruházatú szamuráj küldöttség jelent meg az amerikai hadihajón. Szurtos halászbárkákon érkeztek, mert országuk törvényei szerint más hajó nem állt ren­delkezésre. A sógun nevében aláírták az első japán-amerikai kereskedelmi szer­ződést. Ezen a napon pedig, 1853 július 14-én az amerikai expedíció egyik tagja, Iyells Williams dr. ezeket írta napló­jába: „Emlékezetes nap ez Japán törté­nelmében, végre sikerült a kulcsot be­­k­ény­szerít­enünk a zárba és az ajtót betaszítani.“ Azóta azonban kiderült az is, hogy ez a nap nemcsak Japán történelmének nevezetes dátuma. A japán szamuráj nemcsak tudta, hogy miről volt ezen a napon szó, hanem levonta a tanulsá­gokat is, mégpedig, amint a világ meg­győződött róla, igen eredményesen. Ezek az eredmények most ebben a második világháborúban érték el csúcspontjukat, s az Egyesült Államok vezető rétege sem tudatlanabb azoknál a szamurájok­nál, akik kilencven esztendővel ezelőtt megnyitották előttük akaratuk ellenére Japán kikötőit. Tisztában vannak azzal, hogy Japán sok mindent tett és tesz meg, ami viszont az Egyesült Államok­nak nem lesz ínyére. Sőt nagy és mara­dandó kárai származhatnak ezekből, így lesz aztán emlékezetessé 1853 július 14-ike az Egyesült Államok történe­tében is. Az amerikai nép egyre türelmetleneb­bül követeli, amint azt mondják, a „le­számolást­ Japánnal, s egészen bizo­nyos, hogy ezen a követelésen mit sem fog változtatni a dodonai válasz, amit most Washingtonban kapott. Sőt az sem kétséges, hogy a követelés ezután még csak hangosabb lesz. Különösen az amerikai flotta tart ki e követelés mellett és általában a ka­tonai körök. Álláspontjukat meg is indokolják, s ezek közül különösen érdekes Nicholson őrnagynak, az ismert katonai szakírónak hozzászólása, mely közelebbről a Look című folyóiratban látott napvilágot: „Vájjon célt érünk-e Európában, ha Olaszországot mindhalálig bombázzuk? Az optimisták, akik erre a kérdésre igennel felelnek, nem veszik számba, hogy Németország a legutóbbi háború­ban négy éven keresztül harcolt, mi­közben Olaszország tényleg ellenségei­nek táborába tartozott. Szerencsétlen­ségünkre semmiképpen sem lehet meg­rövidíteni a győzelemhez vezető utat. Németországot saját hazájában kell megsemmisíteni. Európa hatalmas várat jelent Németország számára, de ezt a várat csak két feltétel mellett vehetjük be: ha a szövetséges nemzetek elég férfit, repülőgépet, tankot, löveget, lő­szert és élelmiszert tudnak partra szállítani és másodszor, ha ezeket az erőfeszítéseket addig tudják folytatni, amíg a tengelyt valóban legyőzték. De mi történne az alatt az idő alatt Ázsiá­ban? A japánok militaristábbak, mint a németek és fatalistábbak, mint szö­vetségeseink, az oroszok. Ilyenformán tehát legveszedelmesebb ellenségünk. Pearl Harbour óta megerősítették állá­saikat, mert a szigetek védő­fala mögött sáncolták el magukat. Mint elsülyeszt­­hetetlen repülőgépanyahajók, ezek a szigetek erőssé teszik Japánt. És Japán gazdag is. A gumi 90 százaléka, a cin 70 százaléka és a világ kivitelre alkal­­mas egész rizsmennyiségének 90 száza­léka az ő birtokukban van, s azonkívül a vasérc és az ócskavas sok millió tonnája. Csak az Indiában megszerzett olaj, amely az egész világtermelésnek két és fél százaléka, elég ahhoz, hogy Japán flottáját, légierejét és motoros szállítóeszközeit ellássa. A munkaerők kifogyhatatlan forrásául Japán 110 millió benszülött fölött rendelkezik. S mit teszünk mi, miközben Japán a meg­hódított kincsekkel így megerősödik ? A valóságban csak azt mondjuk: foly­tassátok nyugodtan munkátokat s mire így erőben meggyarapodik, mérhetetlen sok