Uj Magyarság, 1943. június (10. évfolyam, 123-144. szám)
1943-06-01 / 123. szám
Kedd, 1943 junius IX. évfolyam 123. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA PENGŐ, NEGYEDÉVIJE 11.60 PENGŐ FÉLÉVRE 28.20 PENGŐ, EGYES SZARMARA KÖZNAPON 16, VASALNA? 30 FILLÉR A kubáni hídfőnél a szovjet abbahagyta támadásait Az&16 fillér* A MAGYARSÁG FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VH 1., JÓZSEF-KORÚT 6. TELEFON: 14-61-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 DODOMAI VÁLASZ (#) Churchill az európai háború kitörése óta most ötödször kelt át az óceánon s jelent meg Washingtonban, ezúttal minden jel szerint soron kívül. Casablancában, ahol e látogatásokat Roosevelt visszaadta, azzal végeztek, hogy 9 hónapra, tehát az egész háborús idényre minden hadviselési kérdést elintéztek. Sem Európában, sem Amerikában nem kételkedik senki sem abban, hogy erre a soron kívüli találkozásra a csendesóceáni helyzet adott okot. Köztudomású az is, hogy az Egyesült Államokban az igazi, a veszedelmes ellenségnek Japánt tartják, az európai expedíciót pedig inkább csak amolyan becsületbeli kötelességnek az angolok meg a demokrata jelszavak védelmében. Érthető, ha ilyenformán az amerikaiakat felettébb nyugtalanítja a japánok folytonos megerősödése, katonai és gazdasági hatalmuk megszilárdulása. Arról, hogy ez valóban így van és nemcsak ellenséges propaganda, a kínai helyzet győzi meg őket, elsősorban maga a Madame, ahogyan Csangkajsek tábornagy feleségét világszerte hívják, aki már hónapok óta az Egyesült Államokban utazgat, fényes estélyeken ünnepelteti magát, ragyogó előadásokat tart, amelyeknek végén elájul, s a legsötétebb képet festi a kínai helyzetről, Csungking végnapjairól és a japánok közeli győzelméről, ha azonnal nem érkezik segítség, mégpedig nagy és jelentős arányokban. A washingtoni értekezletnek tehát, világszerte uralkodó nézetek szerint, az volt a legfőbb feladata, hogy az angolszászok általános hadviselésük szempontjait ezzel a különleges amerikai érdekkel összeegyeztessék. Megpróbáltak más, könnyebb és egyszerűbb utakat is, így például Csungking-Kína elejtését. Jól emlékezünk mindnyájan Churchillnek arra a rádióbeszédére, amelyben a világ jövendő elrendezéséről mondta el az angolszászok hivatalos véleményét: abban a legfőbb tanácsban, amely e kérdésekről döntene, már csak három nagyhatalmat — Angliát, az Egyesült Államokat és a Szovjetúniót — sorolta fel, Kínát azonban kihagyta. Erre nemcsak Csungkingban figyeltek fel, nemcsak Csangkajsek táborából érkeztek tiltakozások és aggodalmas kérdések, hanem az Egyesült Államok sajtója is különböző kommentárokkal kísérte ezt a váratlan fordulatot, s körülbelül ezzel a nappal kezdődött meg az a hadjárat, amely a Csendes-óceánt és Kínát, vagyis a japán hatalom fenyegető megerősödésének problémáit állította az amerikai közvélemény érdeklődésének középpontjába. Aztán véget értek a tulajdonképpeni tanácskozások, Churchill az elnök dolgozószobájában fogadta az amerikai sajtó vezető képviselőit, mintegy száz közismert személyiséget s amint ugyanezek a lapok büszkén megírták, nem állt fel karosszékéből, nem vette ki szivarját a szájából, hanem csak a fejével biccentett, amikor az elnök egyenként bemutatta neki a megjelenteket. Nyilatkozatának első mondataiban pedig rátért a kérdésre, amely elsősorban érdekelte hallgatóságát, különösen azután, hogy első beszédében, amelyet most Amerikában tartott, oly hevesen kikelt a japánok ellen. Dodonai választ adott, s csak annyit mondott, hogy a háborút mindkét hadszíntéren egyforma erővel folytatni kell. A Csendes-óceán térségében azonban már egy éve voltaképpen nem folyik háború. Ami történik, az csak néhány hete indult meg, Japán legészakibb támaszpontja, Attu szigete ellen, s azt is csak most koronázta siker. De ha minden ilyen kis sziget elfoglalása valóságos hadjáratot követel, mikor végzünk a japánokkal, akik időközben sok olyan szigetet építettek ki támaszpontnak, amiről mi nem is tudunk? — mondják az amerikai utcákon és gyorsabb, nagyobb arányú, hathatósabb közbelépést követelnek. Amerika és Japán nagy leszámolását már régen várja a világ. Nagy párviadalt vártak, az összecsapás aztán most úgy jelentkezett, mint a döntő, világháború egyik fejezete, egyik hadjárata s méghozzá nem is a legfontosabb. A probléma azonban minden jel szerint nem elégszik meg ezzel a kerettel s az sem elég, hogy az Egyesült Államok csak félkézzel foglalkozzék vele. A történelmi események körül gyakran jelentkeznek bizonyos érdekességek. Ebben a mostani esztendőben van például éppen kilencven éve annak, hogy Perry amerikai commodore 1853- ban két fregatt, két hadihajó élén megjelent a japán partokon az uragai öbölben, s azt követelte a sóguntól, nyissa meg Japán kikötőit az amerikai kereskedelem előtt. Kétszázötven esztendeje volt akkor már, hogy Japán urai az ország békéjének érdekében elzárkóztak a világtól, a születések számát szigorúan korlátozták, hajókat, még óceánjáró kereskedelmi vitorlásokat sem építettek, s ebben a tökéletes autarkiában boldogan élt a japán nép. Perry sűrűn adott le üdvözlő sortüzeket hajóinak egészen új modern ágyúiból és a japánok megértették, hogy miről van szó. Ragyogó ruházatú szamuráj küldöttség jelent meg az amerikai hadihajón. Szurtos halászbárkákon érkeztek, mert országuk törvényei szerint más hajó nem állt rendelkezésre. A sógun nevében aláírták az első japán-amerikai kereskedelmi szerződést. Ezen a napon pedig, 1853 július 14-én az amerikai expedíció egyik tagja, Iyells Williams dr. ezeket írta naplójába: „Emlékezetes nap ez Japán történelmében, végre sikerült a kulcsot bekényszerítenünk a zárba és az ajtót betaszítani.“ Azóta azonban kiderült az is, hogy ez a nap nemcsak Japán történelmének nevezetes dátuma. A japán szamuráj nemcsak tudta, hogy miről volt ezen a napon szó, hanem levonta a tanulságokat is, mégpedig, amint a világ meggyőződött róla, igen eredményesen. Ezek az eredmények most ebben a második világháborúban érték el csúcspontjukat, s az Egyesült Államok vezető rétege sem tudatlanabb azoknál a szamurájoknál, akik kilencven esztendővel ezelőtt megnyitották előttük akaratuk ellenére Japán kikötőit. Tisztában vannak azzal, hogy Japán sok mindent tett és tesz meg, ami viszont az Egyesült Államoknak nem lesz ínyére. Sőt nagy és maradandó kárai származhatnak ezekből, így lesz aztán emlékezetessé 1853 július 14-ike az Egyesült Államok történetében is. Az amerikai nép egyre türelmetlenebbül követeli, amint azt mondják, a „leszámolást Japánnal, s egészen bizonyos, hogy ezen a követelésen mit sem fog változtatni a dodonai válasz, amit most Washingtonban kapott. Sőt az sem kétséges, hogy a követelés ezután még csak hangosabb lesz. Különösen az amerikai flotta tart ki e követelés mellett és általában a katonai körök. Álláspontjukat meg is indokolják, s ezek közül különösen érdekes Nicholson őrnagynak, az ismert katonai szakírónak hozzászólása, mely közelebbről a Look című folyóiratban látott napvilágot: „Vájjon célt érünk-e Európában, ha Olaszországot mindhalálig bombázzuk? Az optimisták, akik erre a kérdésre igennel felelnek, nem veszik számba, hogy Németország a legutóbbi háborúban négy éven keresztül harcolt, miközben Olaszország tényleg ellenségeinek táborába tartozott. Szerencsétlenségünkre semmiképpen sem lehet megrövidíteni a győzelemhez vezető utat. Németországot saját hazájában kell megsemmisíteni. Európa hatalmas várat jelent Németország számára, de ezt a várat csak két feltétel mellett vehetjük be: ha a szövetséges nemzetek elég férfit, repülőgépet, tankot, löveget, lőszert és élelmiszert tudnak partra szállítani és másodszor, ha ezeket az erőfeszítéseket addig tudják folytatni, amíg a tengelyt valóban legyőzték. De mi történne az alatt az idő alatt Ázsiában? A japánok militaristábbak, mint a németek és fatalistábbak, mint szövetségeseink, az oroszok. Ilyenformán tehát legveszedelmesebb ellenségünk. Pearl Harbour óta megerősítették állásaikat, mert a szigetek védőfala mögött sáncolták el magukat. Mint elsülyeszthetetlen repülőgépanyahajók, ezek a szigetek erőssé teszik Japánt. És Japán gazdag is. A gumi 90 százaléka, a cin 70 százaléka és a világ kivitelre alkalmas egész