vérre és anyagra lesz szükség, hogy megverjük őket. Itt az ideje, hogy két kérdésre választ adjunk. Okos dolog volna-e, ha a hatalmas Németország leküzdésében kifáradunk, hogy aztán a végén a megerősödött Japánnal álljunk szemben? Avagy pedig zúzzuk szét most Japánt, míg aránylag még gyönge? Ha Japánt egyszer megvertük, nemcsak a magunk erőit állíthatjuk hadirendbe Németországgal szemben, hanem Kína, Ausztrália, India és Szibéria erőit is összpontosíthatjuk. Ennek a logikának nem lehet kitérni. A jelszó tehát: Japánt most! Az európai vár Német­országnak pillanatnyi nagy ereje. E várnak meghódítását el kellene halasz­tanunk. Időközben Németországot a bombázásokkal és ostromló hadakkal megingathatjuk. Japán most gyenge, jövőre vagy a rákövetkező évben erős lesz. Németország most erős, a követ­kező évben gyenge lesz. Miért ontsunk hiába vért, hogy Németországot most semmisítsük meg? Miért ontsunk több vért azzal, hogy Japán leverését tovább kitoljuk? Most van az ideje, hogy dönt­sünk, ütött az óra, hogy a japánokat elintézzük.“ Ez a cikk nem magánvélemény, nem puszta elmefuttatás, amelyet vala­honnan világgá eregetnek. Az amerikai sajtó megnyilatkozásai napról-napra meggyőznek arról, hogy hatalmas és türelmetlen közvélemény duzzad a kor­látok mögött, amelyek nézetek és köve­telések nyílt hirdetését, hangos sürge­tését az általános hadiérdekek nevében kordában tartják. Azt senki sem hiszi el, hogy a háborút egyforma erővel lehetne folytatni mindkét irányban. Ehhez mind Japán, mind Németország túlságosan erős. A dodonai válasz tehát aligha nyugtatja meg ezt a türelmetlen és izgatott amerikai közhangulatot. Különösen, ha meggondoljuk, még a lelkes és hiszékeny Amerikában sem tartja mindenki olyan egyszerű dolog­nak ezeket a „szétzúzásokat“ és „meg­hódításokat“ még külön-külön sem. Angolszász baráta­­lenestől új délkeleteurópai gondolatokat kivételnek, de ő nem tud ilyenekkel szolgálni Churchill Washington után Gibraltárban tárgyal Benes igen súlyos helyzetbe jutott: új gondolatokat követelnek tőle a délkelet­­európai kérdés megoldására. Az állás­pont, melyet eddig elfoglalt, igen kényel­mes és egyszerű volt. Mindent úgy köve­telt vissza, ahogyan azt 1938-ban elvesz­tette, mégpedig a szembenálló nagyhatal­mak közös ítélete alapján. Még a csehszlo­vák elnevezésben a kötőjelet sem hajlandó engedélyezni, nem is szólva arról, hogy a tiszta német vagy magyar lakosságú terü­letekről hajlandó volna lemondani. Nem zavarta meg e program hirdetésében az sem, hogy nemcsak a független szlovák állam s annak népe ellenzi minden erejé­vel a régi állapotok visszaállítását, hanem az Egyesült Államokban élő nagyszámú szlovákság, sőt a szlovák emigráció min­den árnyalata is. Ezúttal azonban nagyobb bajok vannak. Benesnek ezt a „restitucio in integrum“ politikáját nem látják túlsá­gos örömmel Angliában, s annak az elhi­­degülésnek amellyel Londonban mindunta­lan találkozik, egyik forrása mindenesetre ebben van. Az Egyesült Államokban pedig semmit sem akarnak tudni arról, ami volt és Benestől szintén egyre nyomatékosab­ban új gondolatokat, egészen új megoldá­sokat követelnek. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe van annak az erős sajtóhadjáratnak, amely Amerikában a csehszlovákizmus ellen in­dult. Több mint hatvan szlovák szervezet dolgozik ebben az irányban, jelenti a Ma­gyar Távirati Iroda lisszaboni tudósítója. Az amerikai szlovák mozgalmakat és a Botes elleni kampányt a londoni cseh kö­rök nagy ijedelemmel figyelték, mert lát­ták kedvező visszhangját. Levonták a kö­vetkeztetést,­­hogy a csehszlovák kérdést

Next