rizsmennyiségének 90 százaléka az ő birtokukban van, s azonkívül a vasérc és az ócskavas sok millió tonnája. Csak az Indiában megszerzett olaj, amely az egész világtermelésnek két és fél százaléka, elég ahhoz, hogy Japán flottáját, légierejét és motoros szállítóeszközeit ellássa. A munkaerők kifogyhatatlan forrásául Japán 110 millió benszülött fölött rendelkezik. S mit teszünk mi, miközben Japán a meghódított kincsekkel így megerősödik ? A valóságban csak azt mondjuk: folytassátok nyugodtan munkátokat s mire így erőben meggyarapodik, mérhetetlen sok vérre és anyagra lesz szükség, hogy megverjük őket. Itt az ideje, hogy két kérdésre választ adjunk. Okos dolog volna-e, ha a hatalmas Németország leküzdésében kifáradunk, hogy aztán a végén a megerősödött Japánnal álljunk szemben? Avagy pedig zúzzuk szét most Japánt, míg aránylag még gyönge? Ha Japánt egyszer megvertük, nemcsak a magunk erőit állíthatjuk hadirendbe Németországgal szemben, hanem Kína, Ausztrália, India és Szibéria erőit is összpontosíthatjuk. Ennek a logikának nem lehet kitérni. A jelszó tehát: Japánt most! Az európai vár Németországnak pillanatnyi nagy ereje. E várnak meghódítását el kellene halasztanunk. Időközben Németországot a bombázásokkal és ostromló hadakkal megingathatjuk. Japán most gyenge, jövőre vagy a rákövetkező évben erős lesz. Németország most erős, a következő évben gyenge lesz. Miért ontsunk hiába vért, hogy Németországot most semmisítsük meg? Miért ontsunk több vért azzal, hogy Japán leverését tovább kitoljuk? Most van az ideje, hogy döntsünk, ütött az óra, hogy a japánokat elintézzük.“ Ez a cikk nem magánvélemény, nem puszta elmefuttatás, amelyet valahonnan világgá eregetnek. Az amerikai sajtó megnyilatkozásai napról-napra meggyőznek arról, hogy hatalmas és türelmetlen közvélemény duzzad a korlátok mögött, amelyek nézetek és követelések nyílt hirdetését, hangos sürgetését az általános hadiérdekek nevében kordában tartják. Azt senki sem hiszi el, hogy a háborút egyforma erővel lehetne folytatni mindkét irányban. Ehhez mind Japán, mind Németország túlságosan erős. A dodonai válasz tehát aligha nyugtatja meg ezt a türelmetlen és izgatott amerikai közhangulatot. Különösen, ha meggondoljuk, még a lelkes és hiszékeny Amerikában sem tartja mindenki olyan egyszerű dolognak ezeket a „szétzúzásokat“ és „meghódításokat“ még külön-külön sem. Angolszász barátalenestől új délkeleteurópai gondolatokat kivételnek, de ő nem tud ilyenekkel szolgálni Churchill Washington után Gibraltárban tárgyal Benes igen súlyos helyzetbe jutott: új gondolatokat követelnek tőle a délkeleteurópai kérdés megoldására. Az álláspont, melyet eddig elfoglalt, igen kényelmes és egyszerű volt. Mindent úgy követelt vissza, ahogyan azt 1938-ban elvesztette, mégpedig a szembenálló nagyhatalmak közös ítélete alapján. Még a csehszlovák elnevezésben a kötőjelet sem hajlandó engedélyezni, nem is szólva arról, hogy a tiszta német vagy magyar lakosságú területekről hajlandó volna lemondani. Nem zavarta meg e program hirdetésében az sem, hogy nemcsak a független szlovák állam s annak népe ellenzi minden erejével a régi állapotok visszaállítását, hanem az Egyesült Államokban élő nagyszámú szlovákság, sőt a szlovák emigráció minden árnyalata is. Ezúttal azonban nagyobb bajok vannak. Benesnek ezt a „restitucio in integrum“ politikáját nem látják túlságos örömmel Angliában, s annak az elhidegülésnek amellyel Londonban minduntalan találkozik, egyik forrása mindenesetre ebben van. Az Egyesült Államokban pedig semmit sem akarnak tudni arról, ami volt és Benestől szintén egyre nyomatékosabban új gondolatokat, egészen új megoldásokat követelnek. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe van annak az erős sajtóhadjáratnak, amely Amerikában a csehszlovákizmus ellen indult. Több mint hatvan szlovák szervezet dolgozik ebben az irányban, jelenti a Magyar Távirati Iroda lisszaboni tudósítója. Az amerikai szlovák mozgalmakat és a Botes elleni kampányt a londoni cseh körök nagy ijedelemmel figyelték, mert látták kedvező visszhangját. Levonták a következtetést,hogy a csehszlovák kérdést